Csodagól Bene Ferenctől, Farkas Jánostól, Esterházy Mártontól és Puskás Ferenctől

Az 1952-es olimpia elődöntőjében Magyarország 6:0-ra legyőzte a címvédő Svédországot, a találkozó alatt az angol szövetség főtitkára, Stanley Rous áradozott a magyarok játékáról Barcs Sándornak, a honi testület elnökének. A meccs végén így szólt: „Itt a kezem, meg vagytok hívva a Wembley-be!”

Barcs Sándor azt mondta, szívesen kezet fog régi barátjával, de megígérni nem tudja, mert Magyarországon a sporthivatal dönt e kérdésben, majd még Helsinkiben jelezte Hegyi Gyulának, az OTSH elnökének a meghívást, amire ő így reagált: „Hű, az anyja istenit, az imperialistákhoz?! Nem fognak minket kiengedni.” Következő lépésként Hegyi Gyula jelentette a pártnak a meghívást, idővel Sebes Gusztáv e szavakkal hívta fel Barcsot: „Farkas Mihály telefonon beszélt Hegyivel, és megkérdezte tőle, vállalja-e a felelősséget azért, hogy győzünk a Wembley-ben, mert ha igen, akkor minket kiengednek.” Hegyi azt mondta Farkasnak, Sebes a felelős a labdarúgásért, forduljon hozzá. Sebes: „Beszéltem én is Farkassal, most tettem le a telefont, és azt mondtam neki: »hát, a futballban minden lehetséges. Különösen idegenben. és különösen a Wembley-ben. Kilencven éve senki sem győzte le őket hazai földön, nem merem vállalni a felelősséget! Valószínűleg téged is fel fog hívni.«”

Farkas Mihály valóban felhívta Barcsot, tőle is azt kérdezte, vállalja-e a felelősséget, mire a sportvezető így reagált: „Először is nekem nincs semmi hatalom a kezemben, mert teljesen bábuk vagyunk, de ha volna is hatalmam, abban az esetben sem vállalnám a felelősséget; külföldön játszunk, ráadásul a Wembley-ben, a mérkőzés háromesélyes. Egyet viszont mondhatok: úgy fogunk játszani, hogy vereség esetén sem vallunk szégyent, és a külföldi lapok dicsérni fogják a magyar csapatot.” Barcs évtizedekkel később azt mondta Kő András újságírónak, úgy érezte, ez meggyőzte Farkas Mihályt.

Sebes a saját verziója szerint úgy emlékezett, 1952 végén egy svájci UEFA-tanácskozáson Rous Titkos Pál jelenlétében megkérdezte: „Mikor láthatnánk vendégül az olimpiai győztes magyar csapatot?” Mire a szövetségi kapitány így válaszolt: „Amikor önök kívánják. Mr. Rous javaslatot tett november 25-ére.” A magyar kérte a brit sportvezetőt, küldjön hivatalos meghívót, itthon többen támadták, mert nem pártolták az ötletet. Sebes megkereste Rákosi Mátyást, aki kategorikusan kijelentette: „Magának nem volt joga lekötni a meccset!” Sebes úgy reagált: „Akkor pedig én nem tudok eredményesen dolgozni.” A pártfőtitkár felvetette, mi lesz, ha kikapunk, mire azt a választ kapta Sebestől: „Az előfordulhat, de 6:2-re aligha, mint 1936-ban.” Hozzátette, a meccs jó ellenpropagandája lenne a vasfüggönylegendának, mire Rákosi beleegyezett a mérkőzésbe.

