Wittmann bevágta, Disztl kivédte – Fehérvári csoda, két vállon a United

Más kávéház.

Ez volt az általános vélemény, amikor az 1984–1985-ös UEFA-kupa-sorozat 3. köre után kiderült, a Videoton ellenfele a 4. fordulóban a Manchester United lesz. Hiába ejtette ki addigra a Vidi a Dukla Prahát, a PSG-t és a Partizan Beogradot is, az angolok a lehető legfélelmetesebb ellenfélnek tűntek a mezőnyben, soraikban olyan klasszisokkal, mint a szigetországi válogatott vezére, Bryan Robson, a skót Gordon Strachan, a dán Jesper Olsen. És akkor még nem is említettük a csatársorban a fiatal walesi Mark Hughes vagy az ír Frank Stapleton nevét. Őket akkor a világon mindenki ismerte, a fehérvári játékosokat viszont aligha, nem túlzás azt állítani, hogy Dávid nézett szembe Góliáttal.

„Mielőtt megmérkőztünk volna, háromszor láttam a Unitedet játszani, egyszerűen lenyűgöző volt – mondta a Videoton vezetőedzője, Kovács Ferenc Posch Ede és Sipos József A Videoton nagy napjai című kötetében. – Az angolok csodálatos, heroikus meccseket tudnak vívni egymással, s a MU a legjobb angol hagyományok talán legmarkánsabb megtestesítője. Olyan, mint az expresszvonat, aki odaáll eléje, azt könyörtelenül legázolja, viszont ha felszedik előtte a síneket, akkor sem fékez, rohan a vesztébe. Bármi az eredmény, bárki az ellenfél, mindig ugyanazt játssza. S ezért lehetett keresnivalónk.”

A legendás mester nem tévedett, a Manchester az angliai odavágón át akart gázolni a Video­tonon. Az Old Trafford 45 ezer nézője segítségével a hazaiak 90 percen keresztül próbálták berúgni, betuszkolni, beerőszakolni a labdát a fehérváriak hálójába, csak éppen Disztl Péter csodálatosan védett, a mezőnyjátékosok pedig elképesztő akarattal védekeztek, és ha már átmentek az ellenfél térfelére, majdnem pezsgőt is bontottak. Ilyen körülmények között 0–1-gyel hazatérni sikernek számított.

„A pszichikai felkészítésnek van egy aranyszabálya, amelyet az edzőnek sohasem szabad megsértenie – emlékezett vissza Kovács Ferenc. – Tilos blöffölni. Hiába állítanám a játékosaimnak, hogy jobbak, erősebbek, mint az angolok, úgysem hiszik el. Csupán annak adnak hitelt, amiben megfelelő realitás is van. Azt mondtam tehát, az egygólos hátrányt a világ legjobb csapata ellen is be lehet hozni. Kis szerencsével, sok hittel, bátorsággal, végtelen fegyelemmel és odaadással egyetlen gólt bárki ellen lehet találni. Ez hatott.”

Az előjelek azért sem voltak a legjobbak, mert a Vidiből négy kulcsember hiányzott sérülés miatt, Csuhay József, Májer Lajos, Novath Görgy és a csapatkapitány Csongrádi Ferenc sem léphetett pályára, illetve a márciusi időjárásban mély, sáros talajon kellett felvenni a küzdelmet, amely szintén a brusztolós futballt kedvelő angoloknak kedvezett. Vagy mégsem...?

Miután a Vidi végigbekkelte a Sóstói Stadionban is az első negyedórát, végre előremerészkedett és nem sokkal később szabadrúgáshoz jutott 25 méterre Gary Bailey kapujától. Mindenki arra számított, hogy a ballábas szöget kihasználva majd Szabó József lő kapura, de csak átlépte a labdát, és meghagyta a lehetőséget egy olyan fiatalnak, aki addig csak epizódszereplő volt a sorozatban. A saját nevelésű Wittmann Géza leszorította a lábfejét, laposan lőtt, a labda pedig a sorfalon megpattanva, a vizes, sáros talajon felgyorsulva a jobb sarokba vágódott.

Onnantól elképesztő harc kezdődött, a felpaprikázott angolok mentek előre, a hős fehérváriak állták az ostromot. Kovács Ferenc felkészítette őket erre a helyzetre is: nem tiltotta meg, hogy újabb gólt szerezzenek, de ezt az eredményt tartani kellett, mert az esetleges tizenegyespárbajnál a lélektani előny garantáltnak tűnt.

„Az angolok előszeretettel erőltetik a légi harcokat, hiszen talán a legjobban fejelnek a világon – fejtegette a Vidi meneteléséről szóló kötetben Disztl Péter. – Viszont a fejpárbaj náluk többnyire a védők és a csatárok ütközete. A kapusaik ritkán avatkoznak be, jobban szeretnek a vonalon védeni. Én minden elérhető beadásra kiindultam, és mondhatom, Robsonéknak nem igazán tetszett, hogy folyton a nyakukon vagyok. Nekik ez szokatlan volt.”

