Vass Ádám csalódott a magyar futballban - „Érdekekről szól minden”

– Hány tetoválása van?
– Nem tudom. Ha mindet külön számolom, talán harminc-harmincöt.

– Mikor kezdte?
– Az elsőt még Angliában csináltattam, aztán mindig kitaláltam valami újat, a legtöbbet az utóbbi két-három évben.

– Nagy-Magyarország-térkép van köztük?
– Nincs. Csak magyar címer.

– Mióta?
– Körülbelül két éve rakattam fel.

– Mi az üzenete?
– Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Büszke vagyok rá, hogy magyarnak születtem. Valahol családi vonás ez nálunk, engem illetően leginkább a huszonhat éves bátyám, János hatása van benne. Vállalom a magyarságomat, így gondoltam a tetoválás idején is, és így gondolom ma is. Nem azért kell a címer, hogy lássák az emberek, ez inkább személyes ügy. Egyébként van még egy hasonló témájú rajtam.

– Melyik?
– Itt, ez a rovásírásos.

– Mit jelent a szöveg?
– Hagyjuk. Inkább csak annyit mondok, hogy ezzel is azt fejezem ki, amit a címerrel.

– Látom, a füle alatt ott egy kereszt is. Vallásos?
– Igen. Nem állítom, hogy minden vasárnap templomba megyek, de katolikusnak vallom magam. A nagyszüleimnek mindig is nagyon fontos volt a vallás, nekem is számít.

– Hogyan érte a hír, hogy Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke azt mondta, ha a meccsekre nem ragasztja le a nyakán a magyar tetoválást, el kell vágni a gégéjét?
– Hazudnék, ha azt mondanám, nevettem rajta. Éppen otthon voltam, és amikor megláttam a nyilatkozatot, megijedtem. Nem akartam felhozni a szüleim előtt, féltettem őket. Mégsem állhattam oda édesanyám elé, hogy anya, hallottad, el akarják metszeni a torkomat. Aztán másnap apám valahogy tudomást szerzett róla. Leült velem beszélni, kérte, hogy ne foglalkozzak vele.

– És kolozsvári klubja, a CFR Cluj mit reagált?
– Semmit. Amikor visszatértem a csapathoz, a magyar terapeutát kérdeztem az esetről, ő viszont meglepetésemre azt válaszolta, Tudor ilyet nem mondott. Fogalmam sincs, miért, talán így akart megnyugtatni.

– Internetes fórumok alapján a helyi magyar szurkolók rögtön a támogatásukról biztosították, és a védelmükbe vették.
– Jólesett olvasni a véleményeket, s az is csodálatos emlék, ahogyan a kolozsváriak fogadtak az első hazai CFR-meccsemen.

– Ha jól értesültem, a Basel elleni Bajnokok Ligája-selejtező után hosszasan el is beszélgetett a városban a magyar szurkolókkal.
– Így volt. Két emberrel közülük különösen jóban vagyok, néha összejárunk.

– Ráadásul talált már énekpartnert is. Hallottuk: tavaszi szél vizet áraszt…
– Az még a nyári edzőtáborban történt. Az egyik vacsoránál odajött hozzánk egy román humorista, aki George Becali Steaua-tulajdonost imitálta. Minden játékoshoz volt néhány megjegyzése, mindenkivel szórakozott kicsit. Nekem elkezdte énekelni a népdalt, amelyet aztán nekem kellett befejeznem. Talán nem is lennék rossz énekes.

– Nagy vihart kavart a román sajtóban, amikor nyári átigazolása után nem sokkal egy angol nyelvű tévéinterjúban – láthatólag inkább felületességből, mint a provokáció szándékával – magyar városnak nevezte Kolozsvárt.
– Az volt itt az első nyilatkozatom. Azért nem zavart különösebben, mert tudtam, mit akartam mondani. Aki szerette volna félreérteni, kapott az alkalmon.

– Milyen a kapcsolata Pászkány Árpáddal, a CFR Cluj tulajdonosával?
– Háromszor vagy négyszer beszéltünk egymással, egyszer hosszabban. Ez éppen az említett tévényilatkozat után volt. Mondta, hogy nagyon vigyázzak, miként fogalmazok, mert könnyen megeshet, hogy kiforgatják a szavaimat.

– Pályafutása legnagyobb lehetőségétől esett el azzal, hogy augusztusi sérülése miatt klubja be sem nevezte a Bajnokok Ligájába. Miként élte meg az egyesület döntését?
– Miután eltörött a lábközépcsontom, eleinte meg sem fordult a fejemben, hogy emiatt nem játszhatok a BL-ben. Abban a tudatban és reményben jártam a kezelésekre, hogy ha jól halad a gyógyulásom, az utolsó két csoportmeccsen, a Braga és a Manchester United ellen már pályára léphetek. Aztán egyik nap hívott a menedzserem, hogy látta a keretet, és nem vagyok benne. Mellbe vágott a hír, de nem volt mit tenni, tovább kellett lépni. Szurkolok, hogy továbbjussunk tavaszra, amikorra új neveket is le lehet adni az UEFA-nak.

