Sallóiék, Dárdaiék: háromgenerációs futballcsaládok

Nagyításért katt a képre!

Családban marad(t). A futball, persze. A-tól Z-ig, avagy Alberttől Zomboriig számos olyan családot ismerünk, amelyben generációról generációra szállt a hagyomány, az apát követve a fiú is labdarúgó lett.

Nem is akármilyen: élvonalbeli! Akár Albertékat, akár Zomboriékat, akár másokat (a teljesség igénye nélkül: Puskásék, Mészölyék, Somogyiék, Schumannék, Királyék, Halmosiék, Stieberék, Fülöpék, Bognárék, Disztlék, Vlaszákék, Jagodicsék) nézünk, kijelenthető, az alma nemhogy nem esett messze a fájától, a közvetlen közelében landolt.

De mint tudjuk, az egyenlők közt is vannak egyenlőbbek: a magyar futball három olyan famíliát ismer, amelyben nagyapa, apa és fiú egyaránt az első osztályig vitte. S ha Gelei Vince a 2013–2014-es idényben nem csupán a kispadon ült volna a Diósgyőr NB I-es meccsein, máris négy családról beszélhetnénk. Persze így is jár a főhajtás Geleiéknek, akiknél az olimpiai bajnok, Európa-bajnoki bronzérmes nagypapa, valamint az apuka egyaránt olyan jól védett a bajnokságban, hogy teljesítményével a válogatottbeli meghívót is kiérdemelte. Vince „csak” a Magyar Kupában és a Ligakupában állt a DVTK kapujában, ugyanakkor élünk a gyanúperrel, sokan így is cseréltek volna vele.

Szóval, kik is azok, akiknél három nemzedék is élvonalbeli múlttal – vagy éppen jelennel – dicsekedhet?

Dárdaiék, Dombaiék és Sallóiék!

DÁRDAIÉK ÉS SALLÓIÉK

Dárdaiék és Sallóiék még annál is többel – mindhárom generáció tagja szerzett gólt az NB I-ben! Ha már itt tartunk: a legtöbbet idősebb Dárdai Pál, aki egy híján hetvenszer volt eredményes a kettő híján háromszáz első osztályú fellépésén. A rangsor második helyén már egy Sallói, Sallói István áll, a Mol Fehérvár sportigazgatója 188 meccsen jutott 57 gólig.

„Figyelem az erre vonatkozó statisztikákat is – árulta el lapunknak idősebb Sallói István fia, a Sporting Kansas Cityben remeklő Sallói Dániel édesapja. – Hajdanán még működtek a családi vállalkozások, a fiú az apját és a nagyapját követve lett cipész, hentes, szabó vagy éppen üzletember. Hogy napjainkban a futball végigkíséri egy család életét, szerintem csodálatos, én mindenesetre büszke vagyok magunkra – és persze a többi hasonló családra is. Édesapám mindig azt szerette volna, hogy legyek jobb játékos, mint amilyen ő volt, majd miután Dani elkezdett futballozni, már arra vágytunk, mindkettőnknél vigye többre. A léc egyre magasabb kerül, de a fiam szépen vette és veszi az akadályokat. Édesapámnak nagy álma volt, hogy a fia és az unokája is játsszon, de részemről ez nem volt elvárás Danival szemben. A nagyapja mondogatta folyton, hogy ebből a fiúból jó játékost kell csinálni, hogy öröklődjön a családban a foci. Én sem voltam ellene, ámbár mindig azt mondtam neki, foglalkozzon azzal, amivel akar, abba viszont tegyen bele mindent, mi pedig, amiben tudjuk, segítjük. Sosem feledem, az én leglelkesebb támogatóm a nagypapám volt, minden meccsemre, még az ország legtávolabbi pontjaira is elkísért. Sokszor eszembe jut, milyen büszke lenne Danira.”

