Tartozik nekik egy láda pezsgővel az Újpest, „levette” őket a Barcelona

– Hogyan került Békéscsabáról Vácra? Ki kereste meg?
– Ha jól emlékszem, a váciaktól László Attila technikai vezető keresett meg, nekem pedig egy évvel a Békéscsabával aratott Magyar Népköztársasági Kupa-győzelem után lejárt a szerződésem, és váltottam. S van egy fáma, amely szerint háromévenként tanácsos váltani.

– Miért ült le egy korábbi csapatánál gyengébb együttes kispadjára?
– Ez sohasem érdekelt, a Vác egyébként inkább középcsapat volt akkoriban. Az is közrejátszott a döntésemben, hogy Csabától Eger és Ózd is messze esik, tehát távol voltam a szűkebb pátriámtól. Vác ilyen szempontból is jó döntésnek bizonyult.

– A csapat már önnel a kispadon akkor került fókuszba, amikor az 1989–1990-es bajnokság utolsó fordulójában kettő-egyre legyőzte az MTK-t, ezzel megmenekült a kieséstől, a kék-fehéreket pedig elütötte a bajnoki címtől. Noha már az aranyérmek is ott voltak a váci stadionban. Ha akkor nem nyernek, ma talán nem beszélgetünk…
– Nagyon rossz idényünk volt, nem is tudom, mi mentett meg év közben a kirúgástól… A meccsen szinte percről percre változott a helyzet. A lelátókon a szurkolók a rádiós körkapcsolásból értesültek, hogyan is áll a bajnoki címért és a kiesés elkerüléséért folytatott küzdelem. Egyik pillanatban még a Debrecen volt a kieső, s miután az MTK ellenünk egyenlített, a kék-fehérek a bajnokok. A döntetlen nekünk még jó volt – persze én is tudtam, hogy a többi pályán mi a helyzet –, ezzel is elkerültük az osztályozós helyet. Tartva attól, hogy más pályákon változik a helyzet, vagy hogy Vácon az MTK vezetést szerez, szóltam Nagy Tibinek, hogy csak nyugodtan, de a legjobban annak örültem volna, ha biztossá tesszük a győzelmünket, mert akkor minket már nem érhet baj. Ez aztán meg is történt, kettő-egyre nyertünk, igaz, nem mindennapi izgalmak árán bizonyítottuk, hogy a Vácnak az első osztályban a helye. Más kérdés, hogy már azzal a csapattal sem a kiesésért kellett volna harcolnunk. Mert azt látni lehetett, hogy a gondjaink ellenére viszonylag stabil volt a védekezésünk, s a helyzetkihasználásunk sem volt rossz. Ha már itt tartunk, úgy emlékszem, látványosan is játszottunk – de lehet, hogy az eltelt idő megszépíti az emlékeimet. Az biztos, hogy a bravúrok mellett voltak kisiklásaink. Apropó, tudja, mi jut eszembe?

MÉGSEM SÜLLYEDT EL A VÁCI KOMP

– Nem én! Hallgatom.
– Hogy a bajnok újpestiek edzője, Varga Pista még mindig tartozik egy láda pezsgővel. Mert mi kapartuk ki az Újpestnek az aranyérmet.

– Meg Szabó András, aki talán éle­tében egy meccsen két gólt nem szerzett, de a Bp. Honvéd ellen az ő két góljával nyertek a lilák a Megyeri úton kettő-nullára.
– Azért az a csapat, amelyik a bajnoki címre tör, legalább nyerjen…

– A sportlap úgy fogalmazott az idény értékelése során, hogy nem süllyedt el a váci komp. Egyetért?
– Igen.

– Az első idényében huszonkilenc játékost szerepeltetett. Mi volt az elképzelése?
– Így alakult. Télen jöttek is a klubhoz, meg mentek is el az együttestől. Tudni kell, hogy én huszonhárom futballistánál többel általában nem foglalkozom. Két nagyon jó igazolásunk volt, érkezett Koszta Jani és Kardos Jóska.

– Ön szorgalmazta, hogy Vácra igazoljanak?
– Kardos úgymond beesett, Janit viszont én akartam.

– A következő idényben a dobogó volt a cél? Mert csupán alig lemaradva a Pécs mögött negyedikek lettek.
– A dobogó?! Egy fenét! A bentmaradás.

– A Nemzeti Sport értékelése szerint azért úszott el az érem, mert tavaszra az együttes elvesztette a frissességét. Osztja ezt?
– Fogadjuk el, hogy ezért maradtunk le a dobogóról.

