Nem sztár, de király még lehet – Hahn János nemcsak a futballpályán „szórja” a triplákat

– Lehetett volna teniszező is?
– Talán. Édesapám teniszezett, majd edző lett, én tizennégy éves koromig együtt űztem a két sportágat. Mármint a teniszt és a futballt. Heti öt edzés itt, heti öt edzés ott, egy ideig még ment, aztán választanom kellett: vagy ez, vagy az.

– Mi döntött?
– Egyfelől, hogy a labdarúgás csapatjáték, márpedig én mindig csapatjátékosnak tartottam magam, másfelől, hogy azt éreztem, a focipályán többre vihetem.

– Mit szólt az édesapja?
– Elfogadta a döntésemet. Mindig, mindenben támogatott. Habár azt megjegyezte, hogy a teniszhez is volt tehetségem. Szerintem csak az elfogultság beszélt belőle...

– A tenisz és a futball mellett belekóstolt még valamibe gyerekként?
– A halászlébe... Pakson méltán elismert sportág a cselgáncs, de be kell vallanom, a küzdősport távol állt tőlem. Az általános iskolában még atletizáltam, azt mondták, jól futok. Bár ahogy nőttem, úgy esett szét a mozgásom, nem rémlik, hogy bármelyik verseny végén aranyérmet akasztottak volna a nyakamba. Ja, és floorballoztam is egy ideig, az tetszett. Nyilván azért, mert volt benne labda. A dartsban nincs, mégis rajongok érte, a stadion egyik helyiségében fel is szereltünk egy táblát, Holczer Ádámmal és Lenzsér Bencével gyakran játszunk. „Holczi” nagyon jó, de ha nem írja le, elárulom, hogy én még jobb vagyok. Az öltözőszekrényben mindig ott vannak a saját nyilaim – nem akarok más tollával ékeskedni...

– No, és mi a helyzet a kosárlabdával?
– Azt is szeretem! Az ASE meccseire rendszeresen kijártam gyerekként. Csapattársamnak, egyben jó barátomnak, Papp Kristófnak köszönhetően az NBA-vel is megfertőződtem, a gond csak az, hogy amikor élőben adják a mérkőzéseket, az időeltolódás miatt már aludni szoktam. Olykor kimegyünk Kristóffal dobálni, el kell ismernem, jó keze van. Legalábbis nálam biztosan jobban dob.

– Ellenben ön jobban rúg...
– Nem, dehogy! Kristóffal élmény együtt játszani, remekül lát a pályán. Csakúgy, mint... Áh, nem is kezdek bele, mert az egész csapatot fel tudnám sorolni. Mindnyájukkal nagyon szeretek focizni. Főleg amikor olyan jól szerepelünk, mint mostanság. Megyünk előre, vezetőedzőnk, Bognár György filozófiájából fakadóan nem az a célunk, hogy bekkeljük ki a kilencven percet, miközben valahogy találjunk egy gólt, hanem az, hogy minél többet rúgjunk. Ha közben csak eggyel kevesebbet kapunk, már nincs gond.

– „Jani tősgyökeres paksi!” – jellemezte önt Karszt József technikai vezető. Az ön olvasatában ez mit jelent?
– Minden ideköt. Ide születtem, itt nőttem fel, itt lakom ma is, itt él a családom és a legtöbb barátom. Tizennégy éve kerültem a klubhoz, egy rövid felcsúti kitérőt leszámítva azóta itt vagyok. Számos szép emlék fűz Pakshoz – és a Pakshoz.

– Kevésbé szép emléke is van?
– Egy-egy fájó vereséget és sérülést kitörölnék az emlékezetemből. Ugyanakkor, ha valami nem úgy jött össze, ahogyan szerettem volna, igyekeztem megfejteni az okát. Így volt ez a felcsúti időszakkal is. Tizennyolc évesen igazoltam oda, utólag azt mondom, a kelleténél korábban. Nem tartottam ott, hogy helyet követeljek magamnak az első csapatban. A Puskás Akadémia akkor jutott fel az élvonalba, amikor a klubhoz kerültem, a bennmaradás kiharcolása majdhogynem élet-halál kérdése volt, így a szakmai stáb – érthetően – a tapasztalt játékosokra számított inkább. Egyhamar egyértelművé vált, hogy nem kapok lehetőséget a felnőtteknél, de a második csapatnál sokat tanultam Varga Károlytól. Ugyanakkor rádöbbentem, ahhoz, hogy elérjem a célomat, még többet kell dolgoznom. Haraszti Zsoltnak köszönhetően volt visszaút Paksra, egy évvel azután, hogy elmentem, újra itthon voltam – és kettőzött akarattal vetettem bele magam a munkába, hogy megmutassam, megérte engem hazahozni. Addigra már a gyerekkori félelmemet is levetkőztem. Tizenegynéhány évesen ugyanis nemigen mentem bele a párharcba. Pipogya voltam, inkább félreálltam, ha egy nagyobb gyerek jött velem szembe. Szerencsére idővel kinőttem, nem utolsósorban az edzőimnek hála. Osztermájer Gábor, Kindl István, Gracza Tibor és Jenei Ferenc nevét külön meg kell említenem, nélkülük nem tartanék most ott, hogy a Képes Sportban hosszabb interjú készül velem... Komolyra fordítva: hazudnék, ha azt mondanám, hogy ma már imádok a jól megtermett védőkkel birkózni, de nem rémülök meg tőlük.

