Mikro megváltások – Ballai Attila publicisztikája

Jónak lenni jó! – az MTVA jótékonysági kampányának jelmondata mellett ez a sportolók ars humanája, hitvallása is lehetne. A szavak szoros és átvitt értelmében is. Hiszen ha jó vagy, valószínűleg nyersz. Azzal pedig megörvendezteted – attól függően, milyen szinten sportolsz – a falu, a város, az ország, a nemzet népét. Ez volt régi bajnokaink, bálványaink legfőbb és leghatásosabb ösztönzője: örömet akartak szerezni az embereknek.

Amit persze sokféleképpen lehet – a pályán leginkább győzelemmel, de azon kívül akár ezernyi módon is. Az idei advent aranyvasárnapján, december 22-én érte el csúcspontját, a beteljesülést a közmédia „Jónak lenni jó!” karitatív akciója, amely 2024-ben új gyermekhospice-ház felépítésére gyűjtött. Az ügy jószolgálati nagykövetéül szegődött Reviczky Gábor színművész mellett Illés Fanni paralimpikon és Dibusz Dénes válogatott futballkapus, no meg például nem hivatalosan, de teljes szívükkel női kézilabda-válogatottunk tagjai, akik két aláírt mezüket ajánlották fel. Még az Európa-bajnoki rajt előtt, így e két dressz a bravúrral kivívott harmadik helyezés és az ahhoz vezető út ismeretében jelentősen felértékelődött, ereklyévé nemesedett. Miként Kökény Beatrix 2000-es Eb-aranya – pontosabban a kettőből az egyik. A közelmúlt klasszis irányítója, „Köke” ugyanis visszavonulása alkalmából is kapott egy emlékmedált, amelyet most a beteg gyermekek javára bocsátott. Hokimezek és további sportos „kegytárgyak” szolgáltak építőkockaként a hospice-házhoz, mert a sportolók többsége valóban tudja, érzi, hogy jónak lenni jó.

Kiválasztottak ők, kivételezett helyzet az övék, ha felismerik és kihasználják, hogy szinte mindenki másnál több örömet szerezhetnek embertársaiknak – és nem csak az esztendő egyetlen, kitüntetett napján. Győzelmeikkel, gesztusaikkal, egy-egy góljukkal, cselekedetükkel vagy mondatukkal kis – de valóban csak kicsi – túlzással szürke szerdákba, sivár hétvégékbe, szakadatlan próbatételek jegyében zajló életekbe hozhatnak fényt, tartalmat, értelmet.

Lakat Károlyt idézem bizonyságul, ő mindezt 1981. szeptember 16-án a lehető leghívebben fogalmazta meg. Pedig mondani sem kell, nem volt sem advent, sem „Jónak lenni jó!” kampányzáró, csak éppen Tatabánya–Real Madrid labdarúgó-mérkőzés az UEFA-kupa első fordulójában. A találkozó valódi tétjét, értelmét e szavakkal vázolta fel a hazaiak mestere: „Itt van huszonkétezer ember. Ebből húszezer egy életet húzott le a föld alatt. Fáj a dereka, vizes a térde, cukros, magas a vérnyomása, az asszony csalja, a gyerek megbukik az iskolában. Egyetlen öröme az életben, ha titeket, a Bányászt győzni lát. Adjuk meg nekik ezt az örömet! Ez a minimum, amivel tartozunk.” Az üzenet célba ért, a Bányász 2–1-re legyőzte a Real Madridot. Talán nem kell hangsúlyozni, nem azzal, hogy érvényre juttatta egyértelmű tudásbéli fölényét. Hanem azzal, hogy Csapóék másfél órára, néhány napra, esetleg az örökkévalóságig – hiszen negyvenhárom év elteltével hívom elő én is ezt az emléket – húszezer embernek akartak adni valamit, amit csak ők adhattak.

Nagy szám a húszezer, de ugyanilyen nagy lehet a húsz is. Az is volt, amikor a Csíkszereda akkor még színmagyar – ha úgy tetszik, színszékely – csapatának jégkorongozóit e transzparens fogadta a Vákár Lajos Jégpályán a Steaua Bucuresti elleni bajnoki döntőn: „Ti húszan egy nemzetért.” De még a tíz is; körülbelül ennyi székely szurkoló indult meg a magyar női kézilabda-válogatott busza felé 2000 decemberében, Bukarestben, miután lányaink Európa-bajnokságot nyertek, az elődöntőben éppen az ősi rivális románokat verve. A helyi rendőröknek és karhatalmistáknak elegük lett az összmagyar örömből és egymásra találásból, ezért kordont vontak a már éppen indulni készülő autóbusz köré, ám ezt észlelve Farkas Ági leszállt, tolmácsot kért, és az udvarhelyi, csíki srácokra mutatva szinte ráparancsolt az egyenruhásokra: „Engedjék át őket, ők hozzánk tartoznak.” Ezek a mára felnőtté vált, akkori fiúk arra talán már nem is emlékeznek, hogy az ukránok elleni finálé utolsó támadásánál, egygólos hátrányunkban „Fari” átlövése hozta meg a döntetlent, a hosszabbítást és így a diadalt, de azt, hogy ott, a bukaresti parkolóban ő hajtotta végre a „mini nemzetegyesítést”, soha nem felejtik.

