„Az első meglepetés az öltözőben ért” – ezzel szembesülnek futballistáink külföldön

Mi az, amivel külföldön először szembesül a magyar labdarúgó, mi az, amit odakint hall először, pedig itthon, gyerekkorában is megkaphatott, megtanulhatott volna? És többre vihette volna-e, ha mindenre felkészítik gyerekkorában?

„Az első meglepetés az öltözőben ért – mondta Czvitkovics Péter, aki 16 és 24 éves kora között az MTK, 2004 és 2011 között a Debrecen játékosa volt, négyszeres bajnokként, a Loki története első Bajnokok Ligája-góljának szerzőjeként igazolt Belgiumba. – Huszonnyolc éves voltam, és nem egy világhírű klub szerződtetett, a Kortrijk játékosa lettem. Azt hittem, beszélek angolul, itthon jártam nyelviskolába, sok szót ismertem, de aztán kiderült, ez nagyon kevés ahhoz, hogy kommunikálni tudjak. Ha pedig nem érted, mit mondanak, nem tudod kifejezni magad – halott vagy. Velem rendesek voltak, türelmesek, de az első egy-két hónap iszonyú volt. Aki futballista akar lenni, keressen egy angol anyanyelvű embert, és beszélgessen vele, amennyit csak tud, felbecsülhetetlen értéke lesz ennek az új csapatában.”

A tízszeres válogatott játékos utólag elemezve a történteket állítja: nem a futás mennyiségében, a fizikai erőben vannak lemaradva leginkább a magyar futballisták. Szerinte taktikai képzettségben a magyar játékos felkészítése szinte a nullával egyenlő.

„Mindenki megdicsért az első kortrijki edzőmeccsem után, gondoltam, rendben lesz ez – folytatta Czvitkovics Péter. – Másnap az edző behivatott, leültetett: na, videózzunk! És megszámolni nem tudtam, hányszor állította meg a felvételt: itt is rossz helyen vagy, itt is, megint – sokszor csak két-három méterrel voltam az edző által elképzelt pozíciótól, de az épp elég, hogy ne érj oda, ne zárd a passzsávot, hogy az embered átvegye a labdát. És ez egy edzőmeccs volt! Előtte soha senkitől nem hallottam, melyik poszton kinek mi a feladata bizonyos játékhelyzetekben, ha nálunk a labda vagy ha védekezünk. Itthon? Négy–négy–kettő, úgyis tudjátok, ezt hallottam mindig. Kint külön edzésem volt, mit kell tennem a levegőben. Az alkatomból adódóan fejpárbajt nem nyerhetek, ebbe itthon mindenki beletörődött, én is, de Belgiumban azt gyakoroltatták, mit kell csinálnom, hogy a mellettem-mögöttem lévő ellenfél se fejeljen.”

A felsorolás hosszasan tart: a Budaörs játékosa ma már a Vasas Kubala Akadémia 13 éveseinek edzője is.

„Felnőtteknél is látom, a csatár a labda felé futva veszi át a labdát – jön a válasz, amikor a szakmai apróságokat kutatjuk. – Nézzük meg a legjobbakat: elindul, kitámaszt, lép a felé passzolt labda irányába, de fékez, akár meg is áll, amikor odaér hozzá – ahhoz kell erő a lábakban, hogy így se borítsanak fel hátulról, meg tudd tartani a labdát. Volt nálunk egy ügyes, gyors játékos, de a helyezkedéssel gondjai akadtak. Az edzésen beálltam mellé játék közben, fogtam a kezét, és úgy vezettem: most öt métert jobbra, most visszalépünk és így tovább.”

Nálunk az egymás közötti játék afféle jutalom, levezetés, kötetlen kikapcsolódás az edzés végén – Belgiumban ez is másképp volt. Ha csak egy játékos nem ott volt, ahol az edző gondolta, azonnal megállt a gyakorlás – Czvitkovics Péter emlékei szerint Magyarországon egyszer sem fordult elő vele hasonló.

„A felkészülés első napja: megállt egy kamion az edzőpálya mellett, ott vizsgáltak minket, nem mi mentünk az orvoshoz. Másnap megtudtuk, ki milyen intenzitással futhat az erdőben. Az afrikai légiósoknak, idősebbnek, fiatalnak, posztok szerint más és más volt előírva. Itthon mindig, még a BL-meccsek előtt is paradicsomos tésztát ettem, de a vérvétel után szóltak, ilyet soha többet, nem tesz jót nekem. Más eheti, én semmiképp, inkább többször halat rizzsel. És ez a Kortrijk volt, nem egy BL-ben szereplő sztárklub.”

Juhász Roland 2005-ben lett az Anderlecht légiósa, és ma visszanézve úgy véli, szerencséje volt a nevelőedzőivel, hiszen úgy is helytállt, hogy két évvel előtte lett csatárból védő.

„A regenerációra fordított figyelem volt lényegesen más, mint itthon – emlékezett Juhász Roland. – Nálunk akkor még a szappanos gyúrás volt a legtöbb, odakint már jeges vízben kellett állni, különböző gépek segítették a mielőbbi felfrissülést. Hozzáteszem, e tekintetben itthon is nagy a fejlődés azóta, sok jó szakember dolgozik a futballisták mellett, a megfelelő módszerek, eszközök révén hetekkel lerövidíthető egy sérülés időtartama. Újdonság volt, hogy naponta vizeletmintát kellett adni, figyelték, mennyire vagy dehidratált, emiatt hozzászoktam, hogy edzésre menet megittam fél liter vizet vagy narancslevet. Nem is volt gond a folyadékháztartással. Itthon nem is reggeliztem, Brüsszelben rászoktam, üres gyomorral nem annyira terhelhető a játékos. Oké, huszonkét évesen még bírja, csak sok apróság miatt kitolható a karrier... Meccs után kötelező volt meleg ételt enni, a gyakori vérvétel a CK-szintet ellenőrzi. Belgiumban hallottam először arról, hogy az energiatermelésért felelős enzim aktivitását lehet és kell is mérni.”

A Videoton 95-szörös válogatott játékosát a mentalitása emelte az átlag fölé, futballtudása mellett az elszántságának köszönheti pályafutását – ezt hogyan lehet továbbadni a következő generációnak?

„A tervem, hogy egyszer lesz egy futballiskolám – mondta a 34 éves védő. – Rengeteg apróság kell hozzá, azt hiszem, a legfontosabb, hogy őszinte kapcsolatot kell kialakítani a gyerekekkel. Ha elhiszik, hogy jót akarsz nekik, elfogadják a győzelem utáni kritikát éppúgy, mint a vereséget követő dicséretet. Kötetlen légkörre van szükség, amelyben a gyerek bármikor bármit kérdezhet, és szituációkon, játék- és élethelyzeteken keresztül lehet megértetni, miért fontos, hogy soha ne adja fel, szívből küzdjön az álmaiért. Ha lesz ilyen focisuli, az öltözőben nem lesz telefonnyomkodás – oda kell figyelnünk egymásra.”