Publikum – Morvai Katalin publicisztikája

NÉZEM A MILÁNÓI SCALA évadnyitó előadásának streaming verzióját. Azért nem az élőt, mert nem értem rá több mint négy órán keresztül, másnap este meg a magyar női kézilabdázók sorsdöntő Európa-bajnoki meccsét adta a közmédia. A hatodik mérkőzést, mégpedig a románok ellen. Az pedig nem olyasmi, amit akár A végzet hatalmáért (Nyetrebkóval és Tézier-vel) ki lehet hagyni.

Szóval Verdi-opera a Teatro alla Scalában, amelyet 1778-ban (!) nyitottak meg, s amely sok csodát látott már. A legendás operaház szezonnyitóját 1836 óta december 7-én, Szent Ambrus napján tartják Milánó püspöke emlékére, és ezen a napon minden évadban a legeslegjobb előadást igyekeznek tető alá hozni a legkiválóbb karmesterrel és káprázatos szereposztással. A RAI kamerája a zenekari árkot mutatja, aztán egyszer csak felpattannak a muzsikusok a helyükről, s a nézőtérről vastaps köszönti az érkező világhírű olasz karmestert, Riccardo Chaillyt. A mester meghajol a zenészei felé, kezet fog a vezető hegedűssel és brácsással. és csak ekkor fordul a közönséghez. A taps tovább erősödik, majd a város szülötte röpke imára kulcsolja kezét és visszafordul a muzsikusai felé. Három taktus sem csendül, s már a teljes publikum talpon. Zeng-zúg az olasz himnusz. Ők így szokták. Még el se kezdődik az előadás, s ők már ünnepelnek. Erőt, áhítatot sugároz Mameli szerzeménye, amely szöveg nélkül is roppant hatásos, s amely úgy végződik a nézőtéri műkedvelők előadásában, hogy „Közénk áll, ki bátor, / s halállal se számol, / halállal se számol, / ha hívja hazánk!”

Nézem mindezt, s elönt a büszkeség, ilyet mi is tudunk. Mármint a himnusztól megittasulni. Labdajátékok világversenyein a találkozók előtt kötelező a két ország himnuszával tisztelegni (jégkorongban a győztes tiszteletére játsszák el), s az ilyenkor felcsendülő magyar himnusznál csak az lelkesítőbb, ami újabban a mérkőzések végén szokásává vált a magyar szurkolótábornak és a válogatottaknak: Erkel Ferenc művével megköszönni az élményt. Vesztes mérkőzés után is dukál a kemény mag előtti összekapaszkodás és a „spontán” éneklés, de igazán szépen akkor szól nemzeti himnuszunk, ha nyer a piros-fehér-zöld csapat.

Ezt a csodás szokást, emlékeim szerint, a magyar labdarúgó-válogatott és az újpesti focisták mérkőzésein vezette be a B-közép. Először ők kezdtek bele a torokszorító éneklésbe, aztán a meccs után a gyepen összeverődő labdarúgók ráébredtek, ezt ők sem hallgathatják némán. A hagyomány nagyon gyorsan kialakult és átterjedt más sportágak magyar publikumára is. Az se számított, hogy külföldön, esetleg szerényebb létszámú magyar szurkolótábor tudott csak összejönni – mindig van kikkel együtt énekelni!

Debrecenben, a női kézilabda kontinensviadal hazai csoportmérkőzéseit és középdöntős találkozóit követően hihetetlenül jó volt látni a csapat és a szurkolótábor közös „zenei” produkcióját. A sorozatban megnyert hatodik találkozó után (ez jelentette a biztos elődöntőt) a túlcsorduló érzelmek először az Érik a szőlő című népdalunkat (ugye világos?) hozta ki a közönség soraiból, majd jött a magyar és kis szünettel a székely himnusz (egy románok elleni győztes meccs után ez végképp kikívánkozik). S persze nem maradt el a győztes bronzmeccs után sem.

Persze egy szurkolótábor nem csak attól jó, hogy tud énekelni.

Attól is, hogy érti a sportág finomságait, fáradhatatlanul támogatja csapatát, s hogy mindig tudja, mikor emelje meg a hangját egy-egy mérkőzés során. A hazai sikersportágak közönsége ilyen. A magyar sportolók nem győzik dicsérni a szurkolókat, a lelátói hangulatot, a külföldi világsztárok pedig – mint most a budapesti rövid pályás úszó világbajnokságon – a medence széli angol nyelvű gyorsinterjúkban igyekeznek udvarolni a publikumnak, amely mindig kész elismerni a ragyogó sportteljesítményt, főleg, ha nincs magyar ellenfél a láthatáron.