Ami a dédunokát illeti, időbe telt, mire kijelentette, hogy márpedig ő labdarúgó akar lenni. Visszaemlékezése szerint ötéves lehetett, amikor először ment le edzésre, Siófokra. Az első foglalkozás után azt hitte, az volt az utolsó is, mert nem érezte jól magát, könnyeket hullajtva ment le a pályáról. A futballt felváltotta a tenisz, a legenda úgy tartja, már az első edzésen megmutatkozott, szorult belé tehetség abban a sportágban (is). Más kérdés, hogy egyik napról a másikra felhagyott a tenisszel – hogy miért, ma sem tudja. De így legalább volt visszaút a futballpályára...

„Apa Újpesten lett klubigazgató, én pedig Dunakeszin kezdtem el az általános iskolát, a suli csapatában fociztam – mesélte korábban a Nemzeti Sport Hosszabbítás-mellékletében Sallói Dániel. – Teca néni volt az edzőnk, egyszer országos döntőig jutottunk a diákolimpián. Jó társaság volt, szerettem a fiúkkal bandázni, a szünetekben meg suli után mindig játszottunk. Máig a legjobb barátaim egyike Balogh Máté, aki az Újpest kölyökcsapatában futballozott, és mindig agitált: »Dani, gyere le velem edzésre!«”

Hogy lemenjen, ahhoz Balogh apuka is kellett, aki addig győzködte Sallói Istvánt, amíg az UTE korosztályos együttese játszott egy edzőmeccset Dani iskolai csapatával. A lila-fehérek 10–2-re nyertek, de a két dunakeszi gólt Sallói Dániel lőtte, a győztesek edzője nyomban jelezte is neki: szeretettel várja edzésre...

...Sallói Dániel 2015. július 18-án, az Újpest–Paks mérkőzésen mutatkozott be az NB I-ben. Negyvenkét évvel a nagypapája és huszonkilenccel az édesapja után.

S huszonkilenc esztendő telhet el apa és fia válogatottbeli bemutatkozása között is! Marco Rossi ugyanis minden bizonnyal meghívja a szeptemberi világbajnoki selejtezőkre készülő keretbe a Sporting Kansas Cityben remeklő támadót. És ha nemcsak pályára lép, hanem gólt is lő, akkor...

„A mi történetünkben az újabb mérföldkövet jelenthet – vette át a szót a korábbi 13-szoros válogatott középpályás, mindjárt az első mérkőzésén, az ukránok hálóját megrezegtető Sallói István. – Ha Dani valamelyik meccsen betalál, a magyar futballban a Sallói család lesz az első, amelyben apa és fia egyaránt gólt szerzett címeres mezben. Persze jobb lenne, ha azzal dicsekedhetnénk, hogy mindkettőnket méltónak találták az Aranylabdára, de azért ez is különleges lenne. Ha nem tévedek, így is van már egy kategória, amiben elsők vagyunk: nagypapám testvére, Sallói Aladár volt az első magyar labdarúgó, aki külföldön profinak állt, a Foggia kötelékéhez tartozott éveken át. Büszkék lehetünk arra, amit a családunk eddig elért a futballban. Noha nem volt kőbe vésve, örülök, hogy így alakult az életünk!”

Ha valakiknél, Dárdaiéknál is egyértelmű volt, hogy a labdarúgás imádata nemzedékről nemzedékre száll – a tehetséggel és az alázattal együtt.

„Hároméves voltam, amikor édesapám már magával vitt a pécsi csapat edzéseire, amíg átöltözött, mellette ültem, amíg edzett, a pálya szélén múlattam az időt – elevenítette fel csodás gyerekkorát az azóta Berlinben ikonná váló, a Herthához játékosként és edzőként is hű Dárdai Pál. – Mindig volt kivel passzolgatnom, ha mással nem, Maci bácsival, a masszőrrel vagy a sérült játékosokkal. Apu a pályán gyakorolt két órát, én a pályán kívül. Közben az óvodában is már állandóan fociztam. A karácsonykor kapott bőrlabdát rendre szétrúgtam. De mindig lett másik! Apu ugyanis beadta Haraszti Zoli bácsinak, a Pécs szertárosának, aki kicserélte egy újra. A rosszat pedig elkönyvelte selejtként – hiába, akkoriban még rend és fegyelem volt, egy labda nem tűnhetett el csak úgy, kellett, hogy legyen nyoma...”