– Beilleszkedett a csapatba?
– Nem volt könnyű, mert más a román futballstílus, mint korábban a Bresciánál az agyontaktikázott olasz, de azt hiszem, sikerült. Annak főleg örültem, hogy az előző klubommal ellentétben itt nem a háromtagú középpálya valamelyik posztján, hanem a nekem leginkább fekvő szerepkörben, beállósként kaptam helyet.

– A válogatott ügyében nem változott a véleménye? Korábban többször utalt rá, hogy bár örömmel menne, érzése szerint szándékosan mellőzik, mert 2009 augusztusában jelentést tett az U21-es válogatottnál tapasztalt fogadási csalásról.
– Lehet, hogy fiatal vagyok, de nem szeretem, ha hülyének néznek. Amikor rendszeresen játszottam a Bresciában, akkor sem kaptam lehetőséget, egyszer sem. Közben pedig azt láttam, hogy olyanokat is behívnak, akik kevesebbet tettek ezért. Amikor az edző úr elbeszélgetett velem, buta kifogásokkal indokolta, miért nem számít rám.

– Például?
– Nem akarok valótlant állítani, nem emlékszem pontosan, hogy mit mondott, de úgy éreztem, hogy más van a háttérben.

– Már elnézést, de nem értem a logikáját. Miért kellene önt kihagyni a válogatottból amiatt, hogy annak idején szót emelt a játék tisztaságáért?
– Nem tudom, én már semmin sem lepődök meg. Csalódott vagyok, hogy ide jutott a magyar futball, és itt már nem csak a válogatottról beszélek. Nem vagyok elveszett gyerek, nagyjából észlelem a viszonyokat. Érdekekről szól minden, arról, hogy ki kinek az ismerőse. Bántó az is, hogy a kluboknál annyi tehetséges fiatal van, és valamiért nem ők, hanem a légiósok kapják meg a lehetőséget.

– Mi történt pontosan 2009-ben a Wales ellen négy egyre elveszített U21-es Eb-selejtező után?
– Lefújták a meccset, és én akkor teljesen kifakadtam. Ordítottam az öltözőben. Nekem a válogatott a minden, emlékszem, amikor tizenöt-tizenhat éves koromban először játszhattam az ifjúsági csapatban, úgy mentem ki, hogy felszántom a pályát, a lelkemet kiteszem. Erre néhány évvel később azt látom, hogy a társaim megbundázzák a válogatott meccset. Ilyen nincs, nem létezik, ilyen nem juthat az embernek az eszébe! Csalódtam bennük.

– Honnan tudta, hogy csalás volt?
– Jó barátom, a kapus Somodi Bence szólt, hogy be akarták venni őt is. Vele együtt álltam oda a meccs után az akkori szövetségi edző, Wilco van Buuren elé, hogy szóljunk, mi történik. Semmi következménye nem lett, leszámítva, hogy hamarosan távozott a holland edző.

– Kik voltak benne?
– Nem szeretném elmondani. Ketten-hárman mentek be a szobába, amikor megpróbálták Somodit beszervezni. Akik megkeresték, mind a mai napig játszanak az NB I-ben.

– Önt próbálták már bundázásra bírni?
– Nem, szerencsére egyszer sem.

– A magyar játékosok közül kivel van baráti kapcsolatban?
– Senkivel.

– Miért nem?
– Sohasem tartoztam igazán ehhez a közeghez. A személyiségemből is fakad, nem vagyok társasági típus.

–Nem zavarja, ha távolságtartó hozzáállása miatt mások is elzárkóznak öntől?
– Biztos benne van ez is, és nem mondom, hogy ez jó. De nem érdekel. Tudom, mik a céljaim, miért élek.

– Büszke ember?
– Ha arra gondol, hogy nem engedek az elveimből, igen. Viszont tisztában vagyok azzal is, hogy mik a hibáim.

– Például?
– Túlságosan őszinte vagyok. Már ha ez hiba.

– Mivel tölti a szabadidejét?
–Olvasok, rajzolok.

– Rajzol?!
– Van, hogy leülök, és egész nap rajzolgatok. Általában az interneten keresek képeket, azokat másolom.

– A téma?
– Koponya- és szörnymániás vagyok.

– Mennyire hatott ki a személyiségére, hogy már tizenhat évesen külföldre szerződött, a Stoke Cityhez?
– Biztosan számított, ráadásul akkoriban ez még nem is volt gyakorlat, talán én voltam az első, aki a mai játékosok közül ilyen fiatalon más országba került. Nem könnyű idegen környezetben boldogulni, de lehet építkezni belőle, formálja a karaktert. Engem például nem zavar az egyedüllét, szeretek magamban lenni. Tudom azt is, hogy makacs jellem vagyok. Nem véletlenül szokta mondani édesapám, hogy előző életemben igásló lehettem.