Hadd emlékeztessek a két évvel ezelőtt ugyancsak a Duna Arénában rendezett nagymedencés világbajnokságra, amelyen 200 méteres pillangóúszásban Milák Kristóf világcsúccsal szerzett aranyérmes úszása után azt kiáltotta a mikrofonba a közönség felé mutatva, hogy: „Ez az érem a tiétek! Ez a rekord a tiétek! A szívem a tiétek!” Ezt olyan valaki mondta, aki maga nagyon sokat tett azért a fantasztikus győzelemért, s aki úgy vélte, rajta kívül a közönség is kitett magáért. (Milák időközben megduplázta olimpiai arany- és ezüstérmei számát, de a mostani rövid pályás vb-n csak lelátói vendég volt, miként több párizsi bajnok is kihagyta az év végi viadalt.)

Két évvel ezelőtt a Nemzetközi Jégkorongszövetség (IIHF) is csodálattal adózott a magyar drukkereknek, akik a kanadai Bramptonban azok után sem távoztak a lelátóról, hogy a magyar női válogatott a németek elleni vereséggel kiesett az elit-világbajnokságról.

„Magyarországnak vannak a legjobb szurkolói a világon! A vereség ellenére a szurkolók maradtak, hogy kifejezzék támogatásukat a csapatnak” – írta az IIHF a Twitter-oldalán, s a bejegyzéshez csatolt egy videót is, amelyen a hokis lányok és magyar zászlókat lengető szurkolóik együtt éneklik a Himnuszt.

Szóval a köszönet jegyében fogant himnuszéneklés elkíséri a magyar válogatottakat a világ végére is. Akár a női hokiban is. Nincs olyan kicsiny magyar közönség, amely ne érezné fontosnak, hogy így zárjon le egy találkozót. És nincs olyan szerény létszámú magyar szurkolótábor, amely idegenben ne harsogná túl az ellenfél drukkereit – ha arra csöpp esélye is adódik.

A csapatsportágakban – különösen a labdarúgásban – a profi klubok drukkerei képesek hasonló fanatizmusra, csak ott a nemzeti himnusz helyett a csapathimnusz szól több tízezer torokból. A Liverpool You’ll Never Walk Alone-ja olyan érzelmi húrokat penget, hogy abba nemcsak a „vörösök”, de az ellenfél játékosai és szurkolói is beleremegnek. De erős klubnótája van a Juventusnak (Juve, storia di un grande amore), a Barcelonának (El cant del Barca), avagy a Herthának is (Nur nach hause). Persze mindenkinek a maga dala a legszebb, a leginkább küzdelemre serkentő.

A futballban – ahol a mérkőzések eredményét kétségkívül befolyásolhatja a hazai pálya – rendre felvetődik, kinek van a legfélelmetesebb szurkolótábora, a leghangulatosabb stadionja. A sokféle szubjektív lista közül Will Murray 2024 szeptemberében frissített cikkét idézném, aki tizenegy (na igen) labdarúgó-stadiont vett számba és sorba olyan tényezők figyelembevételével, mint a lelátói hangerő, az emlékezetes hazai mérkőzések száma és a szurkolói csoportok aktivitása. A legnagyobb kapacitású stadion a rangsorában a 84 567 férőhelyes argentin River Plate-„szentély”, az Estadio Monumental Antonio Vespucio Liberti csak a hatodik helyre került. Az élmezőnyben a már emlegetett (és Szoboszlai Dominik kapcsán számunkra olyan kedves) Liverpool Anfieldje (61 ezres) az ötödik. Ennél is hangulatosabbnak mondott a 76 ezres (más források szerint csaknem 83 ezres) milánói San Siro – ma már Mezza – stadion, amelyen két csapat osztozik, az Internazionale és a Milan. Kettőjük egymás elleni találkozója igazi csemege. De nem csak ezért ez a világ egyik leghíresebb arénája.

A dobogóra felkerült a Borussia Dortmund labdarúgócsapatának Signal Iduna Parkja (81 ezres), főleg az úgynevezett „sárga falnak” köszönhetően; ott tombolnak a klub fanatikusai. A második helyen a skót Celtic otthona áll, pedig „csak” 60 ezres a stadion, de ott olyan hangulatot képes varázsolni a Zöld Brigád, amelyet még Lionel Messi is megemlegetett a Barcelona játékosaként, amikor 2012-ben 2–1-re kikaptak a Celtictől.

S a világ legfélelmetesebb futballstadionja – nemcsak Murray szerint, de más listákon is – az argentin La Bombonera (57 ezres), azaz a Csokoládés doboz, a Boca Juniors csapatának félelmetes futballszentélye. A helyi szurkolók őrületes hangorkánra képesek, és egy kis kakaskodásért se mennek a szomszédba. Az argentin munkásosztály klubjának a mondás szerint az ország lakosságának fele plusz egy fő a híve, és a dél-amerikai országon kívül még Spanyolországban, Izraelben és Japánban is vannak hivatalosan bejegyzett Boca-szurkolói klubok.

Na, az ottani publikum tényleg külön kategória!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!