Olasz meló Pestszentimrén, főszerepben: Davide Lanzafame

Mesélik, az újdonsült vezetőedző a minap már másfél órával az edzés előtt megérkezett a XVIII. kerület, sőt Budapest egyik leghangulatosabb sporttelepére. „Jó napot, Gyula bá!” – integetett messziről a klubot három évtizede szolgáló technikai vezetőnek, Lukács Gyulának. Majd magára öltötte a Pestszentimrei SK címerével díszített trikóját, illetve nadrágját, és már ment is, hogy előkészítse a pályát. Mindent centire kimért, a bójáktól kezdve a léceken át a gátakig az összes segédeszközt gondosan kihelyezte – háromnegyed órával a kezdést megelőzően már kész volt a terep.

A 35 esztendős szakember lelkesedése érthető: ez az első munkája edzőként.

Úgy bizony, Davide Lanzafame edző lett.

„Remélem, ez nemcsak egy új, hanem egy sikeres karrier kezdete – huppant le mellénk a hazai kispadra a Honvéd és a Ferencváros korábbi bajnoka, Magyar Kupa-győztese. – Két ok miatt döntöttem úgy, hogy edző leszek: egyrészről imádom a futballt, másrészről szeretnék segíteni az itt focizó fiataloknak abban, hogy jobbak legyenek. Van, aki úgy véli, kezdhettem volna feljebb is, én azt gondolom, a Budapest-bajnokság első osztálya a megfelelő szint nekem ahhoz, hogy megtegyem az első lépéseket. Tele vagyok motivációval, meg akarom mutatni, hogy edzőként is sokra vagyok hivatott! Miután különböző internetes fórumokon megjelent, hogy a Pestszentimre edzője leszek, beleolvastam a hozzászólásokba, néhányan azt írták, a klub biztosan fel akar kerülni az NB III-ba. Erről azonban szó sincs. Tavaly az utolsó fordulókig aggódni kellett a bennmaradás miatt, azon leszek, hogy idén hamarabb megnyugodhassunk. Merészebb terveket egyébként sem szövögethetünk, hiszen a csapat zömét fiatalok alkotják, akik tanulás és munka mellett járnak edzésekre. Jóllehet amikor első alkalommal beléptem az öltözőbe, jobban izgultam, mint ők...”

Az edzés fél hétre van kiírva, a játékosok már egy órával előtte elkezdenek szállingózni (igaz, egyikőjük sem tudja megelőzni a szakvezetőt, aki ezúttal már két órával hamarabb befutott...), Berecz Zoltán, aki nem mellesleg utánpótlásedzőként is az 'Imre kötelékébe tartozik, éppenséggel egy Roma-mezben lép be a kapun. A Juventusban nevelkedő Davide Lanzafame veszi a lapot: „Nocsak, ma Roma-felsőben jöttél?” A válasz nem késik: „Mindig Romában jövök...” Egy mosoly, egy pacsi, Berecz Zoltán követi a többieket az öltözőbe, míg a vezetőedző még egy utolsó megbeszélést tart a munkáját baráti alapon segítő korábbi kispesti bajnoktárssal, Patrick Ikenne-Kinggel. Az edzés előtt tíz perccel már mindenki a pálya szélén mocorog, majd felhangzik az első sípszó: a futballisták az olasz mester köré gyűlve hallgatják meg, mi vár rájuk.

„Hetvenöt perc lesz az edzés, meglátjátok, gyorsan eltelik, úgyhogy adjatok bele mindent!” – szól az ukáz, és azzal a lendülettel a csapat elindul futni. A kocogók között a klub elnöke, Egry Zoltán és vezetőségi tagja, Mészáros Dániel is feltűnik, no, nem szórakozásból: hétvégenként a PSK I-ben vagy II-ben szoktak szerelést ölteni, hétfő esténként az öregfiúkban. S van még valaki, aki a labdarúgókkal együtt rója a felvezető köröket – Davide Lanzafame.

„Ha a profi futballal fel is hagytam, mozogni muszáj, már csak azért is, mert vallom, az edző is nézzen ki úgy, mint egy sportember – magyarázza utóbb. – Határozott elképzelésem van arról, milyen tréner szeretnénk lenni. Volt kiktől tanulnom, Antonio Conte, Marco Rossi és Francesco Guidolin – hogy csak a három legjobb edzőmet említsem. Amit tőlük ellestem, ahhoz igyekszem hozzátenni a magamét, hiszem, hogy idővel sikeres lehetek ezen a pályán is. Mindenesetre köszönöm a pestszentimreieknek, hogy megadták nekem az esélyt a bizonyításra. Nem ismeretlen közegbe csöppentem, mivel Mészáros Dani az egyik legjobb barátom, korábban többször jártam itt meccseken. Danival és Zolival sokat beszélgettünk, mígnem eljutottunk odáig, hogy feltették nekem a kérdést: elvállalom-e az első csapat irányítását? Boldogan mondtam igent. Ez tényleg egy különleges klub, még az edzésekre is kilátogatnak a törzsszurkolók, a mérkőzéseken pedig olyan légkör van, hogy azt a felsőbb osztályokban is megirigyelhetnék. Kispest a szomszédban van, sok Honvéd-drukker jár a meccsekre – mondom én, hogy jó helyre kerültem!”