– Immár ők retteghetnek öntől.
– Azért, mert mostanság jól megy a játék, aligha tör ki rajtuk a pánik, ha meglátnak. Nem vagyok én akkora sztár. Semekkora sem vagyok. Szóval, ha valaki nem esik hasra attól, hogy Hahn János vezeti a góllövőlistát, az maga Hahn János.

– Azért csak hajtja, hogy gólkirály legyen.
– Most már igen. Tizenhárom gólt szereztem eddig, a második helyen állók öttel vannak lemaradva. Túlzás lenne kijelenteni, hogy karnyújtásnyira a gólkirályi cím, de nem is vagyok messze tőle. Simon Attila személyében a Paks már büszkélkedhetett gólkirállyal, örülnék, ha én lehetnék a második a sorban.

– Simon Attila tizennyolc góllal lett első, az ő „házi rekordját” megdöntheti?
– Nem ígérem, de törekszem rá. A hátralevő tizenegy mérkőzésen ehhez még legalább hatszor kellene a kapuba találnom – éppenséggel megoldható. Főleg úgy, hogy a társaimtól jobb kiszolgálást kapok, mint egy étteremben.

– Árulja el, csakugyan a november a kedven hónapja?
– Hűha, mi lehet a kérdés mögött?!

– Annyit segítek, hogy egy-két emlékezetes dátum a karrierjéből.
– Megvan! Az NB I-ben 2012. november 30-án mutatkoztam be, kettő nullára nyertünk a Pápa ellen, nekem három perc jutott, de aznap az többet jelentett nekem, mintha három gólt rúgtam volna. Még a tizennyolcat sem töltöttem be, megelőlegezett bizalomnak tekintettem, hogy becseréltek. Egy másodpercig sem hittem el magamról, hogy egy csapásra élvonalbeli futballistává váltam, tudtam jól, hosszú út áll előttem. Ha nem tévedek, az első gólpasszomat is november 30-án adtam, két évvel később a Győr ellen kettő kettőre végződő meccsen, az első gólomat viszont májusban, méghozzá 2015 májusában lőttem a Pápának. Van esetleg még valami, ami novemberre tehető?

– A Groupama Arénában 2016. november 5-én rendezett mérkőzésről eszébe jut valami?
– Lőttem egy gólt a Fradinak! Nyertünk kettő egyre! És az volt a Paks történetének első idegenbeli győzelme a Ferencváros ellen. S az eddigi utolsó is...

– No, és 2020. november 7-ről mi ugrik be?
– A Puskás Akadémia ellen szerzett négy gól – és a Nemzeti Sporttól kapott tízes osztályzat. Szokták mondani, minden ember életében van olyan nap, amelyen minden összejön, az enyémben az ilyen volt. Habár én csak jókor voltam jó helyen, a dicsőség sokkal inkább az edzőmé és a csapattársaimé, mint az enyém. Azért jó ránézni arra a labdára, amit a meccs után hazavittem, csakúgy, mint arra, amit még szeptemberben, az MTK ellen elért mesterhármas után kértem el a szertárból. Azóta is a polcon díszeleg mindkettő, igaz, mivel ugyanolyanok, apró betűkkel rá kellett írni, hogy melyiket mikor kaptam.

– Kiveséztük a novembert?
– Annyiból nem, hogy a feleségem, Noémi is novemberi születésű. Most már azt is elmondhatom, hogy júniusban bővül a családunk, alig várom, hogy apa legyek! Tényleg csodás időszakot élek át.

– S a szerződés-hosszabbításról még nem is beszéltünk.
– Sokat kaptam a Pakstól, ráadásul hűséges típus vagyok, így boldogan írtam alá újabb három évre. Úgy vagyok vele, ha tehetem, kipróbálom magam egy nevesebb ligában, másik magyar klubban azonban nehezen tudom elképzelni magam. Legfeljebb a Madocsában, Böde Dani már többször is pedzegette, hogy ugyan a technikámon van mit csiszolni, a gyorsaságomnak hasznát venné szülőfaluja csapatában.

– Az is benne van a pakliban, hogy az élvonalban nem futballozik máshol, csak Pakson?
– Mindenáron nem akarok elmenni itthonról. Ha mégis úgy hozza a sors, hogy adódik olyan lehetőség, amelyre nem lehet nemet mondani, akkor is szeretném ott befejezni a pályafutásomat, ahol elkezdtem.

– Mit gondol, ebbe a pályafutásba a válogatottság belefér?
– Ez az álmom! Marco Rossi irányításával a nemzeti együttes szintet lépett, Gulácsi Pétertől kezdve Szoboszlai Dominikig és Szalai Ádámig klasszisok alkotják a keretét, nem könnyű bekerülni, de talán nem is lehetetlen. Mindent megteszek érte, hogy az álmomból valóság legyen. Dolgoznom kell – ezért is. A többi úgyis jön magától.

– Ennyi a titok?
– Ezerből egy gyerek születik őstehetségnek, a többieknek meg kell feszülniük azért, hogy elérjenek valamit. Mint mindenhez az életben, a focihoz is kell szerencse. No meg némi tudás és hatalmas akarat.

– Hát a teniszmúlt nem számít?
– Dehogynem! Csak nem a futballpályán.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 27-i lapszámában jelent meg.)