Gulácsi Péter – Élvezettel harcol a lipcsei vezér

– Mi jut majd eszébe 2018-ról?
– A tavaszról az Európa-liga-menetelésünk, az őszről talán a sorozatom, amikor a Bundesligában, a Német Kupában és a nemzeti csapatban összesen majdnem hétszáz percig nem kaptam gólt. A magyar válogatott és a Nemzetek Ligája-csoportkör miatt van bennem hiányérzet, de az év elejéhez képest jóval előrébb tartunk.

– És ha arra kérném, hogy egyetlen pillanatot emeljen ki, melyik volt a legszebb momentum?
– Talán amikor márciusban hazai pályán kettő-egyre legyőztük a Bayern Münchent. Már régóta vártuk, hogy megverjük a münchenieket.

– És a legkeserűbb emlék?
– Az Olympique Marseille elleni búcsú az Európa-liga negyeddöntőjében. Az első meccsen egy-nullára nyertünk hazai pályán, a visszavágón is vezettünk, az öt.kettes vereség után mégis kiestünk.

– Ennek ellenére kijelenthetjük, hogy pályafutása egyik legjobb évét tudhatja maga mögött?
– Ha kizárólag az egyéni teljesítményemet nézzük, akkor igen, és szerencsére ezt a számok is alátámasztják. Bízom benne, hogy a folytatásban is tartom a szintet.

– Minek köszönhető a remek teljesítménye? Egyre jobban beérik, vagy változtatott valamit az edzésmódszerén?
– A hétköznapokban nem változtattam, inkább az áll a háttérben, hogy Európa egyik legerősebb bajnokságában védek hétről hétre, profi klubban készülhetek, így folyamatosan fejlődök. Több mint nyolcvan Bundesliga-meccs áll mögöttem, közelítek a háromszázadik felnőtt tétmérkőzésemhez, egyre több nemzetközi találkozón lépek pályára, és igyekszem hasznosítani a tapasztalatokat.

– A sűrű versenynaptár közepette van ideje kicsit hátradőlni, és átgondolni, hogy huszonnyolc esztendős korára a Bundesligában és a magyar válogatottban is első számú kapusnak számít?
– Amíg az ember aktív sportoló, kevesebbet gondol arra, milyen magasságba jutott. A nyári szünetben vagy a téli pihenő alatt visszanézhetünk kicsit az elmúlt évre, fél évre, de idény közben olyan gyorsan követik egymást a mérkőzések, hogy erre nincs lehetőségünk. A Bundesligában nem az a célod, hogy minden hétvégén teljesítened kell, hanem az, hogy mindennap, minden edzésen a legjobbat kell nyújtanod. Emiatt nem jellemző, hogy visszafelé tekingessünk, a kiélezett versenyhelyzet miatt nincs rá lehetőség. Előre kell nézni, mert a vetélytársak ott lihegnek a nyakunkon, napról napra teljesíteni kell.

– Mentálisan mennyire megterhelő ez a versenyhelyzet?
– Idővel hozzászoktam. Tizenhét esztendősen szerződtem Angliába, vagyis már utánpótlásszinten belecsöppentem ebbe a világba. Mostanra annyira természetessé vált az állandó adrenalin, hogy hiányozna, ha nem lenne miért megfeszülni. Mindig nyomás alatt kell kihoznunk magunkból a legtöbbet, de a futball egyik szépsége, hogy ezt élvezhetjük is.

– Azért nyáron a Maldív-szigeteki nyaraláson ugye nem hiányzott a harc?
– Akkor egyáltalán nem. Az egyik íratlan szabályom, hogy az idény után kell egy hét, amikor kiszakadok a hétköznapokból. Alig veszem fel a telefont, és egyáltalán nem olvasok futballal kapcsolatos híreket, pletykákat. Olyankor az legfontosabb, hogy a feleségemmel kettesben kikapcsolódjunk. Ilyenkor tudok annyira feltöltődni, hogy a pihenés után megint motiváltan és sikerre éhesen várjam a következő idényt.