Puskás Ferenc csele és lövése a futballtörténelem része lett

Sebes Gusztávnak majdnem igaza lett: a magyar válogatott nem kapott ki 6:2-re, hanem 6:3-ra győzött… Puskás Ferenc pedig belőtte a harmadik magyar gólt, amely ugyancsak holtversenyben követi a szavazás két győztesét. A mozdulatsor futballszakmai szempontból példaértékűvé, futballtörténeti aspektusból fogalommá, magyar futballtörténeti szempontból pedig szimbolikussá vált. Ebben a trükkben benne van a veleszületett virtuozitás, ötletesség, amely nemcsak Puskást jellemezte, hanem a magyar futball hagyományainak is esszenciája volt Orth Györgytől kezdve Cseh Lászlón át Zsengellér Gyuláig. Rosszmájúak szerint sohasem született volna meg a Wembley-ben ez a gól, ha Puskásnak van jobb lába – merthogy akkor nem kellett volna Billy Wrightot kicselezve visszavennie a labdát a balra… Hidegkuti Nándor első percben lőtt gólja a 16. helyre került, Bozsik József az 50. percben szerzett ötödik találata a 20. a szavazáson. Válogatottunk óriási esélyese volt az 1954-es vb-nek, de 2:0-s vezetés után 3:2-re kikapott az NSZK-tól. Budapesten zavargások törtek ki, amelyeknek a történészi meghatározás találóan a „focialista forradalom” elnevezést adta.

Két évvel a vb-döntő után az Aranycsapat készült a svédek elleni 1956. október 28-i mérkőzésre, már nem Sebes Gusztáv volt a szövetségi kapitány, helyére a július 5-i határozat értelmében Bukovi Mártont nevezték ki, akinek talán már az 1958-as vb járt a fejében, ám a forradalom közbeszólt. „Várhatott volna egy hetet” – utalt Bukovi kesernyésen a történelmi eseményre. Szigorúan az Aranycsapat szemszögéből nézve akár többet is, mert…

Az elnevezés gyakorlatilag az 1956-os forradalommal megszűnt. Egyes feltételezések szerint cirka kétezer aktív labdarúgó hagyta el az országot, 1956 alapjaiban rendítette meg a sportágat, amelynek értékelésekor ki kell emelni a játékoselvándorlást. A honi szövetség közleményben leszögezte, hogy „Az MLSZ nem járul hozzá egyetlen külföldön tartózkodó labdarúgó külföldi szerződéskötéséhez sem.”

Az ­emigrálás és a hazatérés között hezitáló játékosok – többek között a Bp. Honvéd dél-amerikai túráján részt vevők – lelkiállapotára a svájci FIFA-főtitkár, Kurt Gassmann nyilatkozata sem hatott megnyugtatóan. „(…) a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (…) csak a Magyar Labdarúgó-szövetség hozzájárulásával ad engedélyt magyar labdarúgók más országok csapatában való szereplésére.”

Ezzel a FIFA az MLSZ döntését legitimálta. A válogatottak közül Tichy Lajos és Machos Ferenc a dél-amerikai túra előtt hazatért. Az MLSZ fegyelmi bizottsága 1957. március 7-én a túrához csatlakozó Szusza Ferencet, Sándor Károlyt és Lantos Mihályt, továbbá a honvédosokat, Bozsik Józsefet, Bányai Nándort, Rákóczi Lászlót, Faragó Lajost, Budai II Lászlót és Kotász Antalt három hónapra, június 7-ig tiltotta el, további három hónapra pedig mindennemű nemzetközi és nemzetek közötti mérkőzéstől is. Más kérdés, hogy a „dél-amerikások” a május 12-i fordulóban már pályára léphettek.

Ugyanakkor Grosics Gyula, Puskás, Kocsis és Czibor is külföldön volt. Barcs Sándor, a már nem forradalmi MLSZ elnöke egyéves eltiltást kért Puskáséknak, itthon Puskást és Czibort egy évig, Kocsist és Grosicsot fél évig eltiltotta mindennemű sporttevékenységtől. Ez azt jelentette, hogy az átigazoláskor automatikusan életbe lépő egyéves eltiltást megfejelte a FIFA által jóváhagyott fegyelmi döntés.

Bukovi Márton, aki az MTK edzői tisztét is ellátta, tökéletesen tisztában volt vele, hogy a válogatott már nem az, amelyet 1956 októberében Bécsben (2:0) gardírozott. A bolgárok elleni, 2:1-es magyar győzelemmel végződő 1957. szeptemberi utolsó vb-selejtezőn Szófiában már nem ő volt a szakvezető, háromtagú válogató bizottság – Baróti Lajos, Lakat Károly, Sós Károly – állította össze a csapatot. Ekkor bukkant fel a nagyválogatottnál Baróti Lajos neve, aki 1957 decemberétől már egyedül ült a kispadon. Grosicsot, Bozsikot, Hidegkutit és Budai II-t, az Aranycsapat tagjait kivitte az 1958-as vb-re.

