Légiósok: Nem kellene figyelni rám? – Vadócz a válogatottságról

– Nagy ünneplés volt? Láttam, hogy a szurkolók nem akarták elengedni, ön pedig hősiesen állta a sarat, mezeket írt alá, beszélgetett, nyilatkozott, utolsóként ment be az öltözőbe.
– A bajnokságnak nincs vége, két kupában is játszunk, a BL-sorozatban is van még meccsünk, most nem az ünneplés a legfontosabb. De a szurkolókat a világ minden pontján meg kell becsülni! Mire beértem az öltözőbe, sokan már indultak haza, aztán lezuhanyoztam, mentem én is a metróhoz, hogy minél előbb hazaérjek.

– A metróhoz? Hol hagyta az autóját?
– Budapesten. Itt szinte mindenki metróval közlekedik, ez a legegyszerűbb és a leggyorsabb. Edzésre és meccs­re is így járunk, mindkét helyszín a metróvonal mellett van. Műfüvön edzünk, de szerencsére valódi füves pályán játszunk. Másképpen nem is szerződtem volna ide. Szerintem a műfű hosszú távon sérülésveszélyes, de ez van.

– Úgy beszél, ahogy az edzők szoktak. Ez már előrevetíti a későbbi terveit?
– Igen, edző akarok lenni. Szeretném megmutatni, milyen a jó tréner, akinek kialakult képe van a futballról, és jól ismeri a játékosokat. Minden azzal kezdődik, hogyan igazolsz – voltam már szenvedő alanya annak, amikor az edző és a sportigazgató nem hasonlóan gondolkozott. A következő nagy kihívás az össze­állítás, hiszen a szerződésekhez igazodni kell. Ha minden játékossal el tudok beszélgetni arról, mi a célja a karrierje szempontjából, akkor benne is kialakul a megfelelő döntés. Első körben nem a taktikát kell elmondani, hanem a közös célt kitűzni, illetve arra ösztönözni, hogy jó döntéseket hozzon pályán kívül és belül is. És akkor talán nem az lesz a felállás a huszonötös keretben, hogy tizenegy játszik, tizennégy meg van sértődve, hanem mondjuk, csak két-három játékos utálja az edzőt. De ne szaladjunk ennyire előre! Addig szeretnék focizni, ameddig csak lehet. A visszavonulás nagy törés, véget ér valami – véget ér egy nagyon jó világ. S ha edző vagy, legalább részese maradsz a játéknak, csak a másik oldalon, még nagyobb felelősséggel.

– Az edzői pálya talán még nehezebb terep, viszont az ön esetében legalább azt feltételezi, hogy hosszabb időt tölthet majd otthon, vagyis a családjának könnyebb lesz.
– Az ünnepek nálunk tényleg teljesen másképpen néznek ki, főként a futballnaptár miatt. Tavaly karácsonykor például olyan volt a menetrendünk, hogy egyszerűen nem tudtam hazamenni, és a feleségem sem tudott itt lenni. Erős a kapcsolatunk, tehát ez nem okozott problémát. Az édesanyám és a két bátyám pedig már hozzászokott a vándoréletemhez.

– Miként lehet így családot tervezni?
– A gyerekvállalásról a feleségem dönt, én bármikor nevelek világsztárt a fiamból vagy a lányomból! De félretéve a tréfát, persze hogy szeretnénk gyerekeket, meg is tervezzük majd szépen. Addig is tapasztalatszerzésként néha játszom a csapattársaim gyerekeivel az aparthotelünk klubjában vagy medencéjénél.

– Egy helyen laknak a csapattagok? Nem rossz mindig ugyanazokat az arcokat látni?
– Választhattunk, ez a kényelmesebb megoldás, a családosok nagy része is itt él. Előfordul, hogy közösen ünnepelünk meg egy-egy születésnapot, de el is vonulhatok, ha magányra vágyom.

