Tizenkilenc évesen olimpiai bajnok volt, de az Újpestbe nehezen fért be

– Hogyan ünnepelte a tizenkilencedik születésnapját?
– Olimpiai aranyéremmel Mexikóvárosban! Már a Japán elleni elődöntőre készültünk, de még Guadalajarában voltunk, s én odamentem Lakat Károlyhoz, az olimpiai válogatott szakvezetőjéhez, hogy meghívnám a srácokat és persze őt is, hogy koccintsunk a születésnapomra. Tudni kell, hogy Karcsi bácsi imádta a fröccsöt. A mai napig itt van előttem, hogy amikor meghallotta a kérést, felém fordult, rám nézett és rezignáltan csak annyit mondott: „Lacikám, nincs te neked annyi pénzed.” Aztán öt nap múlva olimpiai bajnok lettem!

– Egyáltalán hogy került ki az ötkarikás játékokra? Zámbó Sándor azt nyilatkozta, amikor összefutnak, az olimpiai életjáradékra utalva mindig mondja önnek, hogy pénzt tesz a zsebébe, merthogy neki kellett volna bekerülnie az együttesbe.
– Elmegy a Sanyi a…! Mindig jön ezzel a „helyettem mentél” dumával, mondogatja, de ő sem gondolja komolyan. Ő tehet róla, ő volt a hülye! Néha Noskó Ernő is szokta mondani, hogy neki meg több pénz járna, mert a döntőben az egyik gólunk előtt tőle indult az akció. A tény az, hogy egy egy volt az állás, Menczel Iván góljával egyenlítettünk, és Ernő úgy akasztott meg egy bolgár támadást, hogy felszabadított, én meg loholtam a labda után a bal szélen, sikerült beadnom, és Dunai Anti bevágta. Még hogy Ernő indított?! Belebikázott egyet a labdába, aztán én kikapartam a gesztenyét. De ne vegye komolyan, csak zrikálni szoktuk egymást. Noskó ilyenkor mindig hozzáteszi – ha a pontos indítás nem lenne elég –, hogy róla állították ki az egyik bolgár futballistát. Ez úgy igaz, hogy az ellenfél csúnyán letalpalta Ernőt. De a kérdésére válaszolva: nem voltam ott az olimpiai csapat téli dél-amerikai túráján, és a Dózsával sem. Az ötkarikásoknál nem voltam még kerettag, de érettségi előtt el sem engedtek volna a gépipari technikumból, mondván, úgyis hiányoztam eleget a futball miatt. Klubedzőm, Baróti Lajos bácsi szólt, hogy „Kicsi, meghívták az olimpiai keretbe”. Majd nagyon korrekten hozzátette, amíg nem biztos, hogy az utazó keret tagja leszek-e, játéklehetőséget ad az Újpestben, mert ha nem léptem volna pályára, automatikusan kimaradok a csapatból. Az első két meccsen, Salvador és Ghána ellen játszottam, aztán a Japán elleni elődöntőben meg a bolgárok elleni fináléban. Sőt, a döntőben az egyik gólt egy ideig nekem tulajdonították, holott – éppen Noskó felszabadítását követően – az elfutásom után Dunai Antihoz passzoltam, aki megszerezte a vezetést, ezzel kettő egyre vezettünk. Tulajdonképpen az ugyancsak balszélső salgótarjáni Básti Istvánnal kellett a helyemért megküzdenem, némi előnyt jelentett, hogy én az Újpestben is együtt futballoztam Dunaival. Szinte egymás gondolatát is ismertük, arról nem beszélve, hogy a másik oldalról Fazekas Laci adta be középre a labdát.

– Az NB I-es bemutatkozása előtt az már biztos volt, hogy a Megyeri úti stadion villanyvilágításának avatásán a Vasas ellen Káposzta Benő és Noskó nem léphet pályára, aztán Bene Ferenc és Fazekas is kidőlt a sorból. A csatársor így állt fel…
– …várjon, elmondom! Juhász, Göröcs, Kuharszky, Dunai II és én játszottam a bal szélen.

– Így emlékszik?
– Az első bajnoki meccsét a nagyok között nem felejti el az ember!