De hol volt már az Aranycsapat?

Sehol, ám ha nem sikerült valami, az utódok még évekig megkapták a szurkolóktól. „Bezzeg az Aranycsapat!”

És akkor jött a káprázat a magyar–brazil meccsen

Nagy Imrét és két társát 1958. június 16-án végezték ki. Egy nappal később válogatottunk Wales ellen lépett pályára (1:2), a lelátón tele emigráns magyarokkal, akik gyászszalaggal átkötött nemzeti színű zászlókat lobogtattak, s azt skandálták: „Gyilkosok! Gyilkosok!” Ugyanakkor Baróti visszaemlékezése szerint gyalázták a futballistákat és a vezetőket, részvételükkel miért hódolnak be a hatalomnak…

Már a rendszerváltoztatás után lett publikus, hogy amikor 1957-ben a Vasassal – a közbeszéd szerint Kádár János kedvenc csapata – bajnokságot nyert, azt kérte, fivérét, „az ’56-os” Baróti Dezsőt, a szegedi egyetem rektorát engedjék ki a márianosztrai börtönből. A Bp. Honvéd Lengyelországban a Ruch Chorzówval mérkőzött június 18-án, Machos Ferenc mesterhármasával 3:1-re győzött. A nézők, a játékvezetői hármas és a futballisták egyperces néma vigyázzállással tisztelegtek a mártírok emléke előtt. A kispestiek is gyászszalaggal a karjukon léptek pályára, a történtek miatt azonnal haza akarták rendelni a csapatot, de nem fújták le a túrát, a hazatérés után pedig valahogy elsikkadt a dolog – ritka szerencse volt ez akkoriban.

A válogatott nem jutott tovább a csoportjából, a szövetségi kapitány fiatalításba kezdett. A svédek 3:2-es legyőzésekor (1959. június 28.) csupán Grosics volt régi bútordarab, összeállt a Sándor Károly, Göröcs János, Albert Flórián, Tichy Lajos, Fenyvesi Máté ötös fogat. Sándor, Fenyvesi, Mátrai Sándor, Bundzsák Dezső, Kotász Antal amolyan „aranytartalék” volt Puskásék mellett. Baróti ugyanakkor nem számíthatott az 1937–1938-as születésű futballistákra, az ifiválogatott a forradalom idején túrázott, s közülük alig néhányan tértek haza. Ez a nemzedék gyakorlatilag elveszett… Az öregekkel (Grosics, Mátrai, Sándor, Tichy) viszont jól sáfárkodott, a rutinos és fiatal labdarúgókból koherens együttest épített, amely az 1962-es chilei vb-n 2:1-re legyőzte Angliát, s csupán a csehszlovákoktól bekapott szerencsétlen gól (0:1) ütötte el a négy közé jutástól.

A Baróti-féle együttes 1964-ben bejutott az Eb spanyolországi négyes döntőjébe, a házigazdától hosszabbításban elszenvedett 2:1-es vereséget követően Dániát a bronzmeccsen 3:1-re győzte le. A kapitány nem tagadta, a sportvezetők és ő is elvárta, hogy Alberték Eb-t nyerjenek, „a harmadik hely rossznak számított”. Talán mondani sem kell, Puskás – akinek nevét itthon nem lehetett kiejteni –, a Real Madrid sztárja meglátogatta a csapatot.

