Már rutinból kijutnak a paraguayiak

Holland alapító atya

Hogy, hogyan nem, Paraguayban is európai bevándorlók honosították meg a sportágat, és teremtették meg a szervezeti alapokat hozzá. A paraguayi futball apjaként a holland William Paatsot tisztelik, akinek oroszlánrésze volt mind az első pontvadászat megszervezésében, mind a szövetség létrehozásában (1906), négy évvel korábban pedig ő alapította meg az első futballklubot az országban (Olimpia FC). Az első hivatalos, országok közötti válogatott mérkőzést 1919-ben vívták meg (Argentína 5:1-re győzött).

Paraguay 1921-ben elindult a Copa Américán, majd az első világbajnokságon is 1930-ban, amelyen a Denis – Olmedo, Miracca – Etcheverry, E. Díaz, Aguirre – Nessi – D. Domínguez, A. González, Benitez Cáceres, Vargas Pena összeállítású nemzeti tizenegy nagy meglepetésre kikapott az Egyesült Államok válogatottjától, így hiába később a győzelem Belgium felett, nem jött össze a továbbjutás a csoportból. A kontinensbajnokságokon rendre a dobogón végző válogatott legközelebb csak 1950-ben indult vb-n, ám ott újfent csalódást okozott, majd a következőre, Copa América-címvédő (a fináléban a brazilokat múlta felül) létére ki sem jutott (éppen az akkoriban egyik fénykorát élő Selecao miatt).

Azok a boldogtalan hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek

1958-ban, olyan csillagokkal, mint a Barcelona-sztár Cayetano Ré, a Real Madridban is megfordult Juan Agüero, José Parodi és Florencio Amarilla sem járt több sikerrel a nemzeti csapat. A paraguayi labdarúgás nem sokkal később leszállóágba került, többek között azért, mert a legjobbak rendre kivándoroltak Spanyolországba. A következő hat vb-selejtezőn mindannyiszor elbukott a válogatott, még ha sokszor csak kevés hiányzott is a sikerhez. Pedig 1963-ban ezüstöt, 1979-ben aranyat érdemelt ki a Copán, miközben az ország legnépszerűbb klubja, az Olimpia Asunción 1979-ben megnyerte a Libertadores-kupát és a Világkupát.

1986-ban végre testközelről is átélhette a vb-hangulatot a „Guaraníes". A mexikói tornán Irak ellen győzelemmel kezdett az R. Fernández – Torales, Zabala, R. Delgado, Schettina – Ferreira, Romero, Canete, Nunez – Cabanas, Mendoza (Guasch, 88.) csapat, sőt, később a házigazda, majd Belgium sem bírt vele, így továbblépett csoportmásodikként. A következő körben viszont a Gary Lineker vezette angolok más színvonalat képviseltek: hőseink sima, 3–0-s vereséggel kiestek.

Arany nélküli aranygeneráció

A következő két nagy tornára újfent nem jutottak ki, 1998-ra viszont egy olyan kiváló csapat körvonalazódott a remek légiósoknak (is) köszönhetően, amely igen sokra volt hivatott. A gárda magja már az 1992-es olimpián is bizonyított; a csak aranygenerációként becézgetett társulatot a brazilok és az argentinok mögött akkoriban Dél-Amerika harmadik legerősebb válogatottjaként tartották számon, húzóneve pedig az excentrikus kapus, a szabadrúgás- és tizenegyesgóljairól híres José Luis Chilavert volt. A France 98-on a bolgárokkal és a spanyolokkal egyaránt gól nélküli döntetlenre végeztek a paraguayiak, majd a nigériaiakat 3–1-re legyőzték és továbbléptek, ám aztán a világbajnokságok első aranygóljával kikaptak a házigazdáktól.

Utóbbi mérkőzésen a brazil kapitány, Paulo Carpegiani a Chilavert – Arce, C. Ayala, Gamarra, Sarabia – Acuna, Cardozo (A. Rojas, 91.), Paredes (Caniza, 74.), Enciso – Campos (Yegros, 55.), Benítez csapattal vette fel a harcot, és választottjai egyáltalán nem vallottak szégyent, különösen védelmük volt remek. A 2002-es vb-re nem is változtatott a hátsó sorokon a Carpegiani-utód olasz legenda, Cesare Maldini, előre viszont beépített néhány időközben feltűnt tehetséget. Ázsiában csoportjukban vereséget szenvedtek a spanyoloktól, két pontot elveszítettek Dél-Afrika ellen, ám Szlovéniát – elsősorban a csereként beállt Nelson Cuevas emlékezetes produkciójának köszönhetően – hátrányból fordítva legyűrték. A nyolcaddöntő újra végállomást jelentett: a Chilavert – Cáceres, Gamarra, C. Ayala – Arce, Struway (Cuevas, 90.), Acuna, Bonet (Gavilán, 84.), Caniza – Cardozo, Santa Cruz (J. Campos, 29.) összetételű gárdát a németek Oliver Neuville 88. percben lőtt találatával hazaküldték. Chilavert pedig nem lett az első, vb-n gólt szerző kapus...

2006: történelmi eredmény

A németországi megatorna előtt az uruguayi Aníbal „Mano" Ruiz kapitány azzal szembesült, hogy támadósorában akadnak már Európában is bizonyító labdarúgók, védelmével viszont súlyos gondok akadtak, hiszen Gamarráék kiöregedőfélben voltak, és nem akadtak méltó utódaik. Kezdésként a nem éppen csúcsformában futballozó angoloktól egygólos vereséget szenvedett a Villar (Bobadilla, 8.) – Caniza, Gamarra, Cáceres, Toledo (Núnez, 82.) – Bonet (Cuevas, 68.), Acuna, Paredes, Riveros – Haedo Valdez, Santa Cruz csapat, majd a svédek is jobbnak bizonyultak a paraguayiaknál. Trinidad és Tobago legyőzése már sovány vigasz volt.

Átmenetileg az egykori játékoslegenda, Raúl Amarilla ült le arra a kispadra, amelyet végül az argentin Gerardo Martino kapott meg. A paraguayi klubfutballt jól ismerő mester az egykori nagy generáció tagjaiból már senkit sem „örökölt". A korábbi sztárok (Roque Santa Cruz, Nelson Haedo Valdez és Julio dos Santos) elszürkültek vagy rendre sérüléssel bajlódnak, ennek ellenére a selejtezőket sikerrel vette a csapat. Kapóra jött, hogy felbukkant egy igazán gólerős támadó Óscar Cardozo személyében; a Benficánál légióskodó játékos mögé egy egységes „vázat" épített Martino, akit az Év edzőjének is megválasztottak Dél-Amerikában. A kvalifikáció során odahaza a brazilokat és az argentinokat is legyőzték, és már két fordulóval a vége előtt biztossá vált kijutásuk. A dél-afrikai tornán viszonylag könnyű csoportba kerültek, de ha szebbik arcukat mutatják, nemcsak a szlovákok és az új-zélandiak, az olaszok sem győzik le őket.