– Milyen utasítással küldte a pályára Baróti Lajos?
– Mivel már előre lehetett tudni, hogy sok a sérült, két-három nappal a meccs előtt szólt, hogy költözzek át a tartalékok öltözőjéből a nagyok közé. Arra kért, hogy a szélsőjáték mellett ne engedjem, hogy a Vasas jobbhátvédje felnyomuljon, szóval védekeznem is kellett, ahogy ezt mi egymás közt hívtuk, alapvonaltól alapvonalig robotolni. Ráadásul, mivel nyilvánvaló volt, hogy Göröcs Titi kevesebbet védekezik, neki is be kellett segítenem.

– Zavarta a villanyfény? Vagy az, hogy Mészöly Kálmán és Farkas János ellen kellett játszania? Egyszerűbben feltéve a kérdést: be volt tojva?
– Menjünk sorban! A világítás nem zavart, mert ifiként a Latorca utcai Elektromos-pályán sokat játszottam esti meccset. Abba belegondoltam, hogy sokszoros válogatottak ellen lépek pályára, de ez inkább inspirált. És éppen ezért nem voltam betojva. Volt bennem egészséges drukk, ez később is megvolt minden mérkőzés előtt. De ezt a kifejezést, amit manapság használnak, hogy teher volt a vállamon, nem ismertem. Marhaságnak is tartom. Mi abban a teher, ha valakinek meg kell mutatnia a tudását, ráadásul abban a tevékenységben, amit szeret? Nagy közönség előtt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Mészölyék kicsit félvállról vették a meccset.

– Első mérkőzésén rögtön gólt szerzett.
– Juhász Peti elfutott a jobb oldalon, beadta, én meg bevágtam. Juhásznak egyébként ez volt a második bajnokija, egy héttel korábban a Honvéd ellen mutatkozott be az első osztályban.
Juhászt Lajos bácsi a Vasas ellen azért állította a jobb szélre, mert neki jobb volt a jobb lába, mint nekem.

– Azt írta a Népsport: „A két fiatal szélső, Juhász és Nagy L. egymást múlta felül, ügyes cselekkel, körültekintő helyzetmegoldással (…) bátrak voltak a közelharcokban, ügyesen cseleztek, s beadásaik rendre veszélyt jelentettek a Vasas kapujára.” És úgy általában a csatársorról: „Olyan önfeledten játszottak, mint valaha a grundon, amikor fogadásról volt szó.” Ön is a grundon nőtt fel, mint például Zámbó Sándor és Tóth András?
– Meg mondjuk mindenki. Hol másutt nőttünk volna fel? Fonyódon az iskola mellett volt egy udvar. Igaz, tornaterem is, csak ott nem lehetett játszani. Gyerünk, két tégla vagy táska a kapufa, és indul a játék!

– Mindig gyors volt? Egyáltalán hogyan figyelt fel önre az Újpest?
– A gyorsaság kilencvenkilenc százalékban adottság, az megvolt, a többit meg megszereztem a grundon. Senki sem figyelt fel rám, Bene volt az, aki már Dózsa-játékosként szólt, hogy nézzenek meg. Aztán persze mondták, hogy ismernek, csakhogy ez nem volt igaz: a nevemet sem tudták, nem is tudhatták, mivel egy két évvel idősebb srác, az 1947-es születésű Németh Kálmán igazolásával játszottam, általában balösszekötőt. A játékvezető mondta a nevet, volt olyan, hogy eltelt néhány másodperc, mire észbe kaptam, hogy ja, az én vagyok, mondtam, igen!

– Aradszky Lászlónak a hatvanas években volt egy slágere: nem csak a húszéveseké a világ. Márpedig fél évszázaddal ezelőtt a Megyeri úton nagyon is az övék volt. Dunai Ede 1968-ban az első bajnokin a pályán volt, Tóth András márciusban, Horváth József, Juhász és ön áprilisban mutatkozott be. Olyan erős együttesben, mint az Újpesti Dózsa, amelyben a legendás Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó csatársor ontotta a gólokat. Hogy is van – illetve volt – ez?
– Érkezése után Baróti Lajos kialakított egy játékrendszert, amelyhez mindenáron megtalálta a megfelelő futballistákat. Nem csak a fiatalokról beszélek. Szentmihályi Antal a Vasasból, Solymosi Pixi a Diósgyőrből, Bánkuti Pista Salgótarjánból került hozzánk – jut eszembe utóbbi is 1968-ban mutatkozott be a Megyeri úton, igaz, Tarjánban már volt első osztályú meccse –, szóval Baróti megálmodta, s akkoriban volt még tartalékcsapat, ott játszottunk. De még az ifiből mondok egy összeállítást önnek: Száraz János, Dunai Ede, Kolár Endre, Nagy László, Tóth András. Szegény Száraz Lacit leszámítva, aki korán elment, mindenkiből válogatott lett. Az Aranycsapat tagja, az újpesti Tóth Mihály volt az edzőnk.