– Korábban egyáltalán mi vonzotta az edzői pályára?
– Mindig is magányos típus voltam, valahol talán minden edző az belül. Játékosként érdekeltek, hogyan dolgoznak a szakemberek, akik engem treníroztak. Nem kritizáltam őket, az edzésvezetésüket elemeztem magamban, Hidegkuti Nándorét vagy Kovács Ferencét is, és főleg arra voltam kíváncsi, hogyan oldanak meg öltözői helyzeteket, és azok miként hatnak a csapatra. Sok játékostársam mondta is – ki szimpátiával, ki némi gúnnyal –, leszel te még az edzőm! Lehet, hogy az edzőség belém van kódolva, mert csapatkapitányként is edzőpárti voltam.

– Hogyan kell elképzelni a gyakorlatban? Nem a csapattársának, hanem az edzőjüknek adott igazat egy adott kérdésben?
– Azért ezt nem így kell értelmezni. Mondok nevek nélkül egy példát. Volt az együttesben egy srác, aki elég sűrűn a pohár fenekére nézett. Szóltam neki, a csapat ezt nem bírja el. Aztán úgy adódott, hogy egy meccsen rá kellett szóljak, hogy kérjen cserét. Visszanézett, hogy én? Megsérültél, válaszoltam neki. Harminchárom éves koromban megvolt a középfokú edzői végzettségem, aztán mentem a TF-re. Éppen a minap néztem, van otthon három mázsa szakkönyvem, felütöttem néhányat, a legfontosabb dolgok alá vannak húzva.

– Kinek az edzői felfogása állt közel önhöz abban az időben?
– Mezey Györgyé, leginkább az osztrák Ernst Happelé. Az ő módszereit nagyon figyeltem, mert egykor védő volt, és egy együttest is hátulról kell felépíteni.

A NEMZETKÖZI SZEREPLÉS NEM VOLT AZ IGAZI

– Ön ezt egykori kapusként tehette meg. Mégis, amikor a Vác egyre markánsabb lett, egy szakíró úgy vélte, a csapat a nagy semmiből tört fel.
– Az ilyen kritikák csak egy ideig foglalkoztattak, aztán rájöttem, persze, aki nem ismerte a háttérben a részleteket, annak ez így tűnhet. Mondok két példát: láttam egy magyar–svéd utánpótlásmeccset, amelyen az ellenfél négy–négy–kettes rendszerben lépett pályára. És ebből a szisztémából több variációt is ki lehet hozni. Ezt aztán az edzéseken sulykoltuk, a meccseken pedig szóltam Nagy Tibinek, hogy akkor melyik varira váltsunk. A másik, hogy elkezdtünk tükörszélsővel játszani, mint a Barcelona Hriszto Sztoicskovval. Mondtam is edzőkollégámnak, Vass Lacinak, hogy „te, ezek láttak minket valahol játszani, és levették, hogy Nyilas Elek és Romanek János milyen jól csinálja…”

– Aktív edzőként vallotta, hogy játékosai fejben tiszták, tudják, hogy egy üveg sört meg lehet inni, dea második már lehet, hogy háromezer forintjukba kerül. Kellett az ital miatt fegyelmeznie?
– Még a korai időszakban volt, hogy egy bulgáriai meccs után az egyik futballista lement a bárba, a pohár fenekére nézett. Már voltak vele gondjaim, Nagy Tibi elő is halászta a mulatás után, de aztán megkerestek a többiek, hogy ne büntessem meg. Mégis megtettem, mert a játékos nem illett a csapatba, s vannak olyan helyzetek, amikor egy edzőnek látványosan kell állást foglalnia.

– Úgy tudom, késésért büntetést kellett fizetni.
– Súlyos ezreket, de egyszer majdnem pórul jártam, mert futva is alig értem az edzésre, Vass Laci kérdezte is, hová a nagy sietség, de azt tartottam, ha labdarúgóimra vonatkoznak a szabályok, akkor rám is.

– Egyik erénye volt, hogy megtalálta futballistái helyét a csapatban. Ehhez különleges képesség kell, vagy ez a dolga egy edzőnek?
– Ez érzék kérdése, más lapra tartozik, hogy trénerként át kell látni, ki mire alkalmas, vagy éppen mire nem.

– A bajnoki arany- és két ezüstérem mellett a nemzetközi szereplés hagyott maga után kívánnivalót.
– Az UEFA-kupában a Dinamo Moszkvával, a Benficával és az Apollón Limassollal szemben estünk ki, a Bajnokok Ligájában a PSG búcsúztatott bennünket. Az oroszoknál olyanok játszottak, mint Igor Kolivanov, Alekszej Szmertyin, Omari Tetradze vagy Andrej Csernisov, a portugáloknál Szergej Juran, Alekszandr Mosztovoj, Paulo Sousa, Rui Costa, Vítor Paneira. Folytassam még? Az viszont ciki volt, hogy a ciprusiakkal szemben kiestünk. Az itthoni kettő-nullás győzelem után hosszabbításban négy-nullára kaptunk ki. A párizsiak edzője, Luis Fernández pedig miután meglátta a pályánkat, elismerését fejezte ki, hogy ilyen csapatunk van.