A labda természetesen mindmáig meghatározó szerepet tölt be a családban. Egy dolog, hogy amit idősebb Dárdai Pál elkezdett, fia folytatja, imigyen minden karácsonykor kerül – legalább – egy labda a fa alá, az meg egy másik, hogy a korábbi 61-szeres válogatott középpályás három fia közül kettő igen magas szinten rúgja: a 22 esztendős Pál a Mol Fehérvárt, a 19 éves Márton a Herthát erősíti. A legkisebb fiú, Bence is jó úton jár: 15 évesen már a Hertha U17-es csapatában számolnak vele.

„Boldoggá tesz, hogy a futball nálunk is családi tradíció – folytatta Dárdai Pál. – Nagy szó, hogy három generáció is eljutott az élvonalig, büszkék lehetünk magunkra. Hozzáteszem, az én nagyapám, ahogyan én szoktam mondani, I. Dárdai Pál is kiváló labdarúgó volt, a Véménd színeiben je­leskedett. Fotókat őrzök róla, gyönyörű csíkos mezben feszít. Nagy vágyam volt, hogy egyszer készüljön egy olyan fénykép, amelyen négy nemzedék, ráadásul négy Dárdai Pál szerepel, fájdalom, ez nem jött össze. Az ellenben igen, hogy négy Dárdai is játsszon az NB I-ben, mert édesapám bátyjának, Lajosnak is van tíz meccse az első osztályban. Sallói Istvánéknak ezúton is gratulálok, szurkolok, hogy a hagyomány náluk is folytatódjon. Neki egy fia van, nekem három, reménykedhetünk abban, hogy a sorozat nem szakad meg. Mi tagadás, nagy a nyomás a leendő menyeken...”

HA DOMBAI, AKKOR TATABÁNYA

Ha akad olyan családnév, amelyet Tatabányán imába foglalhatnak a drukkerek, az a Dombai.

Dombaiék egyrészről azzal büszkélkedhetnek, amivel Dárdaiék: négy családtag is megmutathatta magát az NB I-ben! Ugyanakkor elmondhatják magukról, amit senki más a magyar futballdinasztiák közül: mind a négyen viselték ugyanannak a csapatnak a mezét az első osztályban. A Tatabányáét.

A csatárként maradandót alkotó idősebb Dombai András a szolnoki Légierő SK tagjaként mutatkozott be az élvonalban 1955. február 27-én, 91 NB I-es meccséből 71-et a Bányászban játszott, 22 góljából húszat szerzett kék-fehérben.

Fiának arra volt esélye, hogy az első osztályú fellépések számában felülmúlja őt, a gólok tekintetében azonban nehéz lett volna: Dombai András (középen) a kapuban remekelt. Olyannyira, hogy a tatabányai idények mellett egy évet az FTC-nél is eltöltött. Noha mindösszesen hatszor állt a Ferencváros kapujában, van mire jó szívvel gondolnia, 1977. május 11-i bemutatkozása – a tempofradi.hu beszámolója szerint – az 1000. Üllői úti mérkőzésre esett. Ráadás, hogy a zöld-fehérek 3–2-re legyőzték a Békéscsabát. Dombai András 137 élvonalbeli mérkőzés emléke mellett egy bajnoki és két M(N)K-ezüst-, valamint két bajnoki bronzérmet őrizhet.

Egyik fia nem csupán a futballszeretetet, a kapuskesztyűjét is megörökölhette volna tőle, ifjabb Dombai Andrásnak (balra) – a nela.hu statisztikája alapján – három NB I-es találkozó jutott a Tatabánya, és további 11 a Pápa kapujában. Két évig az Újpest játékosának is vallhatta magát, abból az időszakból van egy bajnoki ezüst­érme is, ám bajnoki mérkőzésen nem kapott lehetőséget.

Öccse, Dombai Viktor (jobbra) már tizenhat évesen, 2006. szeptember 9-én bemutatkozott az élvonalban, a Tatabánya 4–2-re verte meg a Kaposvárt. A későbbiekben még hat első osztályú és számtalan NB II-es, illetve NB III-as meccsen szerepelt, manapság a megyei első osztályú Vértesszőlősben termeli a gólokat.