– Mekkora támaszt jelent, hogy a napi harcok után a felesége várja otthon?
– Elengedhetetlen a harmonikus családi háttér, szerencsére nekem ez már nyolc és fél éve megvan, akkor ismertem meg a feleségemet, Diát. Fontos, hogy olyan személy van mellettem, aki nemcsak mindenben segít, hanem ösztönöz és inspirál is.

– Otthon téma a labdarúgás?
– Meghúztunk egy határt, de nem lehet teljesen kizárni. A futball körül forog az életünk, emiatt élünk Németországban, és szerencsére az utóbbi időben a labdarúgás kellemes témát jelentett. Ugyanakkor fontos, hogy a szabadnapokon vagy a szabad délutánokon kikapcsoljunk, és mást is beengedjünk az életünkbe.

– Mi tudja olyankor kiszakítani a hétköznapokból?
– Mindketten szeretjük a természetet, imádunk kirándulni. Ezen a téren Ausztriában szélesebb volt a kínálat, de itt sem panaszkodom. Két kutyánk van, amikor kimozdulunk, ők is velünk tartanak. Ha akad egy szabad délutánunk, kocsiba ülünk vagy egyszerűen csak elsétálunk a közeli erdőbe. A természetben tudok a leginkább ellazulni, ezért a nyaralás tervezésénél is igyekszünk olyan helyszínt választani, ahol van miben gyönyörködni.

– A futballra visszatérve, érdekli, mit írnak a teljesítményéről? Olvassa a Kickert, a szurkolói fórumokat, vagy kizárólag a kapusedzőjére hallgat?
– Mostanra kialakult az a szűk kör, amelynek hallgatok a véleményére. Ide tartozik a kapusedzőm, a családom, ha a cikkeket és a hozzászólásokat is olvasgatnám, elmenne az egész napom. Sok energiát elpazarolnék, ráadásul immár két éve saját mentális trénerrel dolgozom, olykor heti két-három alkalommal is beszélünk. A célunk, hogy a negatív és a pozitív élményeket is úgy dolgozzam fel, hogy a következő meccsen ismét a legjobb formában védjek. A mai labdarúgásban azért fontos ez a fajta felkészítés, mert a játékosok között már csak elenyésző fizikai, technikai különbséget tapasztalunk, a meccsek többsége fejben dől el.

– Az ön feje rendben volt az ősszel, ahogy említette, nyolc mérkőzésen nem kapott gólt a klubjában. Mennyit számít a lelkének az ilyen sorozat?
– Mivel csapatsportról beszélünk, nem lehet a játékosok teljesítményét önmagában megítélni. Ha meccseken keresztül nem kapunk gólt, az nem kizárólag az én érdemem, csapatként védekeztünk úgy, hogy az ellenfél csak olyan lövésekkel próbálkozhatott, amelyeket hárítani tudtam. De a Freiburg elleni három-nullás vereség éppen azt bizonyította, ha nincs meg a kellő koncentráció, a német élvonalban azonnal megbüntetik a kihagyásainkat. Ezért is nagy szó, hogy összesen nyolc találkozón nem kaptam gólt. De nem tagadom, a kapusnak mindig fontosak a számok. Szerencsére ezen a téren most nem panaszkodhatunk, mi kaptuk a legkevesebb gólt a bajnokságban, és az ellenfelet is mi nulláztuk le legtöbbször.

– Az öltözőben hangadónak számít, vagy csendesebb típus?
– A keret második legidősebb játékosaként hangadónak számítok, ez a személyiségemből is adódik. A kapusnak a pályán vezérnek kell lennie, ezt a szerepet az öltözőben is igyekszem megtartani. Erre szükség van, a fiatalok miatt olykor muszáj felemelni a hangomat, hogy egyben tartsuk a csapatot.