– Ami a tudást illeti, majd' harminc éve kijelentette, a magyar mezőny első tizenkét csapata egy év rákészüléssel megállná a helyét a legjobb bajnokságokban, leszámítva a britekét. Ez vállalható volt?
– Így láttam, manapság már lehet ezen vitatkozni.

– Az edzésein legendásan sokat futtatta a játékosait…
– …de főleg az alapozó időszakban, és akkoriban még nem léteztek műfüves pályák. Ha az időjárási körülmények miatt nem lehetett futballozni, és más lehetőség nem volt, futni kellett. Ebből aztán születtek olyan riportok, hogy mi százszor száz métert futunk. Fonyódon voltunk, labdás edzés volt betervezve, de nagy volt a hó, félrerakattam a labdákat, és futottak a srácok. Aztán amikor egy ilyen tréning után az egyik kollégája megkérdezte Nagy Tibit, mennyi volt a penzum, ő rávágta: százszor száz!

– Igen, de amikor megkapta a borítékot, ő azt is mondta, ha ennyit keres, ő bármennyit fut az edzéseken. Ráadásul nemcsak megfuttatta a labdarúgóit, jó prémiumot is alkudott ki nekik.
– Ebben van valami, mert amikor a vezetők mondták, hogy a győzelemért harmincezer forint jár, én visszakérdeztem, hogy pontonként, mire ugyan elbizonytalanodtak, de igent mondtak. Tehát a hárompontos rendszerben a győzelem kilencvenezret ért. Visszatérve a sok futásra: ismertem még Egerből az olimpiai bajnok vízilabdázó Pócsik Dénest, aki egy ideig a holland pólósoknál dolgozott. Mondtam neki, szaglásszon körbe, hogy 19 és 21 év között a hollandok hogyan edzik a futballistákat, mert nálunk ilyen korban kezdenek le-lemaradni a labdarúgók. Azt válaszolta, nem nagyon engedik kutakodni, mert titkos. De azt például megtudtam, hogy az Ajaxnál a kedd és a csütörtök futónap volt, különböző lebontásban mindkét alkalommal nyolc-nyolc kilométert futottak a játékosok.

– Egykori futballistája, kollégám, Zombori András esküszik rá, hogy 24-szer 600 méter volt a penzum, s ha nem ment úgy, ahogyan a Mester kívánta, dünnyögött a bajusza alatt, az pedig nem jelentett jót. Azt is elmondta, hogy a pontrúgásokat órákig gyakorolták, ha kellett méterről méterre lelépték, kinek hová kell állnia, futnia.
– Annyit közel sem edzettünk, amennyit hittek. Az tény, hogy volt néhány variáció, amelyet csukott szemmel is tudni kellett.

– A Vác taktikailag az egyik legjobban felkészült együttes volt. Hogyan érte el?
– Hát, ne videoelemzésre gondoljon! Jó, régen ez is másként működött. Megnéztem az ellenfelet, lehetőleg többször, majd elemeztem a játékát. Volt egy noteszem, amit kellett, beleírtam. Nem úgy ment, hogy jött valaki, aki a statisztikával foglalkozott, és elmondta a számokat. Vass Lászlóval együtt készítettük fel a csapatot. A kapusedző is én voltam. Ki más lett volna? Korábban én álltam évekig a kapuban. Ezek után minek kapusedző? Amit kellett, általában elmondtam a tábla előtt, az a véleményem, hogy a játékosok unják a videoelemzéseket, nem is kell erőltetni.

– Tudna konkrét példát mondani a taktikai felkészítésre?
– Hogyne! Az MTK ellen készültünk, megfigyeltem, hogy az ellenük elvégzett szögleteknél a jól fejelő Balog „Róka” a rövid sarokra áll. Erre mi azt léptük, hogy a szintén jól fejelő Hahnt odaküldtük mellé, ilyenkor vele tartott, aki Árpit fogta. Így mögöttük terület nyílt, hogy valamelyik játékosunk a belőtt szögletet gólra váltsa. Azt is fontosnak tartottam, hogy edzéseken nem dobtunk taccsot, hanem rúgással kellett játékba hozni a labdát.

– Az első váci ezüstöt követően Orosz Ferenc visszament Kispestre, ön viszont a következő bajnokság felkészülése előtt azt nyilatkozta: „Elment Orosz, de sebaj, az idén majd Répásiból csinálunk gólkirályt.” És a csatár beváltotta a hozzá fűzött reményeket, 1993-ban 16 góllal gólkirály lett. Mire alapozta „jóslatát”?
– Egyrészt Répásiban benne volt a gól, másrészt ugyanabban a pozícióban játszott, s nem mellesleg pozitív volt a hozzáállásom, nem azt néztem, hogy a különben kiváló Orosz elment, hanem hogy ki veheti át a feladatát.