– A bal oldalon túlkínálat volt a Megyeri úton, ön mellett ott volt Zámbó, Juhász Péter, sőt Horváth is a bal szélen mutatkozott be az Újpestben.
– Meg kellett küzdeni a helyért, az biztos. Igaz, Zámbó Sanyi szinte minden poszton képes volt kimagasló teljesítményre, Peti hátra került balbekkbe, Tüzesnek (vörös haja miatt Horváth beceneve – a szerk.) sem a balszélső volt a posztja. Bene Feri és Dunai Anti volt a két ék, őket kellett kiszolgálni. Ha a rövid sarok felé indultak be, akkor oda kellett beadni, ha a hosszúra, akkor oda. Emlékszem, volt egy szituáció, ők meglódultak, én meg nem tettem a labdát, visszavettem a jobb lábamra. Baróti a meccs után magához hívott és azt mondta: „Laci, ne szórakozzon, mert amíg maga visszafordul, Ferinek és Antinak kockás lesz a feje.”

– Ez mit jelentett?
– Nagy lendülettel megindultak a kapu felé, és ha nem kapták a labdát, berobogtak a kapuba. Régen a háló fonása négyzet alakú volt, és meglátszott a fejükön a nyoma… Ez persze nem volt igaz, de jól hangzott, egy életre megjegyeztem.

– Sohasem akart elmenni Újpestről?
– Onnantól kezdve, hogy Zámbó a középpályán futballozott, a bal szélre könnyebb volt bekerülni – bár volt időszak, amikor Tóth András is ott kapott lehetőséget. Hogyan lehetett beférni? Úgy, hogy jobb leszel, mint a vetélytársad, és benned bízik az edző. Vagy valaki megsérül. De ez természetes, a sport velejárója. Volt, hogy harminc meccsből huszonkettőn játszottam, mégis úgy gondoltam, hogy eligazolok. Mondtam is Lajos bácsinak, hogy keresek másik csapatot. Mire azt válaszolta: „Várja meg, amíg elmegyek!” És ebből megértettem, hogy számít rám. Mert hiába voltam olimpiai bajnok és több poszton bevethető, nem volt bérelt helyem. Előfordult, hogy az Újpestből tizenhárman voltunk a válogatott keretben.

– Nemcsak első bajnokiján, hanem első válogatottbeli találkozóján a norvégok ellen is góllal mutatkozott be. Lesipuskás gól volt, de gól. A Népsport értékelése szerint: „Nem okozott csalódást. Igyekezett, néhányszor ügyes cseleivel megzavarta a norvég védelmet. Kapura lövéssel is próbálkozott. Elmondhatjuk, hogy kielégítően játszott.”
– Ott kellett lennem, belepiszkáltam, mert Fazék (Fazekas László – a szerk.) labdája nem ment volna be, ő hiába állította később. Az értékelés jellemző, állítom, hogy Borbély Pál vagy Németh Gyula írta. Ők ketten sohasem írtak jót a csatárjátékomról. Bezzeg amikor védőt játszottam! Nem tudtam hetes vagy kilences osztályzat alatt teljesíteni.