Még tart a bemelegítés, amikor Davide Lanzafame egytől egyig ellenőrzi a kikészített labdákat, fel vannak-e fújva rendesen? Minekutána meggyőződik arról, hogy igen, és a bemelegítés is véget ér, négy csoportra osztja a keretet. Négy pályát alakított ki, a labdával való szlalomozást be is mutatja, a cicázásnál külön kéri, hogy „...aki középen van, agresszív legyen!”. A gépezet beindul, a játékosok az embert próbáló hőségben is ezerrel pörögnek, nem is marad el az edzői dicséret. „Bravó, Peti!”, „Bravó, Ábris!”, Bravó, Milán!”, Bravó, Bence!”, „Bravó, Mindenki!” – halljuk a szakvezetőtől, aki azt is szóvá teszi, ha valami nem tetszik neki. „Minőségi passzt akarok látni” – mondja, majd úgy passzol, mintha még ma is a Juventus mezét viselné. „Ne leszegett fejjel játssz, ne csak a labdát nézd, mert akkor nem látod, mi van körülötted” – hangzik az újabb intelem, amit a címzett természetesen rögvest megfogad. Ahogy a labda kigurul a körből, az edző már dobja is vissza – megállás nincs, hajtás, az van.

„Ez egy olyan lehetőség, amely nekem is annyira jó, mint a klubnak – mondja Davide Lanzafame. – Maximálisan elkötelezett vagyok! Hiába értem el szép sikereket játékosként, ez más szakma, nem is könnyű átállni egyik oldalról a másikra, de egyre jobban belerázódom az új szerepkörömbe, ma már kifejezetten élvezem. Sokat követelek a srácoktól, olykor annyit futnak, hogy még én is megsajnálom őket, csakhogy most kell megalapozni az erőnlétet, nem? Különben is: volt idő, amikor én is rengeteget futottam... Az persze már a múlt, most az vezérel, hogy minél jobb edző legyek. Idővel szeretnék feljebb lépni, ám addig is úgy kell dolgoznom, hogy ha eljön a napja, készen álljak rá.”

A játék immár két kisebb pályán zajlik, az egyiken Lanzafame, a másikon King a bíró. Előbbi folyamatosan űzi a két brigádot, pillanatnyi szünetet sem engedélyez. Azazhogy: néhány másodpercre mégiscsak megáll a játék, mert egy szabálytalanságot el kell bírálnia a sporinak – az egyik csapat piros lapot reklamál, a másik állítja, sárgánál többet nem ért a belépő. A korábbi támadó most eszmélhet rá, milyen nehéz a játékvezetők dolga, kicsit hezitál, majd salamoni döntést hoz: „Nem sárga, nem piros, hanem narancssárga...” Mindenki jót nevet, a játék megy tovább. Következik az edzés fénypontja: a két tizenhatos közötti egymás elleni derbi. Lanzafame itt is bizonyítja, hogy egy Pierluigi Collina veszett el benne: rezzenéstelen arccal fúj be egy tizenegyest az utolsó percben, és miután a sértett értékesíti is, kialakul a kétségkívül igazságos 2–2-es végeredmény. Jön a drámai büntetőpárbaj, amelyben az egykori kiváló Vasas-kapus, Mészáros Ferenc unokája, Mészáros Mirkó lép elő főszereplővé, gyönyörű védésekkel segíti győzelemhez – a Pestszentimrét. A hab a tortán: amíg a mezőnyjátékosok nyújtanak, a vezetőedző a kapusokat teszi próbára: ha tízből legalább öt labdát beteker 15-16 méterről, ő nyer. Nos, rendre ő nyer... Hogy mindenki őt lesi, talán hozzá sem kellene tenni. Azt viszont igen, hogy az egyik drukker megjegyzi, érdemes lenne kiváltani a játékengedélyét. Meg is kérdezzük az edzőt, alkalomadtán lehet-e belőle játékos-edző.

„Talán... – érkezik a válasz egy mosoly kíséretében. – Pillanatnyilag nem tartom valószínűnek, de azt sem mondom, hogy teljességgel kizárt. Megtörténhet, hogy egy-egy fontos meccsen beszállok, hátha azzal is tudok segíteni a csapatnak. S ha esetleg jó szögből végezhetnénk el szabadrúgást, csak odaengednének a többiek...”