– A pályán végig irányítja a védelmet, de inkább a nyugalom sugárzik a kapuból, nem az a szent őrület, ami mondjuk Oliver Kahnt jellemezte.
– A kapusposzt rengeteget változott az utóbbi tíz esztendőben. Korábban tényleg láttunk vehemensebb típusokat, de mára letisztult a játék. A jelenkor legjobb kapusai hihetetlen magabiztosságot sugároznak, ezzel az egész csapatnak önbizalmat adnak. Ha az adott meccsen nincs is szükség bravúrra, negyven-ötven döntést biztosan meg kell hozni. Meglehet, sokszor ez kimerül annyiban, hogy kimozdulunk-e vagy sem, játékba avatkozunk-e vagy sem. Ehhez viszont tiszta fejre van szükség, végig koncentrálni kell. Mivel felgyorsult a játék, a kapusnak kevesebb ideje maradt reagálni és cselekedni, ezért fontos, hogy megfelelő döntést hozzon és jól helyezkedjen, enélkül esélye sincs védeni. Elég csak megnézni a Liverpool kapuját védő Alissont vagy az Atlético Madrid kapusát, Oblakot. A legutolsó lépésig tökéletes a helyezkedésük, letisztult döntéseket hoznak, hogy aztán védhessenek. Ha fél méterrel jobbra vagy balra állnának a lövés pillanatában, nem érnék el a labdát.

– Ha már Oblakot említette, a tavasszal az Atlético Madrid és a Chelsea érdeklődéséről is olvashattunk. Eljátszott a gondolattal, hogy Madridban vagy Londonban folytatja?
– A médiából értesültem ezekről a pletykákról, de tavaly decemberben hosszú távú szerződést írtam alá Lipcsében. Büszke vagyok rá, hogy a Bundesliga egyik legjobb klubja hosszú távon számol velem, de nyilván belegondoltam, vajon sikerül-e egyszer még erősebb csapatba szerződnöm. Egyelőre a mostani a legjobb idényem a német élvonalban, de korai lenne arról beszélni, hogy jövő nyáron milyen ajánlatok érkezhetnem értem. Ami Angliát illeti, saját nevelésű játékosnak számítok, ami a piaci helyzet és a Brexit miatt semmiképpen sem hátrány, de most az a legfontosabb, hogy Lipcsében továbbra is kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtsak.

– Az öltözőben mennyit változott a helyzet azóta, hogy Willi Orbán személyében immár válogatottbeli csapattársa is van?
– Minden szempontból nagy segítség. A magyar válogatottnak szüksége van Willi-szintű játékosokra, ráadásul emberileg sem tudok róla rosszat mondani. Profi szemléletű futballista, nem véletlen, hogy a Leipzigben csapatkapitánnyá választották, pedig nagyon fiatalon érkezett a klubhoz. Az utolsó két Nemzetek Ligája-csoportmérkőzés megmutatta, milyen stabilitást ad a védelemnek, az pedig hab a tortán, hogy immár a lipcsei öltözőben is beszélgethetek a magyar válogatottról. Együtt néztük az Eb-selejtező sorsolását, és a hazaút is élvezetesebb, ha nem egyedül kell repülőre ülni. Ezek persze csak apróságok, a lényeg, hogy minőségi játékost nyert a magyar válogatott.

– Ha már együtt nézték a sorsolást, mit szóltak a csoportbeosztáshoz? Horvátország, Wales, Szlovákia és Azerbajdzsán ellen kell kivívni a kvalifikációt.
– Sajnos az utóbbi időben nyújtott teljesítményünk miatt a negyedik kalapba soroltak minket, ugyanakkor a másodikból és a harmadikból olyan ellenfeleket kaptunk, amelyeket hazai pályán legyőzhetünk, idegenben pedig megpróbáljuk borítani a papírformát. Egyelőre nehéz megtippelni, hogy a horvátok mögött melyik válogatott végezhet a második helyen. Az viszont nem mellékes, hogy két szomszédos ország válogatottjával is játszunk. A szurkolók nagyobb létszámban kísérhetnek el minket, a buzdításuk erőt adhat. A Nemzetek Ligájában az idegenbeli meccseken úszott el a csoportelsőségünk, bízom benne, hogy a drukkerekkel a hátunk mögött jobban szerepelünk.

– Marco Rossival jó úton halad a válogatott?
– Minden edzőnek más a koncepciója és a viszonya a játékosokkal, de Marco Rossi jól ismeri a magyar futballt, és tudja, hogyan lehet sikeres a hazai labdarúgásban. Bár a Nemzetek Ligájában csak a csoport második helyén végeztünk, az észtek elleni idegenbeli döntetlent leszámítva egyre javuló és stabilabb játékot nyújtottunk. Ez bizakodásra ad okot, a cél, hogy ott folytassuk, ahol a finnek elleni hazai meccsen abbahagytuk. Akkor is, ha több hónapnyi szünet után nehéz lesz felvenni a fonalat.

