– Hol érzi igazán otthon magát?
– Szülőhelyemen, a kárpátaljai Visk nagyközségben, az egykori magyar királyi koronavárosban. Megszámlálhatatlan emlék köt oda, bár mostanában sajnos kevesebb időt tölthetek ott. De Londont, Budapestet és Moszkvát is az otthonomnak tartom, mindhárom városban van lakásom. Amolyan világpolgár lettem, utazom folyamatosan, mert ezt igényli a munkám. De nincs ezzel gondom, aki ennyi évet töltött el a futballban menedzserként, annak mindez természetessé, életformájává válik.
– Elképzelhető, hogy kényelmesebb, nyugodtabb lenne az élete Visken. Ülne a tornácon, finom bort kortyolna, nosztalgiázna.
– Az biztos, hogy lenne mire visszaemlékeznem. Például arra a napra, amikor gyerekfejjel ültem a nagybátyám nappalijában, és a televízió az 1966-os angliai világbajnokság Magyarország–Szovjetunió negyeddöntőjét közvetítette Sunderlandből. Nagyközségünkben akkoriban nem sok embernek volt televíziója, így minden készülék előtt több tucat ember ücsörgött és izgult. Egyik fele magyar, másik fele ruszin. Ahogy egy-egy ember csatlakozott, s leült a tévé elé, rögtön azt kérdezte, melyikek a mieink, és a már ott ülők rendre egyik vagy másik irányba mutattak neki… Ebből ki is derült, ki melyik válogatottnak drukkolt. Én sírtam a kettő egyes vereségünkkel végződő meccs végén, megsirattam a kiesésünket. Életem egyik meghatározó élménye volt ez a mérkőzés. Később aztán megadatott, hogy jó kapcsolatba kerüljek Szabó Józseffel, földimmel, a szovjetek szintén kárpátaljai labdarúgójával, a Dinamo Kijev fantasztikus játékosával, és barátomnak vallhassam Mészöly Kálmánt is, akinek a játékát gyerekfejjel csodáltam
– Mészöly Kálmánnal évtizedekkel később együtt is dolgozott Szaúd-Arábiában az al-Ittihad csapatánál.
– Olyan ajánlatot kaptunk, amelyet egyszerűen nem lehetett visszautasítani. Jöttek oda hozzánk az ismerőseink, barátaink: „Kálmán, Sándor, jól meggondoltátok? Van ennek értelme?” Aztán amikor elárultuk, hogy mennyit fogunk keresni, tátva maradt a szájuk, és azt mondták, ja, így már értjük. Egyébként nem volt egyszerű az akkori szituáció: Mészöly volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya, de miután Bicskei Bertalan pereskedett az MLSZ-szel, papíron egy időben két kapitány volt. Laczkó Mihály, az MLSZ elnöke Vasas-szurkolóként és Mészöly barátjaként ragaszkodott a Szőke Sziklához, őt akarta „megtartani” kapitánynak, aztán amikor Mészöllyel bejelentettük neki, hogy megyünk Szaúd-Arábiába, jókorát csalódott. Emlékszem, éppen Moszkvában voltunk a válogatottal, az Eb-selejtezőn Kiprich Jóska két góljával értékes kettő kettes döntetlent értünk el a szovjetek ellen, s hazafelé tartva a repülőgépen mondtuk meg Laczkó Mihálynak, hogy távozunk. De a mesés ajánlat, az a tény, hogy ez volt a mi nagy lehetőségünk, őt is meggyőzte.
– A szaúdi kaland Mészöly Kálmánnak egy évig tartott, ön viszont hosszú időre „kinn ragadt”. Miért?
– Meseország volt az. A kilencvenes évek elején jártunk, a futballt akkor próbálták felfuttatni, népszerűsíteni. Kiváló körülmények közé kerültünk, de európai ember számára nem volt egyszerű motiválni az ottani játékosokat. Az eredmények sem egészen úgy alakultak, ahogy szerettük volna, így a szezon végén Mészöly Kálmánt nem marasztalták. Nekem viszont a gyerekeim elkezdték az angol nyelvű iskolát, s úgy döntöttünk, hogy befejezzük a tanévet – aztán tíz esztendő lett belőle.
– A múlt héten újra Szaúd-Arábiában járt, ezúttal mi vitte oda?