– Hogyan került a látókörébe Répási László?
– A Fradiban játszott, de megsérült, kölcsönben a Honvéd Osztapenkó SE futballistája volt. A katonacsapat valahol vidéken játszott, én pedig szóltam egy megbízható ismerősömnek, hogy nézze meg Répásit, de mindenekelőtt azt, hogy az összecsapásoknál nem félti-e a lábát, s hogy egyáltalán van-e rajta térdgumi. Az emberem jelentette, hogy minden oké, le is igazoltuk, az FC Tirol ellen – éppen akkor Happel volt a csapata edzője – góllal mutatkozott be.

– Kallódó vagy alsóbb osztályban szereplő futballistákat igazolt. Mivel motiválta őket?
– Nem motiváltam én senkit. Vagy akart játszani vagy nem. Futballista vagy sem? Jó, ebben az is benne volt, hogy melóztam a srácokkal, ha kellett, én adtam be a labdát. Szóval, próbáltam felkészíteni őket a saját elvárásaimra.

– Mikor érezte úgy a bajnoki aranyat hozó idényben, hogy megvan az első hely?
– Ma is azt mondom, hogy azt az elsőséget a Békéscsaba veszítette el! És az volt a döntő, hogy Újpesten vereséget szenvedett, majd Csepelen is. Mi is hibáztunk, de végül jobban bírtuk a nyomást.

– Miért maradt Vácon a bajnokság megnyerése után? Borítékolható volt, hogy nem lesz címvédés.
– Igen, ez biztos volt. De a futó szerződésem miatt is maradtam, továbbá erősítésként olyan labdarúgók érkezését szorgalmaztam, mint Mracskó Mihály és Csató Sándor. És Bánfi János visszahozását. Nem sikerült. Addig háromszor választottak az év edzőjének, s mint tudjuk, a csapat csinálja az edzőt.

JÁR MECCSEKRE, DE HIÁNYZIK AZ EDZŐSKÖDÉS

– Melyiket tartja váci időszaka legjobb mérkőzésének?
– Dzurják „Csöpi” két góljával a Fradi három-kettes legyőzését kilencvennégy tavaszán.

– Kit tartott a legjobb váci futballistának?
– Koszta Jánost. Végy egy jó kapust – és ő az volt.

– A váci álomcsapat?
– Koszta – Puglits, Nagy, Bánfi, Szalai – Nyilas, Hahn (Kriska), Simon (Víg), Aranyos – Répási, Füle (Orosz).

– Ön töltötte be a szövetségi kapitányi tisztséget, amikor válogatottunk az 1998-as vébé pótselejtezőjében két súlyos vereséget szenvedett Jugoszláviától. Hogyan élte meg?
– Kicsit meghaltam. Csak a vadászok tartották bennem a lelket. Éreztették, hogy velem vannak, egyébként mindenki céltáblája voltam. Még azért is kikezdtek, hogy milyen góllal sikerült a finnek ellen kiharcolni a pótselejtezőt. Mai fejemmel annyit változtatnék az összeállításon, hogy beállítanám Urbán Flóriánt, de Flórit az Üllői úton az azeriek elleni meccsen nem sokkal azelőtt kifütyülte a közönség.

– Igaz a legenda, hogy amikor Várszegi Gáborral, az MTK, később az FTC tulajdonosával tárgyalt, megjegyezte, hogy János vagyok, de nem olcsó János?
– Nem emlékszem rá, hogy ezt mondtam volna, igaz, arra sem, hogy nem hangzott el. Tény, hogy amikor a Ferencvároshoz kerültem, már ezzel fogadtak a klubnál… Éppen a görög Prodeftikinél voltam edző, amikor felhívtak, hogy Várszegi Gábor szeretne velem beszélni. Futó szerződésem volt, nem is éreztem magam rosszul, de küldtek repülőjegyet, hazajöttem tárgyalni. Várszegi úr akart is engem, de gondot okozott a szerződésem, továbbá megemlítette, hogy Bicskei Bertalant is ki kell fizetnie. És szó, mi szó, végül nagyon átlagos ajánlatot tett.

– Hogyan telnek a napjai? Lát esélyt rá, hogy visszatérjen az élvonalba?
– Az embernek van egy naptári meg egy biológiai kora. Az előbbin nem lehet változtatni, de igyekszem magam kondícióban tartani, futok, biciklizem. Hiányzik a pálya, az edzősködés. Járok én meccsekre most is – főleg alsóbb osztályú találkozókra –, de ez teljesen más. Annak viszont örülök, hogy a tarpai Sándor István Sportakadémia szaktanácsadója vagyok.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június 8-i lapszámában jelent meg.)