– Visszatérve Lipcsébe, de elszakadva az öltözőtől, milyenek az ottani hétköznapok? Felismerik az utcán, előreengedik a sorban?
– Az emberek itt is imádják a futballt. Nyilván a pályán nyújtott teljesítmény a legfontosabb, de azt is nagyra értékelik, ha a játékos igyekszik megmaradni hétköznapi embernek, és tartja a kapcsolatot a szurkolókkal. Ha érzik, hogy egyenlő partnerként tekintünk rájuk, és próbálunk adni valamit, azt az eredménytől függetlenül is értékelik. Talán emiatt is állítanak meg az utcán, olykor közös képet kérnek, de az érdeklődés sohasem fordult tolakodásba. Nekem egyáltalán nem terhes odaállni egy fényképre, nem felejtettem el, hogy kisgyerekként mekkora élményt jelentett, amikor labdát szedhettem a felnőtteknek, esetleg aláírást vagy mezt kaptam tőlük. A saját példámból tudom, hogy ezek a gesztusok mennyit jelentenek egy fiatal srácnak vagy a szurkolónak, ezért szívesen mondok igent az ilyen kérésekre.

– Az is nemes gesztus volt, amikor a magyar válogatott meccsei után járó prémiumot jótékony célra ajánlotta fel.
– Ezt a kezdeményezést már hosszabb ideje szerveztük a feleségemmel, kerestük a megfelelő időpontot. A válogatottba érzelmi alapon jön haza a játékos, és ha a nemzeti csapat szereplésén keresztül más embereknek segíthetünk, talán a külvilág is másként tekint a csapatra. Nem egyszeri alkalomról beszélünk, január-február környékére kiválasztjuk azokat az alapítványokat és intézményeket, amelyeknek hivatalosan is segíteni szeretnénk. Mindig máshol igyekszünk támogatást nyújtani, mert a sportban is fontos a példamutatás. Senkinek sem szabad elfelejtenie, hogy ugyanolyan ember, mint a többi. Ha lehetősége nyílik rá, segítsen másokon.

– Otthonról hozta magával ezt a szemléletet?
– Részben igen. A nővérem orvos, olyan családból származom, amelyben ez a gondolkodás a normális, és a feleségem családja is hasonló véleményen van. Külföldön a jótékonykodás sokkal elterjedtebb, a világsztárok többségének van saját alapítványa. Nem akartuk nagydobra verni, csak szerettünk volna egyfajta utat mutatni, mert vannak még olyanok, akik előtt nyitva a kapu. De nem én léptem rá elsőként erre az útra, Szalai Ádám és Dzsudzsák Balázs is többször, több helyen segített már. Fontos lenne, hogy ez a szemlélet még szélesebb körben, a sporton kívül is elterjedjen.

– Szép gondolat, pedig labdarúgóként könnyű lenne elszakadnia a hétköznapi világtól. Elvégre a Bundesliga-játékosok több tízezer nézőt szórakoztatnak hétről hétre, mesés fizetésért, többnyire gyönyörű nőkkel az oldalukon. Nem nagy a kísértés, hogy ebben a világban megfeledkezzenek a hétköznapi emberekről?
– Nyilván könnyű lenne elszakadni a hétköznapi problémáktól, de legyünk őszinték: amire szükségünk van, azt a labdarúgás által megteremthetjük magunknak. Szerencsés helyzetben voltam, gyerekként sohasem nélkülöztünk, ugyanakkor nem is költöttünk feleslegesen. Ezt a példát hoztam otthonról, én sem költekezem felelőtlenül, nem szórom a pénzt, csak azért, mert megtehetem. A pihenésre és a nyaralásra hajlandó vagyok áldozni, de fontos, hogy kicsit messzebbre is tekintsünk a szűk környezetünknél. Tudom, hogy nem adatik meg mindenkinek az az élet, amelyet én labdarúgóként élhetek. Ezért hatalmas örömöt jelent, ha másoknak segíthetünk.