– Ezeket a sorokat valóban Borbély Pál írta… Volt azért három éve 1970 és 1973 között, amikor kimaradt a válogatottból, s Kovács Imre edzősége idején zömmel csere volt az Újpestben is. Miért?
– Így hozta az élet. Tényleg. Kováccsal – akit jó edzőnek tartottam – voltak afférjaim. Például Illovszky Rudolfnál a válogatott keretben voltam a brazilok elleni 1971-es meccsen, a riói nulla nulla alkalmával, s jöttem vissza a Megyeri útra. Az volt a feladat, hogy párokra bontva az emberfogást gyakoroltuk. Nekem Dunai Ede jutott. Igen ám, de mi támadtunk, éppen taccshoz jutottunk, gyorsan bedobtam, de valahogy Edéhez került a labda. Kovács Imre megállította a játékot, kérdezte, kinek az embere. Mondtam, az enyém. Hol volt, faggatózott tovább. Én meg némileg ingerülten válaszoltam, hogy én dobtam a taccsot, világos, hogy a labda gyorsabb nálam, hiába én fogtam Dunait, fizikai képtelenség lett volna mellé állnom. Na erre így szólt: „Menjen az öltözőbe!” És abban az időben nem lehetett megkérdőjelezni az edző véleményét, inkább lekullogtam. A másik eset is érdekes volt. Egy közös ebéden majonézt kértem. A tréner kérdezte, miért nem azt eszem, amit elém tettek. Mert nem szeretem a zöldséget, válaszoltam. Erre feldühödött és megbüntetett. Jó sok pénzre, mondtam is magamban, hogy ebből a Hiltonban egy vödör majonézt rendelhetnék. Tudniillik, a csapatorvos előírta, mit kell enni.

– Akkoriban már volt ilyesmi?
– Nem annyira tudományosan, mint manapság, és ha nem is dietetikus, de a doki összeállította a menüt, amitől nem lehetett eltérni. Ebből aztán voltak kalamajkák, mert aki nem kedvelte mondjuk a paprikás csirkét, az csak a nokedlit ette meg vagy fordítva.

– Baróti Lajos 1975-ben elkezdte a második szövetségi kapitányi korszakát, s ön szinte azonnal visszakerült a keretbe, ám hiába volt ott az 1978-as vb-selejtező összetartásain, csupán a Bolívia elleni meccseken jutott szóhoz.
– Tisztában volt a képességeimmel, azért hívott be.

– Nem zavarta, hogy legtöbbször csere volt?
– Nem, mert valóban azt gondolom, hogy a válogatottbeli szereplés megtiszteltetés. Persze annak, aki kezd, önbizalmat ad, a cserét meg az ösztönzi, hogy legközelebb kezdjen. Baróti bízott bennem, a BEK-ben a Crvena zvezda ellen játszott itthon a Dózsa, a szünetben nulla nullára álltunk, és Lajos bácsi így szólt: „Laci, beállítom, gólt kell rúgnia, de ha tíz percen belül nem jön össze, lecserélem.” Nem kellett, megszereztem a vezetést – más kérdés, hogy hiába nyertünk kettő nullára, Belgrádban négy nullára kikaptunk. A válogatottnál sem kertelt, elmondta, hogy mezőnyben többre vagyok képes, mint Várady Béla, de a meccseken a szabadrúgásai, esetleges tizenegyesei gólt jelenthetnek.

– Ahogyan a Vasas-drukkerek skandálták: „Béluska, Béluska, úgy lő, mint a géppuska.”
– Pontosan, és az én játékom akkor került előtérbe, ha ő megsérült. Az 1978-as vb előtt az NSZK-ban nem hivatalos edzőmeccset játszottunk Tunézia ellen, Béla egy szabadrúgás során meghúzódott. Az eredmény kettő kettő lett, mindkét gólunkat én szereztem. Nem hisztiztem, hogy Várady az első számú jelölt, mert az olimpiai együttesben is ott volt Varga Zoltán és Kocsis Lajos, két hasonló felfogású labdarúgó.

– És milyen az élet?! Varga elhagyta a keretet, s Csikó négy mérkőzésen is pályára lépett Mexikóban.
– Én pedig átvettem Várady helyét.

– Már az angolok elleni előkészületi meccsen is, bár abban nem volt sok köszönet…
– Már a Himnusz alatt vereséget szenvedtünk. Ugye, mi kijutottunk, ők nem, azzal akarták bizonyítani, hogy ott a helyük, hogy minket megvernek. Négy egyre el is poroltak rendesen.

