Utazás a gravitáció körül – Malonyai Péter jegyzete

Büszke a játékosaira a kieső Bp. Honvéd (volt) horvát edzője, Dean Klafuric, a biztos bukást jelentő felcsúti vereség után kiemelte, hogy hősiesen küzdöttek, szinte a vérüket adták a pályán, hogy mentsék a menthetőt. Szép gesztus, kár, hogy a bajnokság 33 meccsből áll, s ha egy csapat csak a mérkőzések 3 százalékán jár a maximumon (vér, veríték, könnyek), akkor – hogy stílszerű legyek – elvérzik.

Abban igaza van, hogy gól nélküli állásnál tizenegyest ért Szolnoki Roland kezezése, ám ez nem mentség, legfeljebb magyarázat, ha úgy tetszik, elVARratlan szál. Megköszönhetik a döntést Vad II Istvánnak, hiszen így van kire mutogatni a kiesés okán, mert ugyebár nálunk ez a legfontosabb. Azért is, mert meggyőződésem, hogy ha összejön a kispesti vezetés, a Fehérvár szerez gólt a Fáy utcában. Hogy miért? Ne kérdezzék. Maradjunk annyiban, hogy biztos vagyok benne.

Ezzel együtt nálam a Vidi is kiesett, a szívemből egyértelműen, s nekem még mentségem is van: a legendás UEFA-kupa-menetelés, a Kovács Ferenc edzette csapat a mérce.

Maradjunk is a Bp. Honvédnál, amelynek búcsúja – nincs rá jobb szó – szégyen. A csapat anyagi biztonságban, csodás infrastruktúrával megáldva múlathatta az időt Kispesten, felteszem, a felkészülés része volt az is, hogy a munkavállalók kört alkotva leültek a (mű)fűre, és várták a csodát. Persze ez is túlzás, hiszen az ilyesmihez erős hit kell.

Ez pedig csak dumában volt meg Kispesten. Klafuric mester esetében is, aki 21 meccsen volt honos a kispadon, 20 pontot ünnepelhetett, ez ugyebár százalékban 31.75. Az előtte 12 mérkőzésen üldögélő Tam Courtsnak 12/13 a mérlege, azaz 36.11 százalék.

Nem nagy különbség, az már igen, hogy a roppant magabiztos horvátnak több lehetősége volt a bizonyításra, vagy inkább lehetett volna. A nyilatkozatai­hoz képest mindenképpen. Érkezésekor arról beszélt, roppant egyszerű a módszere: nyerni kell a meccseket – ötször vált csak be a módi. A kérdésre pedig, hogy milyen edzőnek tartja magát, azt válaszolta, jobban szeretné, ha az eredményei beszélnének helyette. És most nézzenek a tabellára!

Persze „feljebb” sem egyszerű a helyzet. Kun Gergely ügyvezető hivatalba lépésekor, az elmúlt év végén (a csapat akkor is a 13. helyen állt) magabiztosan jelentette ki, hogy a sportigazgató Chris Docherty olyan ember, akire rá lehet bízni a szakmai irányítást, olyannyira, hogy „a jövőben egy kézben lesz az akadémia és az első csapat vezetése, mégpedig Chrisében”. Ehhez képest a skót import már az utolsó forduló előtt vette a kalapját, tanácsadójával, Ivan Kepcijával együtt.

Persze a pályán a játékosok tükrözik a klubszellemet (is). Érdekes módon a drukkerek nem feltétlenül bennük keresik a hibát, nem elfogultságból, hanem logikusan gondolkozva. A kispesti szurkolói honlap dicséretes eleganciával szögezi le, hogy „nem tehetnek arról, hogy ennyit tudnak”, hiszen „kellenek a világ egyensúlyához rossz labdarúgók is”. A legnagyobb annak a felelőssége, „aki idehozta ezeket, aki gazdagodott ezeken, akit nem érdekelt, hogy ilyenekből fog állni a keretünk, és azoké, akik játszatták őket”.

Ez a lényeg.

Kissé visszamenve a múltba, a Bp. Honvéd ezt megelőzően húsz esztendeje búcsúzott az élvonaltól. Egy kis bundagyanú is árnyalta az ügyet, de fontosabb, hogy akkor akadt mentség is. Még úgy is, hogy jegyzett futballisták voltak a keretben (Babos Ádám, Bárányos Zsolt, Hamar István, Torghelle Sándor, Vadócz Krisztián), akiknek pályafutásában fekete pont a kiesés. Miközben a Kispesten felnőtt Bárányos határozottan jelentette ki, hogy nem kíván segíteni nevelőegyüttesének, hogy visszajusson az NB I-be. Egyetlen porcikája sem kívánta a másodosztályt, meg persze a pénz, amiből kevés volt akkor Kispesten. „Profik vagyunk, pénzből élünk” – dobta be a csak a második állításában igaz közhelyet, s megfejelte egy sok indulatot kiváltó mondattal: „Gondolom, ezt megérti mindenki, nem igaz?”

