Juhász: Jó lenne egy német élcsapatban játszani!

– Lányokkal?
– Furcsállja?

– Szokatlan...
– Valóban, de nem volt más...

– A tízévesek általában fiúkkal fociznak a téren.
– Ettől még átlagos tízéves voltam... De nem volt más választásom. Reggeltől estig focizni akartam, ám abban a tápiószentmártoni utcában, amelyben laktunk, csak lányok voltak a szomszédban. Gyakran egyedül fociztam a kertben, de ha nagyon untam, csapatot szerveztem a csajokból, és úgy játszottunk. Na, akkor már éreztem, hogy nekem jól megy... Az is előfordult, hogy megkértem az egyik lányt, álljon be a kapufát jelző táskák közé, és neki rugdostam kapura.

– Sikerélménnyel gazdagon kezdhette a karrierjét.
– Az biztos. Ma már ritkán járok arra, rég láttam a szomszéd lányokat, de igen, ők is benne vannak abban, hogy idáig eljutottam.

– Önnek, egyszerű vidéki fiúként nem volt szédítő az NB I-ben játszani?
– Nem volt időm elszállni magamtól. Kétezer tavaszán a Fehérvár ifi ellen játszottunk, nyertünk négy kettőre, és rúgtam két gólt. Kiderült, hogy az első csapat edzője, Henk ten Cate nézte a meccset, és szólt: pénteken menjek a nagyok öltözőjébe. És a DVTK ellen be is állított. De már csaknem vége volt a bajnokságnak, nem volt igazán tét, így egy héttel később Debrecenben is pályára léptem. Gondoltam, minden rendben, ám jött Bognár György, aki akkor az ifikkel dolgozott.

– Most pedig a lapunkban is publikál.
– Igen. Én addig mindig az idősebbek között voltam, de ő szólt, hogy még egy évet az ifiben, a velem egyidősekkel töltök el. Az én csapatom kiöregedett, a társaim a juniorba kerültek, csalódott voltam, hogy nekem, két NB I-es meccsel a hátam mögött az ifiben kell sínylődnöm. Ma már tudom: nagyszerű ötlet volt. Harmincnyolc gólt rúgtam, remek évem volt, tele voltam önbizalommal, és amikor Gyuri lett az első csapat edzője, magával vitt, és pályára küldött a Fradi ellen. Teljesen megtelt a Hidegkuti-stadion, de akkor én már nem ijedtem meg: sikerült gólt szereznem, végül öt kettőre győztünk.

– Beszéljünk másról. Hogyan tovább? Van álomcsapata?
– Gyerekkorom óta a Barcelona a kedvencem, de reálisan nézem a helyzetem.

– Reálisan? Mit tenne egy Barca-fan, ha megkeresné a Real Madrid?
– Akkor eltitkolnám, kinek szurkolok. Van egy szint, a világ legjobb tíz-tizenöt klubja, amelynek senki sem mondana nemet. De a saját karrieremet józanul figyelem, és azt hiszem, a Bundesliga jó lépcsőfok lenne számomra. Igyekeztem figyelni a fokozatosságra. Ma sok gyereknek mondják, hogy szerződjön minél hamarabb külföldre – én százhét élvonalbeli meccsel, bajnoki címmel a hátam mögött, huszonkét évesen lettem idegenlégiós, és nem hiszem, hogy bármiről lemaradtam volna. Az MTK után nagy lépés volt az Anderlecht, de öt év után talán ideje lenne már váltani. Még egy évig él a szerződésem, és hosszabbítana a klub, ami hízelgő: jó évünk volt, sok játékost eladhatnának, de inkább egyben tartanák a keretet, még jobban megerősítve. Nem tudom, miként alakul a sorsom, nyitott vagyok mindenre, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Nemrégiben Hamburgban játszottunk: gyönyörű stadion, ötvenezer néző, remek körülmények. Nagy kihívás lenne egy német élcsapatban futballozni!

Pölöskei Gábor a Schalkéban, Egervári Sándor a Bayern Münchenben, Dárdai Pál a bajnok Wolfsburgban látná szívesen Juhász Rolandot. Hogy miért? Véleményüket, és a teljes interjút elolvashatja a keddi Nemzeti Sportban!