– Szergej Rebrovot kísértem el, akit most neveztek ki az al-Ahli Dzsidda vezetőedzőjének. Dzsidda városában éltem tíz évig – de furcsa a mostani helyzet, mert mi Mészöly Kálmánnal éppen a nagy rivális al-Ittihadnál dolgoztunk, most meg a konkurenciához érkeztem Rebrovval az oldalamon. Mondták is a királyi családból néhányan az al-Ittihad hívei közül: „Sándor, Sándor, nem emlékszel, hová tartozol?”
– Szergej Rebrov a Kádár Tamást is foglalkoztató Dinamo Kijevet hagyta el…
– Pontosan. Gyanítom, ez nem érintette túl pozitívan Kádár Tamást, akinek egyébként én intézem az ügyeit. Őt Rebrov hívta a Dinamóhoz, ő bízott benne, ő tartott rá igényt, így nem kizárt, hogy esetleg új irányt vesz a magyar válogatott játékos élete. Ez hamarosan eldőlhet. De Rebrov is úgy volt vele, mint annak idején mi: a Szaúd-Arábiából érkező ajánlat visszautasíthatatlan.
– Nem lenne könnyű felsorolni hány és hány klasszissal került kapcsolatba menedzserként az élete során…
– Sepp Blattertől vettem át a menedzseri munkára jogosító diplomámat 1996-ban, amelynek 001-es a száma, és emiatt sokan becéznek úgy, hogy 001-es ügynök. Ennek már huszonegy esztendeje, s egészen tavalyig magányos farkasként dolgoztam a futball világában, nagyjából tíz-tizenöt futballista bízta rám a pályafutását, ám eljött a pillanat, amikor úgy döntöttem, csatlakozom egy ügynökséghez. A londoni székhelyű Base Soccer Agency közel háromszáz játékost képvisel, és számos jeles edzőt, köztük Arsene Wengert, Roy Hodgsont, Szergej Rebrovot. A Base Soccer Agency kelet-európai igazgatója lettem, és az motivál, hogy a megszerzett tudásomat, tapasztalataimat átadjam a fiatalabb kollégáimnak.
– Most éppen min dolgozik?
– Menedzseri munkám utóbbi két hetének eredménye, hogy útjára indítottam két úttörőt: az első orosz edzőt Angliába, és az első ukrán edzőt Szaúd-Arábiába. A korábban orosz szövetségi kapitányként és a CSZKA Moszkva edzőjeként is dolgozó Leonyid Szluckij első orosz trénerként szerződött Angliába, a Hull Cityhez, a Dinamo Kijevtől távozó Szergej Rebrov pedig első ukrán edzőként vállalt munkát Szaúd-Arábiában, az al-Ahlinál. Ez egyébként érdekes helyzet számomra – játékosügynök vagyok, ez a hivatalos FIFA-megnevezésem. De miután a labdarúgópálya 30-35 éves kor körül véget ér, játékosaimmal a remek kapcsolatom megmarad, s közülük sokan edzőként folytatják, most már ott tartunk, hogy több edzőnek vagyok a menedzsere, mint játékosnak. Rebrovot például húsz éve menedzselem, én vittem játékosként a Tottenhamhez, most pedig edzőként az al-Ahlihoz.
– Ha már Rebrovot, Kádár Tamást, a Dinamo Kijevet említettük, árulja el, amikor Kijevbe vagy Kárpátaljára utazik, mennyire érzi kritikusnak a helyzetet? Milyen ott most az élet az orosz-ukrán konfliktus, a háborús viszonyok miatt?
– Borzalmas, ami ott történik, a főváros utcáin, terein embereket lőnek le, újságírókat robbantanak fel az autójukkal együtt fényes nappal, közel ötvenezer áldozata van már a háborúnak. Két éve Munkácson magam is részt vettem egy rendezvényen, amelyen a barátom háza mellett tört ki lövöldözés és több embert megöltek. Több mint egymillió fegyver van jogtalan kézben Ukrajnában, és ahogy a mondás tartja: ahol fegyver van, ott el is dördül. Természetesen minderről a kliensemet, Kádár Tamást is informáltam, mielőtt Kijevbe szerződött, bár ő nagyon is tisztában volt az ukrajnai helyzettel, köszönhetően az édesanyjának.