A mostani helyzet azért is mélypont, mert akkoriban a háttér siralmas volt. A csapat a kiesés ellen küzdött, a klub vezérkara pedig azért, hogy megússza a csődeljárást. Ami hasonló, az utolsó kilenc meccsen a kispadon ülő Duró József a kiesés után rögtön mondta, hogy amióta átvette az együttest, „óriási fejlődésen ment keresztül”. Mintha Klafuricot hallanám. Ám azért Duró jobban bizonyított, kilenc pont írható a neve mellé, míg az előtte az idényben szorgoskodó négy edzőnek (Fitos József, Ioan Patrascu, Szurgent Lajos, Őze Tibor) 23 meccsen összesen húsz.

És ha már edzőváltás. A Bp. Honvéd a 2017-es bajnoki címe óta kilenc edzőt fogyasztott el, a másik kieső, a Vasas az új tulajdonos érkezésétől számítva (2020) hatot, a Fehérvár a 2018-as első helyét követően hét mesterrel vitézkedett. Ehhez nem kell kommentár, legfeljebb az NB II-ben stabilan erős, aktuálisan bronzérmes Ajka elnöke, Geri Gyula véleménye: „Azt gondolom, hogy az edző kiválasztása vezetői feladat. Ha valaki az edzőjét nagyon gyakran váltja, akkor a saját munkájáról mondja el a véleményét.” Így aztán nekem már nem is kell.

Persze nem csupán első osztály van a világon, az NB II-től is búcsúzott egy esztendőkön át maradandót alkotó klub, a Békéscsaba. A szívem csücske az egyesület, főként Pásztor József (és kortársai) miatt, Pásztort futballistaként, edzőként és – nem utolsósorban – lokálpatriótaként is sokra tartom. Ennél azonban aktuálisabb (és nem csupán a kieső csapatoknál), amit a klub többségi tulajdonosa, Barkász Sándor mond egy interjúban. Úgy véli, az egyesületek nem tudják jól kezelni a játékosok egóját, ők pedig „leamortizálják” – ezt a kifejezést használja – a legjobb edzőket is. Nincs rá jobb szó, kivégzik a legrátermettebb szakembereket is. A tulajdonosok pedig képtelenek jól reagálni erre a helyzetre, egymásra licitálnak.

Barkász úr többes szám első személyben beszél, ami szimpatikus, figyelemre méltóbb azonban, amit a megoldásról mond. A tulajdonosok képtelenek az összefogásra, például a juttatások maximalizálásában (fizetési sapka), ha pedig mégis megegyeznének, biztos lenne valaki, aki fittyet hány a megállapodásra.

Ha már a kiesésről szólok, nem kerülhetem meg a hokiválogatottat sem. Nagy drukkere vagyok, és büszke, hogy az elitben játszott, ám azért nem árt(ana) némi visszafogottság, elvégre (ki)esni csak lefelé lehet (gravitáció). Ha egy csapat két harmadon keresztül nem üt gólt (svéd–magyar), a mindent eldöntő összecsapáson (Ausztria) kétgólos előny sem elég, ráadásul négyből egy büntetőt sem képes belőni, nincs kinek szemrehányást tenni, s nincs kártékonyabb, mint mennyekbe emelni az együttest. Amely – hiába övé minden tiszteletem – nem élt az eséllyel.

Amikor 1983-ban szenzációs hangulatban, Kínát legyőzve a válogatott feljutott a B-csoportba (ez akkor is a legjobb tizenhatot jelentette), a szovjet válogatottal háromszoros olimpiai bajnok Vitalij Davidov, az Újpesti Dózsa edzője azt mondta, hogy a magyar hoki ereje aktuálisan kevés ahhoz, hogy meg is tartsa a helyét magasabb osztályban, sokat kell tenni érte. Egy évvel később nem volt vb az olimpia miatt, 1985-ben pedig ki is estünk a B-csoportból.

A lányomnak mondom, a menyem is értse – ideillő mondás. A hokisokra talán kevésbé érvényes (ott muszáj menni, csúszik a jég, és ütnek is), de az NB I-ből kieső három csapatra (mert nálam a Vidi is NB II-es) mindenképpen.

A gravitáció kulcsa egyébként a testek tömege. Ami könnyűnek találtatik, törvényszerű a sorsa.

A duma nem mérhető a fizikában.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!