„Ha nem teljesítesz, mehetsz” - de Simon Ádám még maradna Palermóban

– Ez a Barbera-stadion tényleg egy ilyen oroszlánbarlang?
– Nem mintha párhuzamot akarnék vonni a Hali és a Palermo között, biztosan hülyén venné ki magát, mégis tény, hogy tavaly a Haladással otthon nyertünk sorozatban nyolcszor, idegenben eközben egy meccset sem, a Palermóval az ősszel kísértetiesen hasonló volt a helyzet. A saját arénánkban a Cesenával szembeni botlást leszámítva valamennyi mérkőzésünket behúztuk, de ha elhagytuk a várost, egyszer nem sikerült nyernünk – fogalmazott a Nemzeti Sport kérdésére a középpályás.

– Hogy mindeddig nem sikerült kisétálnia az aréna játékoskijáróján valamelyik Serie A-összecsapásra, mennyire bántja? Csak mert kívülről elég faramucinak tűnik a szituáció, amelyben leledzik: borzasztóan fiatalon eljutott a világ egyik legerősebb bajnokságába, ami eleve hatalmas fegyvertény, ugyanakkor mint minden labdarúgó, gyanítom, futballozni szeretne. Szóval szorult Simon Ádámba elég türelem és kitartás ahhoz, hogy egy pillanatig sem csüggedve kivárja a sorát?
– Nagyon remélem. Azért abba igyekszem mindig erősen belegondolni, hogy hol vagyok, nyomatékosítani magamban, hogy a világ valóban egyik legnívósabb ligájában, ugyanakkor az ember játszani akar, mindegy, hogy huszonegy vagy harmincöt éves. Ezért meg is teszek mindent, egyetlen edzést sem csalok el, egy pillanatig sem lazsálok, egyelőre azt tartom a legfontosabbnak, hogy a lelkiismeretem maradjon tiszta, hogy magamnak ne tehessek szemrehányást. Tényleg isteni volna itt játszani, több tízezer ember előtt. Apróság, de amikor a bemutatásnál a közönség beleüvölti az éterbe a vezetéknevét a labdarúgónak, elfog a bizsergés, jó lenne mielőbb átélni. Elkeseredve mégsem vagyok, van itt vagy huszonhét futballista, aki ugyanúgy játszani akar, mint én, nincs köztük egyetlen rossz játékos sem, na most az edzőnek ebből a kínálatból kell választania valahogy. Az sem lehet könnyű.

– Pedig hozzátehette volna mindehhez, hogy egy súlyos sérülés is hátráltatta kiteljesedését.
– Számított az is, hogyne, már csak azért is, mert amiatt nem ismerhetett meg testközelből a nyár végén kinevezett új edző. Augusztus közepén sérültem meg, másfél hónapba telt, míg felépültem. De nem olyan egyszerű mifelénk ez az edzőkérdés. Amikor idekerültem, Stefano Pioli volt a tréner, csakhogy miután kiestünk a Thun ellenében az Európa-ligából, Devis Mangia vette át a csapatot. Aztán december közepén érkezett ugye Bortolo Mutti.

– Mit kellett sürgősen elsajátítania ahhoz, hogy felvegye a versenyt a helyiekkel?
– A nyelvet. Nem is nagyon érdekelt senkit, hogyan futballozom, míg nem tudtam valamelyest kommunikálni. Most már nem is állok hadilábon az olasszal. Aztán fizikailag is mielőbb előrébb kellett lépnem, bár Palermóban azért minden adott a fejlődéshez. Míg odahaza négy fő, itt tizenöt alkotja a szakmai stábot, minden edzés előtt vár például két tréner a konditeremben, ahova ugyan nem kötelező betérni, öt-tíz percre mégis mindenki beköszön. Biciklizni szoktam leginkább. Ezen felül persze heti kétszer a program része a konditermi edzés, amikor a felsőtestet is erősítjük, és a hétvégi bajnokiból kimaradóknak is rendre be kell vonulniuk a terembe. De amit hamar a fejedbe vernek, az az, hogy muszáj teljesíteni. Ha nem teljesítesz, mehetsz. Ha produkálsz, följebb jutsz. Egy labdarúgónak persze mindig van följebb – talán csak a Barcelonát kivéve.

– De vajon a bemutatkozásra mennyit kell várnia? Vagy megelőzheti egy kölcsönadás?
– Egyáltalán nem félek a kihívásoktól, ha a Palermóban úgy vélik, a fejlődésem azt kívánja meg, hogy előbb máshol futballozzam, állok elébe, persze szeretnék a Barbera gyepén feltűnni a tavasszal.

A TELJES INTERJÚT ELOLVASHATJA A NEMZETI SPORT HÉTFŐI SZÁMÁBAN!