Újpest: Tisztában voltam vele, megéri szenvedni – Simon K.

A konditerem falán lila betűkkel virít a felirat: Hit, harc, győzelem.

A szavak a vasak, kézi súlyok és gumikötelek között megfeszülő Simon Krisztiánnak is erőt adhatnak, az Újpest FC játékosa pályafutása során harmadszor igyekszik felépülni a labdarúgók rémálmának számító térdszalagszakadásból. Legutóbb márciusban, a Paks elleni bajnokin sérült meg. Lapunk látogatásakor a keret tagjainak fél 12-től tartott edzést Nebojsa Vignjevics vezetőedző, ám a 27 esztendős szélső már reggel kilencre megérkezett a Megyeri úti stadionba. Az utóbbi hónapokban rendre ez volt a helyzet: az első csapat játékosai akkor érkeztek, amikor a négyszeres válogatott befejezte a különmunkát.

„El kell fogadni a történteket – mondta lapunknak az erősítéshez készülődő Simon Krisztián. – A márciusi, Paks elleni bajnoki után válogatott szünet, majd a Ferencváros elleni derbi következett, én pedig arra gondoltam, hogy miután legyőzzük a Paksot, a szünetben tökéletesen felkészülünk a Fradiból, és megnyerjük a derbit. Az élet aztán mindent felülírt. Nem sokat tépelődhettem, gyorsan történt minden, a sérülésem után néhány nappal már Belgiumban feküdtem kés alá. A műtét után kizárólag a minél előbbi visszatérésre gondoltam, de tudtam, a rehabilitáció mennyire monoton és unalmas. A konditeremben újra és újra ugyanazokat a gyakorlatokat kell végigcsinálni, ám a korábbi tapasztalataim alapján azzal is tisztában voltam, hogy megéri szenvedni. Igazam lett: el sem tudom mondani, mit éreztem, amikor egy hónappal ezelőtt ismét labdába rúgtam.”

Ezúttal a labda az edzés végére marad, a konditeremben az erősítő és koordinációs gyakorlatoké a főszerep. A programot a klub erőnléti edzője, Milos Bogicsevics felügyeli, a kezdeti bemelegítő gyakorlatok után – hasfal- és törzserősítő gyakorlatok, láb- és kézemelés fekvőtámasz állásból, a térd hajlítása és nyújtása közepes ellenállású gumiszalag segítségével – guggolások, majd az egyensúlylabdával végzett feladatok következnek. A félgömb alakú, műanyaggal borított segédeszközön kell egy lábon egyensúlyoznia, a testsúlyt egyik lábról a másikra helyeznie és aprókat szökkennie. A gyakorlatok között többnyire harminc–hatvan másodperc a pihenőidő, néhány korty víz a zsámolyon, és következik az újabb feladat.

„Hetente hatszor dolgozom, szerencsére a gyógytorna már befejeződött, most az erősítés szakaszában vagyunk. Németországban, az első súlyos sérülésem után a rehabilitáció negyedik hónapjában, egy rossz mozdulat után ismét elszakadt a szalag, de kizártam a rossz emlékeket, nem gondoltam arra, hogy ismét megtörténhet. Így is éppen elég nehéz volt, főleg az első két hónapban, amikor az alapoktól kezdtünk, és úgy nézett ki a lábam, mint egy pálcika. Amikor nem hajlott rendesen, de muszáj volt behajlítani, megesett, hogy könnyeztem a fájdalomtól, de túljutottunk azon az időszakon. Most hetente kétszer csak futok, másik két alkalommal másfél órán keresztül a labdával dolgozunk, a többi nap a konditeremben és a pályán is edzünk.”

A program szökdeléssel folytatódik, előkerülnek az alacsonyabb zsámolyok és gátak, előbb páros, majd váltott lábbal kell szemből és oldalról átugrania az akadályokat. Némi pihenő után felhúzza a konditermi kesztyűt, a hátát a fekvenyomópadnak támasztja, majd az ölébe emelt súllyal végez guggoló mozdulatokat. Ezt követően két tizenöt kilós kézisúlyt markol meg, a hátsó lábát a padra helyezi, és ismét indul a hajlítás-nyújtás rutin.

„Sokat segít, hogy itt, a stadionban legalább találkozom a többiekkel. Így nem szakadok ki a közösségből, ugratjuk egymást a srácokkal, viccelődünk. Bár háromszor szakadt el a szalag, szerencse a szerencsétlenségben, hogy a porc nem sérült meg, így fel sem vetődött, hogy abba kell hagynom a futballt. Én sem gondoltam ilyesmire, mint ahogy arra sem, hogyan alakult volna a karrierem, ha nem szakad el térdszalagom a 1860 München játékosaként. Nincs értelme. A sérülések sok mindenben hátráltattak, de a mérleget a karrierem végén vonom meg. Nem gondolom, hogy elátkoztak volna, egyszerűen az a helyzet, hogy vannak sérülékeny és kevésbé sérülékeny játékosok, és úgy néz ki, hogy sajnos az előbbi csoportba tartozom. De ettől még eszem ágában sincs feladni vagy óvni magam a párharcoktól. Ha visszatérek, félelem nélkül futok ki a pályára, ezt megígérem.”

Miközben Simon az utolsó ismétléseket végzi, Milos Bogicsevics arról beszél, hogy a játékos korábban nem mutatott nagy lelkesedést a súlyzós gyakorlatoknál, ám a mostani programnak köszönhetően erősebb izomzattal térhet vissza. A vasakat aztán egy óra elteltével a labda és a zöld gyep váltja fel. Könnyed passzok, gyors irányváltások, lendületes labdavezetések vezetik fel az edzés utolsó etapját, majd gyors átadások, rövid sprintek és dinamikus indulások zárják az aznapi programot.

„Hogy erőt adnak-e az emlékek, amikor kikocogok a stadionba? Mondhatnám, hogy igen, de mivel pozitív személyiségnek tartom magam, nem szeretek a múltban élni. Nem a szép emlékekre gondolok, hanem arra, hogy mennyi örömben lesz még részem.”

Hozzáteszi, ő már erőnlétileg és mentálisan is késznek érzi magát, hogy az első csapattal dolgozzon, és még az idén szeretne pályára lépni. A szakmai stáb óvatosabb, nem akarja siettetni a visszatérést, ám legkésőbb a januári felkészülésnél már számít rá.

A hit megvan, a harc zajlik.

Ha Simon Krisztián elszántságán múlik, nem marad el a győzelem.