– Ön szerezte a gólt, bár inkább az argentinok elleni nagy helyzete ment volna be…
– Én is így gondolom. Pedig minden világos volt. Láttam, hol áll Fillol kapus, sima ügy, becsúsztatom. De Martos Győző labdája a vártnál gyorsabban jött, szinte fejbe vágott, onnan meg mellé ment. Edzésen ilyen szituációkra mondtuk, azért fejeltem vissza a feladóhoz, hogy adja be még egyszer, mert az első nem volt jó…

– Utólagos okoskodás: a történtek ismeretében nem kellett volna elengedni az argentinok elleni első csoportmérkőzést? Nem állították volna ki Törőcsiket és Nyilasit, az olaszok ellen nem csonka csapattal kell kiállni.
– A portugál Garrido bíráskodását botrányosnak tartottam. De ami talán fontosabb, mi éppen ellenkezőleg okoskodtunk: pontot vagy pontokat akartunk szerezni, mert akkor a házigazdák hátán – mivel őket nyilvánvalóan nem ejtik ki idő előtt, lásd Dél-Korea és Japán – bemegyünk az egyenes kieséses szakaszba. Szóval, volt ebben logika.

– Csapattársát, a szintén hetvenéves Tóth Andrást megkérdeztem, miért nem jutott csúcsra az Újpest a nemzetközi porondon. Ön szerint?
– Nem tudom, mit mondott, de nonszensznek tartottam, hogy Páncsics Miklóst nem tudtuk átigazolni a Fraditól. Ha ő nálunk van, masszív a védelem, olyan csatárokkal is felvette volna egy az egyben a harcot, mint Dragan Dzsajics. De volt egy olyan szabály, ha a két klub nem tud megegyezni, a játékosnak egy évet ki kell várnia. Kérdezem én, melyik egyesület engedheti ezt meg magának?

– Tóth András is Páncsics sikertelen klubváltását említette. Más nem hiányzott?
– De. Az igazi profi hozzáállás. Állítom, a magyar futballistákban harminc százalék benn maradt. Ha keményebbek az edzések, többre visszük.

– Lett volna sírás-rívás az öltözőben…
– Hát persze, morogtunk volna, de egy idő után beletörődünk. Emlékszem, megjelent egy cikk a Magyar Ifjúságban, ez volt a címe: Lötyögés a semmibe. Ha nem úgy lett volna, ahogyan le van írva, manapság nem itt tart a magyar labdarúgás.

– A vébé után majd' két évig nem volt válogatott. Hogyan verekedte vissza magát a legjobbak közé?
– Az, hogy ki mikor mehetett külföldre, le volt ugyan fektetve, de számos esetben egyéni elbírálás döntött. El kellett érni a harminc évet és huszonöt válogatottságot. Nekem csak huszonnégy volt, Mészöly Kálmán 1980-ban beválogatott a spanyolok ellen. Tizenkét percet játszottam, aztán Pölöskei Gábor állt be helyettem. Kálmán mondogatta is, hogy „Kicsi, megadtam a huszonötödiket”. Jelzem, ha korábban mehettünk volna, akkor sem itt tartanánk. Göröcs a Barcelonába is befért volna.

– Sok vagy kevés a huszonöt?
– Tíz év alatt kevés, nyilván ez a kapitányoktól is függött, de attól is, hogy jó volt a felhozatal, elég csak Zámbó, Várady, Básti Pista vagy Magyar Pista nevét említenem. Svájcba, a másodosztályú Locarnóhoz már sérülten igazoltam, az is nagy szó volt, hogy ezzel a roncs térdemmel ki tudtam menni. Még 1982 októberé-ben a Haladás ellen sérültem meg. Egy év kinti játék után haza is jöttem.

– Hogyan foglalható össze az edzői karrierje?
– Nem teljesedett ki, azt szoktam mondani, hogy amikor a tűz közelébe kerültem vagy kerültem volna, kirúgtak. A babérokat mindig más aratta le. A 2004-es infarktusom óta köszönöm, megvagyok, nem veszek részt tevőlegesen a sportágban. Nekem megmarad a kilenc bajnoki cím, az öt Magyar Kupa-győzelem, a VVK-döntő és a BEK-elődöntő. Ja, és az infarktus után letettem a cigit.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 19-i lapszámában jelent meg.)