– Mikor volt a legnehezebb eljönni otthonról? Az első alkalommal, vagy a klubváltásoknál? Volt olyan klubcseréje, amikor elgondolkozott azon, hogy inkább hazamegy?
– A legnehezebb akkor lett volna, ha nem igazolhatok külföldre. Hiszen mindenki azt az áhított szerződést várja. Örülök, hogy nekem húszévesen sikerült. Akkor Magyarországon is előrébb léphettem volna, de fejlődés szempontjából össze sem lehet hasonlítani a kinti lehetőségeket az otthoniakkal. Egyik alkalommal sem volt nehéz külföldre igazolnom, ott folytatnom, még úgy sem, hogy közben voltak otthoni megkereséseim is az évek során.

– Mit mérlegel átigazoláskor? Mi alapján dönt?
– A legfontosabb, hogy megegyeznek-e az egyéni és a csapatcélok. Tavaly azért írtam alá itt még egy évre, mert bajnok lett a Kitchee, kivívta az ázsiai BL-ben való indulást, s ennek megfelelően erősített is. Hiteles, amit mondanak, mert aszerint cselekednek a vezetők. Ilyen szempontból Európában láttam olyat, hogy kevésbé tudatosan építkeztek, folyamatosan rosszul választottak, nem megfelelő játékosokban bíztak, pedig ki gondolná ezekről a profi klubokról... Ami a jelenlegi helyzetemet illeti, ismét érdekessé vált az öreg kontinens, mert onnan talán könnyebben elérhető a válogatott. És persze az is szempont az átigazoláskor, hogy kik lesznek a csapattársak – nálunk például hat brazil és négy spanyol játékos van –, milyen időtávban gondolkodnak, és természetesen a pénz is értékmérő.

– Ha már a válogatottságot említette, a negyvenes szám talán nem a végállomás, viszont legutóbb 2011-ben játszott a nemzeti tizenegyben.
– Majd' hétévnyi kihagyás után nem reális a válogatottságban gondolkodni, de hogy engem behívjanak, abszolút reális, viszont hogy ezt nekem kell mondanom, az szürreális. A hosszú szünet miatt kívülálló lettem, így talán jobban látom a helyzetet. Mindenesetre: itt van valaki, aki harminchárom évesen kiváló fizikai és mentális állapotban van, a mindennapjait száz százalékban a focinak rendeli alá – nem kellene figyelni rá?

– Ha én lennék a szövetségi kapitány játékosmegfigyelője, mit kellene mondanom Georges Leekensnek?
– Hogy jó formában, kitűnő kondícióban vagyok, idén is erős alapozáson vettem részt, amivel sokféle sérülést meg tudtam előzni. Nyolc gólt lőttem a bajnokságban, hármat a kupákban, meghatározó játékosa vagyok a csapatomnak. Megtisztelő, hogy számítanak rám, és sok kérdésben kikérik a véleményemet itt is. Kifejezetten figyelek arra, hogy mit és mennyit eszem, hogy kipihent legyek, akármilyen furcsán hangzik, a pályán kívül eltöltött idő ugyanakkora súllyal esik latba, mint az edzésidő. Régen volt, hogy buliztam a nyári szünet két hete alatt, jó ideje nem járok az éjszakába, nem iszom alkoholt. Szóval megérem a pénzem, és azért akarok válogatott lenni, mert jelenleg is versenyképes a teljesítményem!

– Mit vár a nyári világbajnokságtól?
– Az az izgalmas a futballban, hogy minden megtörténhet, szerencsével is lehet egy nullára nyerni. A játékosok mindegyike nyilvánvalóan imádja a játékot, ugyanakkor a profi labdarúgás azt követeli meg, hogy ne örömfocit játssz, fogd vissza a játékszenvedélyt. Ez óriási ellentmondás. Visszatérve a kérdésre, én a spanyolok játékát tartom a legtöbbre, ez persze nem jelenti azt, hogy meg is nyerik a vébét.