Ahogyan Szoboszlai Dominik ezrek számára emblematikussá vált mozdulatát sem, amint a Puskás Arénában meghúzta a felé nyújtott pálinkás butykost, vagy éppen aláír egy mezt, megrázza egy kölyök feléje nyújtott kezét. Ugyanis nem csak pályafutása csúcsán, a dobogó tetején, a mindent eldöntő gól belövésekor, hanem hétköznapi létében is idol. Sőt, leginkább ilyenkor követendő és követhető példa, mert kiderül, hogy közülünk vétetett, hogy, ha másutt nem is, de lelke mélyén – némi Piramis-átköltéssel – ő is úgy él, ahogy mi, ő is azt álmodja, amit mi.

Mint mondjuk Robbie Fowler, az 1990-es évek végének liverpooli és angol válogatott csatára, a Premier League máig nyolcadik legeredményesebb gólvágója. Akit én mégis egy kihagyott tizenegyese miatt zártam a szívembe. Történt ugyanis, hogy az Arsenal ellen a játékvezető büntetőt ítélt a javára, ám ő heves kézmozdulatokkal jelezte, hogy nem szabálytalankodott vele szemben David Seaman kapus, majd mivel nem tudta meggyőzni tévedéséről a bírót, kihagyta a tizenegyest. A kipattanót ugyan egyik társa berúgta, ő pedig tagadta, hogy szándékosan rontott, de meggyőződésem, hogy így volt. Csak éppen nem akart hivalkodni vele. Mint mással sem. Azt sem kürtölte soha világgá, hogy fontmilliókkal támogat éhező gyermekeket Afrikában. Éppen ellenkezőleg, amikor tulajdonképpen véletlenül kiderült és egy interjúban nekiszegezték, már-már pironkodva vallotta be.

Akinek megadatik, hogy az eszement jövedelméből ezreket jóllakasson, annak a vagyonával egyenes arányban nő a felelőssége is. Ez közgazdasági lángeszek és rocksztárok mellett leginkább a pénzzel teletömött sportágak világklasszisaira jellemző. De ha az olimpiai ötödik helyezett birkózó, Losonczi Dávid a párizsi teljesítményéért járó teljes jutalmát rászorulóknak ajánlja fel, ő azzal a 16 millió forintjával menti meg a világ rá eső részét.

Mert látnunk kell, különösen most, karácsonykor, hogy jelen világunk megmentésre, megváltásra vár és szorul. Nem is elsősorban fontokkal vagy forintokkal – bár akiknek kenyérre kell, azoknak igenis azzal –, hanem jó cselekedetekkel, eszköztelen, önmagáért való, természetes jósággal, személyes példamutatással. Ha Fowler nem kíván élni a megszolgálatlan előnnyel, ha Losonczi úgy érzi, másnál jobb helyen van az a pár millió, ha Kökény Bea felkínálja az Eb-érmét a beteg gyerekeknek, ha Szoboszlai egy slukk pálinkával vállal áttételesen sorsközösséget a szurkolókkal, jelezve nekik, hogy egy vérből valók vagyunk, ha örökre emlékezetes, kegyelmi pillanatokban a bajnok valamilyen módon maga mellé emeli a nevenincs szurkolót, akinek addigi életében nem történt semmi rendkívüli.

A sport és a jó szeretete a szegénységtől, a betegségtől, a bajtól persze nem óv meg. De a nyomorúságtól, a reményvesztettségtől, a kilátástalanságtól, a céltalanságtól hitem szerint igen. És ha a közélet valamely terepére még igaz, akkor a sportra mindenképpen, hogy ha művelői és követői nem is mindig és feltétlenül a jót cselekszik – lásd győzni mindenekfelett –, de a rosszal szemben még a jót méltányolják.

Erre pedig önmagában lehet számos működő mikrovilágot építeni. Amelyekből akár összeállhat egyszer a nagy egész is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!