Mindeközben 1963-ban amnesztiát hirdettek az 56-osok egy részének, rá két évre véget ért a második ötéves terv, s a vájt fülűek úgy vélték, Nyers Rezső és néhány társa azért kezdeményezi a gazdaság átalakítását, mert a tervgazdaság egy fikarcnyit sem visz közelebb a nyugati életszínvonalhoz… Baróti Lajos pedig a csapatot formálta át. Az 1966-os vb-selejtezőn a klasszikus 3–2–5-ös felállásban simán jutottunk ki az 1966-os angliai tornára, amelyen egy zseniális húzással Mátrait sepregetőnek állította, előtte Káposzta Benő, Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc, Sóvári Kálmán vagy Szepesi Gusztáv védekezett, Nagy István vagy Mathesz Imre, Albert, Rákosi Gyula serénykedett a középpályán, elöl Bene Ferenc és Farkas János rohamozott. Ez a felállás legalább annyira korszakalkotó húzás volt, mint az Aranycsapatban Hidegkuti visszavont center szerepköre. Ám hiába volt zseniális az elmélet az 1965-ben aranylabdás Eusébióval és Mário Colunával felálló Portugália 3:1-re győzött. Sovány vigasz, hogy utólag Sepp Herberger, a vb-győztes német szövetségi kapitány az 1966-os torna legszebb mérkőzésének tartotta a portugál–magyart. Azért feltette a kérdést: „Hogy mi történt a tizenhatosokon belül, pontosabban, hogy mit csináltak a magyarok elöl és hátul – azt hagyjuk rájuk. Ez az ő egyéni tragédiájuk volt.” A címvédő Brazília következett, igaz, Pelé nélkül, de Gilmarral, Tostaóval, Garrinchával. Baróti többek között a következő elméletre építette a taktikát: „Tudtam, hogy ezeknek a játékosoknak nincs rendben az állóképességük, kilencven percet semmiképpen sem tudnak végighajtani.”

A magyar válogatott káprázatosan futballozott, Bene Ferenc utánozhatatlan cselek után már a harmadik percben megszerezte a vezetést – gólja olvasóinknál holtversenyben a legszebb lett –, majd 1:1 után Farkas János pazar kapáslövéssel volt eredményes – a találat holtversenyben a legszebb –, Mészöly Kálmán 11-esből állította be a 3:1-es végeredményt. Az ősz mester utólag így értékelt:

„Sokszor megkérdezték tőlem, melyik a kedvesebb csapatom, az 1962-es vagy az 1966-os. Mindkettő kedves, de az angliai érettebb volt, tele huszonöt-huszonhét éves meghatározó játékosokkal. Aztán megint ugyanaz történt, mint annyiszor a szövetségi kapitányságom alatt. Jöttek a szovjetek.” Ám volt olyan is, amikor a „nagy testvéren” is átrágta magát a válogatott: az 1977-es vb-selejtezőben az itthoni 2–1-es magyar győzelem felejthetetlen – Barótinak olyannyira, hogy leszokott a dohányzásról. Az 1982-es és az 1986-os vb-re is kijutott a csapat, az előbbire Mészöly Kálmán, utóbbira Mezey György irányításával, a részvétel elvárás volt, a kijutás nem magától értetődő.

Esterházy Márton a hollandok ellen lőtte vb-re a csapatot

Noha még mindig Kádár János rendszere volt hatalmon, a gumibotos rendőrök már nem kergették végig a Verseny utcán a Fradi-drukkereket egy-egy kettős rangadó után, 1981-ben Puskás Ferencet óriási ováció fogadta a Népstadionban, 1983-ban a Városligetben bemutatták az István, a királyt. Futballunk is változott, de nem pozitívan: Mezey ­Györggyel a kispadon kezdte el a válogatott a vb-selejtezőt 1984-ben. Ám előtte még kipattant, hogy a bajnokság utolsó fordulójában annak ellenére bunda volt a Volán–Bp. Honvéd (6–6) mérkőzés – ezt megelőzően 1982-ben már nyomoztak a totóbotrány ügyében, 196 futballista játékjogát felfüggesztették –, hogy a játékosok váltig tagadták… A szövetségi kapitány két csepeli kiszemeltjét, Kovács Attila kapust és a középhátvéd Kőhalmi Gábort bundázásért el is tiltották. A válogatott így vágott neki a vb-selejtezőnek (Ausztria, Hollandia, Ciprus), de Mezey György jó érzékkel visszahívta a legjobbak közé Esterházy Mártont, aki 1980-ban Mészöly Kálmánnál mutatkozott be, de ötödik és hatodik válogatottsága között majd’ négy év (!) telt el, míg újra felfedezték. A 21 évesen még az NB II-es Budafokban játszó csatár a Népstadionban az osztrákok ellen (3–1) a második magyar gólt szerezte. Az Népsport így írt a teljesítményéről: „Esterházy már az első félidőben is többször elfutott a bal szélen, kétszer is jó helyzetbe került, de befejezései ekkor még nem sikerültek. Szünet után nagy érdemeket szerzett, hiszen parádés góljával jutottunk vezetéshez.”