Varga Sándor 1955. május 15-én született a kárpátaljai Visken. A lvovi testnevelési főiskolán, majd a moszkvai testnevelési egyetemen tanult, ahol 1980-ban szerzett tanári és labdarúgó-szakedzői diplomát. Dolgozott az 1980-as moszkvai nyári olimpia szervezőbizottságánál, a szovjet labdarúgó-szövetségben, aztán 1984-ben Magyarországra áttelepülve a budapesti Testnevelési Egyetem tudományos munkatársa, az MLSZ alkalmazottja volt. 1991 októberétől Mészöly Kálmán asszisztenseként Szaúd-Arábia legnagyobb labdarúgóklubjánál, az al-Ittihadnál dolgozott. 1996-ban megalapította sportszervezéssel, menedzseléssel foglalkozó cégét, a Sela Sports Internationalt, s még abban az évben Zürichben Sepp Blattertől, a FIFA akkori főtitkárától vehette át ügynöki oklevelét. A 2006-os labdarúgó-világbajnokságra kijutó ukrán válogatott nyolc játékosa volt Varga Sándor menedzseltje, a szövetségi kapitány Oleg Blohin mellett. Játékosai közül Andrej Kancselszkisz a Manchester United, Oleg Luzsnyij az Arsenal, Szergej Rebrov a Tottenham erősségévé vált. Varga Sándornak két lánya született, akiknek életét megalapozta a Szaúd-Arábiában eltöltött tíz év, az angol nyelvű képzés. A cambridge-i egyetemen végzett Viktória bankárként, Carolina sikeres jogászként dolgozik Londonban. A menedzser egyébként boldog nagypapa: első unokája, Sophia – vagyis Zsófika – hét hónapos. |
– Maradjunk az orosz futballtörténelemnél, amely nekünk, magyaroknak sok fájdalmat okozott. Beszélt az 1966-os világbajnokságon a szovjetektől elszenvedett vereségről. Kíváncsi lennék, miként élte meg a húsz évvel későbbi jóval nagyobb zakót, Irapuatót és a hat szovjet gólt?
– Akkoriban Budapesten éltem, az MLSZ-ben dolgoztam, és a családom körében otthon néztem a mérkőzést. Sokkoló élmény volt.
– Sokan sokféleképpen magyarázták már azt a hat gólt, a magyar válogatott összeomlását. Ön tudja, mi történt valójában? Elvégre szoros kapcsolatban állt mindkét válogatottal…
– Jól mondja. A szovjet és a magyar válogatott felkészítését is segítettem, tudniillik Moszkvában végeztem el a testnevelési egyetemet, és az ottani sportvezetés szinte már a diploma kézhezvétele másnapján munkát ajánlott, amit óriási megtiszteltetésnek tartottam, tartok. Megismertem mindenkit, s ahogy teltek az évek, úgy lett egyre nagyobb rálátásom a sportág történéseire. Magyarként tettem mindezt, és az is természetes volt a számomra, hogy amikor Magyarországra kerültem, a válogatottat irányító Mezey György mellé, mögé álltam. Mezeynél jobb edzőt Magyarországon nem ismertem. Mindent tudott a sportágról. A mai napig tisztelem, sőt az sem titok, hogy családi kapocs fűz össze minket, a nagyobbik lányom, Viktória keresztapja. De akkor, a nyolcvanas évek közepén Mezey György népszerűbb volt itthon még Kádár Jánosnál is. Napszemüveget kellett feltennie, ha az utcára ment, annyira körberajongták az emberek. Mindenki szerette és senki nem merte kritizálni – ami nem túl jó… A mexikói vébére való felkészítést nagyon elrontottuk.
– A túledzettségre gondol?
– Megpróbáltunk alkalmazkodni a mexikói magaslati viszonyokhoz, az ottani
játékkörülményekhez, például a nappali hőséghez, hiszen a mérkőzéseket a déli órákban rendezték. A szovjet válogatott a miénkkel éppen ellentétes felfogásban készült a csoport első mérkőzésére. Közismert, hogy a szovjet szövetség két héttel a vb előtt szakvezetőt váltott: Eduard Vasziljevics Malofejev helyett Valerij Lobanovszkij, a Dinamo Kijev edzője lett a szövetségi kapitány. Hiába vitte ki Malofejev a vb-re a csapatot, mennie kellett. A szovjet válogatottból Szergej Alejnyikov és Rinat Daszajev kivételével csaknem mindenki a Dinamo Kijevben játszott… Lobanovszkij pedig úgy döntött, hogy a válogatott csak néhány nappal a meccs előtt érkezik meg Mexikóba, és a keret tagjainak tilos elhagyniuk a szállodát. Úgy vélte, azt a kilencven percet csak kibírják a rekkenő hőségben, addig meg maradjanak a hűvösben. Így aztán a mieinknél összehasonlíthatatlanul frissebbek, jobbak voltak. De ezzel együtt sem kellett volna kikapnunk. A döntetlen gond nélkül meg lehetett volna.