A Videoton a sok hiányzó miatt olyan rosszul állt bevethető játékos terén, hogy a 73. perc­­ben Kovács Ferenc a tinédzser Faddi Mátét is becserélte, aki korábban NB I-es mérkőzésen sem szerepelt, de becsületére legyen mondva, megállta a helyét. És nem is húsz, hanem csaknem ötven percet kellett játszania, mivel a Vidi kicsikarta a hosszabbítást az egyre idegesebb manchesteriek ellen, akik mindenképpen szerették volna elkerülni a tizenegyeseket. Talán tudták, hogy ebben a műfajban Disztl Péter verhetetlen ellenfél.

Kovács Ferencnek a szétlövés előtt négy biztos jelöltje volt, Szabó, Burcsa Győző, Végh Tibor és a rendes játékidőben is gólt szerző Wittmann. Ötödik jelentkező viszont sokáig nem akadt, mígnem megszólalt az előző évadban az NB II-as Hatvanban rengeteg gólt szerző Gömöri Ottó: „Feri bá! Majd én berúgom!”

Négy sorozat után az összes fehérvári értékesítette saját tizenegyesét, viszont az angoloktól Stapleton a kapu fölé lőtt. És akkor ment a fehérvári cserecsatár az ötödik tizenegyeshez, ha berúgja, a Vidi továbbjut. A dráma első részét egy ország ismeri Gulyás László emlékezetes közvetítéséből: „Mit csináltál, Gömöri?”

„Amikor senki sem akart jelentkezni az ötödik tizenegyesre, úgy éreztem, eljött az én időm – mondta Gömöri Ottó. – Egyáltalán nem voltam ideges, Hatvanban mindig én rúgtam a büntetőt – igaz, nem a Manchester United ellen –, és nem szoktam hibázni. Előre eldöntöttem, hogy a bal sarokra célzok, nekifutás közben azonban bevillant, hogy talán mégis inkább középre kéne lőnöm. Elbizonytalanodtam, Bailey pedig meg sem moccant. Másodszor is kénytelen voltam váltani, és a labda húsz centiméterrel elment a bal kapufa mellett. Azután döbbentem rá, hogy talán miattam kell búcsúznia a csapatnak az UEFA-kupától. Senkinek sem kívánom azt az érzést.”

Hogy nem így lett, abban Disztl Péternek óriási szerepe van. A Vidi válogatott kapusa a következő tizenegyeshez szinte transzban állt oda, szuggerálta Arthur Albistont, a manchesteriek hatodik rúgóját. A skót félmagasan a kapu bal oldala felé lőtte a labdát, Disztl repült, és úgy védett, hogy ki sem pattant róla a labda, amelyet diadalmasan két kézzel az égbe emelt.

Igen ám, csak még valakinek be kellett rúgnia a Vidiből a következő tizenegyest, hogy meglegyen a továbbjutás. Vadász Imre vállalta, hogy eldönti az összecsapást és végül elképesztő magabiztossággal lőtt a kapu bal oldalába, közvetlenül a kapufa mellé, hogy aztán az egész csapattal és a labdaszedőkkel fogócskázzon és ünnepeljen.

„Amikor letettem a labdát a tizenegyespontra, csodálatos nyugalom szállt meg  – elevenítette fel a történteket a bal oldali középpályás, aki ezen a meccsen kényszerből balszélsőt játszott. – Megmagyarázhatatlan módon egyáltalán nem izgultam, abszolút biztos voltam magamban.”

És amíg a fehérváriak úsztak a boldogságban, a letaglózott sztárok lehajtott fejjel kullogtak az öltözőbe, vagy éppen dühöngtek, mint Strachan: „Az ilyen meccsért az utca másik oldalára sem mennék át! A játék megcsúfolása volt, amit a magyarok műveltek!” Ron Atkinson, az MU menedzsere sokkal visszafogottabb volt: „A Videoton meglepően okosan, taktikusan játszott. Ezzel a teljesítménnyel a döntőig is eljuthat.” A jövőbe látott, hiszen a Vidi az elődöntőben kiütötte a jugoszláv Zseljeznicsart is, és bár a döntőt elveszítette a Real Madrid elleni párharcban, története legemlékezetesebb sorozatát produkálta.

Apropó: az évad végén Atkinsonnak mennie kellett a United kispadjáról, helyét egy bizonyos Alex Ferguson vette át. Talán valami jót mégis tett a Vidi a Manchesterrel...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. november 13-i lapszámában jelent meg.)