– „Malájosodott” már?
– Próbálom felvenni a ritmust – felelte Gyepes Gábor, akit Kuala Lumpurban, csapata, a Sarawak győztes FA-kupa-meccse után értünk utol. – Nem olyan egyszerű, merthogy itt a majd, majd, majd, a várjunk, várjunk hozzáállás dívik. Ettől még jól érzem magam.
– A futballistákra is jellemző ez a fajta kényelmesség?
– A nyugalom szobrai, ami viszont azzal jár, hogy nemigen törekednek arra, jobbak, gyorsabbak, erősebbek legyenek. Kicsit olyanok, mint a játszóházba beterelt gyerekek, akik jól elvannak egymás közt. Megvan a szerződésük, elvannak. A profi szót nem feltétlenül használnám rájuk, miközben persze azok. De mindez inkább helyzetleírás a részemről, semmint kritika. Mert ugyanakkor alibizés nélküli, őszinte futball jellemzi a malajziai bajnokságot, már ha őszinte alatt a nyílt, nem kivárásra apelláló focit értjük. Amúgy ugyanis megy a színészkedés, volt meccsünk, amikor ha tizenötször nem jött be a pályára az orvos, egyszer sem. Ám mivel folyamatosan mennek előre, nincs bunkerfoci, élvezetesebbek a találkozók a hazaiaknál.
– Mégis, hányadosztályú magyar csapattal lenne pariban egy maláj gárda?
– Kezdjük azzal, hogy itt van néző. Mifelénk ugyebár alig.
– Mennyi az annyi?
– Két hazai bajnokin vagyunk túl, húszezer feletti átlaggal. A városnak két stadionja is van, a nagyobban inkább csak edzünk, egyrészt mert renoválják, másrészt mert úgy tartják, balszerencsét hozott a csapatra… Szóval a hangulat karneváli, annál is inkább, mert a két kapu mögött elhelyezkedő B-közép – mindkettőt a mi drukkereink alkotják – hat-hét dobossal nyomja a szurkolást. Az itteniek roppant lelkesek, egyszerűen imádják a futballt. Minket, játékosokat is.
Gyepes góljai