– Ezt hogy érti?
– A szovjet válogatott edzőivel, vezetőivel baráti kapcsolatban maradtam azután is, hogy Magyarországra települtem. Többször beszélgettünk arról, hogy mindkét csapatnak megfelelő lenne döntetlennel kezdeni a vébét. Mert Kanadát „egy lábon” focizva is legyőzzük, és a négy pont biztos továbbjutást jelent mind a két együttesnek. De ennek a baráti beszélgetésnek nem lett komolyabb folytatása, már csak azért sem, mert a magyar válogatott nagyon erős volt akkoriban, elsőként jutott ki Európából a világbajnokságra, és sokan a vb-győzelem titkos esélyesének tartották…
– Évekig dolgozott az MLSZ-ben, így nem csak szurkolóként élhette meg ezt a kudarcot.
– A Magyar Labdarúgó-szövetséget 1984 és 1991 között szolgáltam az edzőbizottság titkáraként. Aktív részese voltam annak, hogy kidolgozzuk a később megvalósuló pro licences tanfolyamot és képzést. Az én nevemhez is fűződik a Kispad című szakfolyóirat, úgyhogy valóban a szívemen viseltem a honi szakemberképzést. Ezért is nézem most kritikusan, hogy középszerű külföldi edzők dolgoznak a honi trénerek helyett.
– És ezek a középszerű külföldi szakemberek elfoglalják az NB I-es tabella első négy helyét – csapatuk helyezése sorrendjében olasz, norvég és két német edző…
– Tisztában vagyok vele. Hol van már az az időszak, hogy Budapestre hívtuk a híres német szakembert, Dettmar Cramert, aki a magyar edzőtársadalom tagjai előtt tartott előadást, ám mielőbb pódiumra lépett volna, azt mondta nekem: „Sándor, zavarban vagyok, hiszen én a legtöbbet éppen a magyaroktól tanultam.”
– Most pedig ott tartunk, hogy lelkes andorrai amatőrök győznek le bennünket.
– Fájdalmas vereség volt. Fájdalmas és megmagyarázhatatlan. Hiszen egy éve még futball-lázban égett Magyarország a franciaországi Európa-bajnokság miatt. Nem hiszi el, de engem is hívogattak ezer éve nem látott ismerőseim, hogy gratuláljanak. Érti? Nekem gratuláltak ahhoz, hogy Magyarország Eb-résztvevő. Ötven jegyet kellett szereznem a kárpátaljaiaknak, mert mindenképpen ott akartak lenni Marseille-ben, hogy szurkoljanak Dzsudzsák Balázséknak.
– Menedzserként kész katasztrófa lehet megélni önnek, hogy az elmúlt évtizedekben egyetlen magyar futballista sem tudott nagy ívű karriert befutni valamelyik európai topbajnokságban. Tudja ennek az okát?
– Nem. Pedig én is sokat gondolkodtam rajta. Gondolhatja, mennyivel szívesebben vittem volna Angliába, Spanyolországba, Franciaországba magyar gyereket. De valami nem működik itthon, a válogatott is szakmai hibák miatt süllyedt mélyre megint, és ez lehet a gond a képzéssel is. A közelmúltban találkoztam Ungváron Csányi Sándor úrral, az MLSZ elnökével, együtt ünnepeltük meg, hogy huszonöt évvel ezelőtt játszotta a független Ukrajna első válogatott mérkőzését – éppen Magyarország ellen. Az akkori történelmi mérkőzés szervezésében én is részt vettem, és mindent elkövettem, hogy a meccs ne Budapesten vagy Kijevben legyen, hanem a szülőföldemen, Kárpátalján. Huszonöt éve is ott ült a lelátón az ukrán és a magyar szövetség elnöke, a mostani emlékmérkőzésen is. Csányi úrnak a sportág sokat köszönhet, nagyon eltökélt. De azt azért nem várhatjuk el tőle, hogy gólokat lőjön, taktikát dolgozzon ki. Talán majd egy új, fiatal Mezey György mutatja meg az utat nekünk előbb-utóbb.