Elvitathatatlan az érdeme a hollandok rotterdami 2–1-es legyőzésében, ő lőtte, pöckölte a – Puskáséval holtversenyben végző – gólt, amellyel nyert a nemzeti csapat. „Feltűnően nagy akarással, lendületesen játszott, gólja mestermunka volt a javából. Kitűnő teljesítményére a 11-es kiharcolásával tette fel a koronát.” Esterházy nemrég így emlékezett:

„A magyar labdarúgás elmúlt negyven évének egyik legnagyobb sikere volt az a 2–1-es győzelmünk. Nemcsak az eredmény tekintetében, de szakmailag is, hiszen Hollandia rendkívül nagy ­játékerőt képviselt, olyan világsztárokkal, mint például Ruud Gullit, Frank Rijkaard, Marco van Basten vagy éppen Willy van de Kerkhof. Más kérdés, hogy minket a következő évben már Európa legjobb válogatottjaként tartottak számon, mégpedig nem szubjektív megítélés, hanem az eredményeink alapján.”

A mexikói világbajnokságon a szovjetektől elszenvedett 6–0-s vereség után lejtőre került a honi futball, a rendszerváltoztatást követően pedig teljesen átalakult mind státusát, mind társadalmi megítélését illetően – s noha szépségdíjas gólok akkor is születtek, az már egy másik történet.

Bozsik Péter, a 101-szeres válogatott, Bozsik József fia: – Nehéz bármiféle szakmai szempont szerint dönteni, de nem is lehet. Ilyenkor az emóciók, az érzések is számítanak. Mindenesetre nagyszerű tettnek tartom húsz csodás magyar labdarúgó által szerzett gólokat egy csokorba szedni, s csupán egy kattintást követően megnézni és a régi emlékeket felidézni. Látva az eredményt, nekem is tetszett Bene Ferenc és Farkas János brazilok ellen szerzett gólja, de Puskás Ferencnek a Real Madrid játékosaként a BEK-döntőben lőtt találata – a madridiak harmadik gólja – is élményszámba ment, mert éles szögből a rövid felső sarokba bombázni kevesek képesek. Fazekas László, 92-szeres válogatott labdarúgó: – Szavazataimnál mindenképpen figyelembe vettem, hogy hazai pályán vagy idegenben esett a gól, s azt is, milyen eseményen született. Ugyanis egy-egy játékos kvalitásait az bizonyítja leginkább, ha idegenben, nyomás alatt is képes kimagasló teljesítményre. Nem elfogultságból, de én is egykori játékostársam, Bene Ferenc brazilok ellen szerzett gólját jelöltem az első helyre. Csodás találat volt, pedig csupán néhány lövőcselt mutatott be, a brazil hírességek mégis úgy dőltek, mint a tekebábuk, ráadásul rendkívül fontos volt az a gól, mert az első volt, és ne feledjük, a gyengébbik lábával, ballal rúgta… Bene Ferenc, a 76-szoros válogatott Bene Ferenc fia: – Csodálatosnak tartom a Nemzeti Sport kezdeményezését, egyben óriási megtiszteltetés, hogy édesapám gólja holtversenyben az első lett, s családom nevében is köszönöm mindenkinek, aki szavazatával az első helyre repítette. Egyébként nekem is a braziloknak lőtt gólja a legszebb, pedig rúgott hasonlót például a Benficának, ám ez rendkívüli fontos volt, hiszen két nappal korábban kikaptunk a portugáloktól. Édesapám már a harmadik percben vezetést szerzett a világbajnoki címvédő ellen, hatalmas erőt adva a társainak. Farkas János csodás góljának is részese volt, a Vasas csatára az ő kitűnő beadása után lőtte kapásból a labdát a brazil kapuba. Ha csupán édesapám góljait kellene rangsorolnom, akkor is a brazilok ellenit tenném az első helyre.