Légiósok: Motivál, hogy ötvenszeres válogatott legyek – Lang Ádám

–  Nagy köd volt?  
–  Hatalmas! – felelte érdeklődésünkre az Omonia Nicosia 45-szörös válogatott védője, Lang Ádám, aki a minap mindössze húsz percet tölthetett a pályán, miután a játékvezető az időjárási körülmények miatt véget vetett az APOEL elleni derbinek. – A meccs elején még úgy, ahogy jók voltak a látási viszonyok, aztán leszállt a tejköd... A tizenhatostól a félpályáig már nem láttunk el, megértettük a bírót, hogy félbeszakította a találkozót. A kérdés csak az, mikor tudjuk bepótolni, mert igen sűrű a menetrendünk.

–  Ha már szóba került a feszített tempó, tudja fejből, hány tétmérkőzésen öltött szerelést ebben a szezonban?     
–  Pontos számmal nem szolgálhatok, de arra tippelek, hogy közelebb járok a harminchoz, mint a húszhoz. Huszonnyolc talán?

–  Huszonhat! Nem kevés.     
–  Tényleg nem. Örülök, hogy így alakult, mivel engem az éltet, hogy minél több mérkőzésen játszhassak! Régi igazság a futballban: a legjobb edzés a meccs.

–  A válogatottban sem panaszkodhat játékhiányra, az idei tizenöt összecsapásból kilencen vetette be Marco Rossi.     
–  Ha innen nézem, az egyik legjobb évem volt. Tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy egy-két alapember eltiltása és sérülése is kellett ahhoz, hogy ennyiszer pályára léphessek. Ha mindenki egészséges, nem feltétlenül vagyok kezdő a nemzeti együttesben, de azért dolgozom, hogy ha megkapom az esélyt a bizonyításra, éljek vele.

–   Az is régi igazság a futballban, hogy véletlenül senkinek nem küldenek meghívót.     
–  Ez így van. De az is igaz, hogy akinek meghívót küldenek, nem elégszik meg annyival, ha már ott van, játszani szeretne. Vegyük az én példámat. Tagja voltam az Európa-bajnoki keretnek is, ám egy meccsen sem jutottam szóhoz. Ezt nyilván lehet több szemszögből nézni, van, aki bizonyára már attól boldog volt, hogy a kispadra leülhetett, én, nem tagadom, többre vágytam. Sietve teszem hozzá, emiatt legfeljebb csalódottság lehet bennem, düh semmiképp. Továbbra is becsülettel teszem a dolgom, hogy ha bizalmat kapok, méltó legyek rá. Mindenesetre büszke vagyok arra, hogy a hét évvel ezelőtti bemutatkozásom óta szinte folyamatosan a keret tagja vagyok. Olyan volt ez a hét esztendő, mint a hullámvasút, voltam fent is, lent is, de így volt szép. S remélem, a vége odébb van.

–  Már csak öt fellépés hiányzik az ötvenhez...     
–  Minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább motivál, hogy ötvenszeres válogatott legyek. Szép és kerek szám, aki eléri, büszke lehet.

–  Aki a csapatkapitányi karszalagot megkapja, szintúgy!     
–  Köszönöm!

–  A múlt heti, Qarabag elleni Európa-konferencialiga-meccsen viselte először?     
–  Egy korábbi mérkőzésen a lecserélt csapatkapitány nekem adta át a karszalagot, de kezdőként először a Qarabag ellen volt rajtam. Mit ne mondjak, felemelő érzés volt kivezetni a csapatot. Hogy vezetőedzőnk, Henning Berg választása rám esett, annak is tulajdonítható, hogy ez már a harmadik idényem a klubnál, no meg annak is, hogy az Azerbajdzsánban pályára lépő gárdában én voltam a rangidős – huszonnyolc esztendősen...

–  Másnap egy tálca süteménnyel a kezében lépett be az öltözőbe?     
–  Errefelé nem divat ez. Emlékszem, odahaza, a Vidiben majdhogynem kötelező volt. Az első meccs, az első gól, az első csapatkapitányság – mindenért járt valami. Szóval, eddig nem jutott eszembe, hogy valamivel meglepjem a társakat, de most, hogy erről beszélünk, lehet, a következő edzésre bedobok valamit.

–  Ha már két hete az első gólját is megszerezte az Omoniában, megduplázhatná az adagot.     
–  Ezen ne múljon! Sokat vártam arra, hogy a kapuba találjak, ám tudjuk, hogy van ez, jobb későn, mint soha. Korábban is gyakran felmentem a szögletekhez és a szabadrúgásokhoz, de csak nem akart összejönni a gól. Remélem, ezzel átszakadt a gát, és beindul a termelés.

–  A csapat gépezetébe mintha homokszem került volna, címvédőként a nyolcadik helyen állnak a bajnokságban. Mi a baj?     
–  Beragadtunk az elején. Meg kellett küzdenünk több nehézséggel, és a formánk sem volt éppen kitűnő. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a szerencse is elpártolt tőlünk, ami tavaly jól sült el, most rosszul. Időbe telt, mire kikecmeregtünk a gödörből, de ma már újra a régi arcunkat mutatjuk, dominálunk a meccseken, a legutóbbi kettőt meg is nyertük. Az éllovas Apollontól tizenkét, a második helyen álló AEK Larnacától tizenegy ponttal vagyunk lemaradva, de van két elmaradt mérkőzésünk. Ha azokat behúzzuk, máris lőtávolon belül vagyunk. Úgy akarunk nekivágni a rájátszásnak, hogy reális sanszunk legyen az ismétlésre.

–  December huszonkettedikén még, január harmadikán már bajnoki meccset játszanak. Lesz idő egyáltalán pihenésre?     
–  Öt napot kapunk, azt kihasználva szeretnénk hazamenni. A párommal és a két kisfiunkkal nagyon várjuk már, hogy ha rövid ideig is, de újra Veszprémben lehessünk! Túlzás lenne azt állítani, hogy amióta légiós vagyok, sűrűn járok haza, nyáron is csak négy napot tölthettem otthon, mert nem sokkal azután, hogy számunkra befejeződött az Eb-szereplés, Cipruson elkezdődött a felkészülés. A következő nyáron sem nyúlik hosszúra a vakáció, mert júniusban még négy fordulót rendeznek a Nemzetek Ligájában. Legközelebb jövő télen lesz hosszabb szünetünk – sajnos azért, mert nem sikerült kiharcolnunk a világbajnoki részvétel jogát. Holott boldogan futballoztam volna akkor is...

–  Összességében elégedetten tekint vissza erre az évre?     
–  Persze! Válogatott és klubszinten is emlékezetes pillanatokat éltem meg. Ami jó volt, elraktároztam magamban, ami nem sikerült, abból igyekeztem tanulni. Volt időm megtapasztalni, hogy legtöbbször apróságok döntenek győzelemről vagy vereségről, örömről vagy bánatról, de nincs ezzel gond. A foci ilyen.