Schäfer András: A maximalizmusom repített engem idáig

– Szép jubileum: jár az elismerés az ötvenedik Bundesliga-mérkőzésért.
– Köszönöm, nekem is sokat jelent – mondta lapunk kérdésére Schäfer András, az Union Berlin 25 éves, 30-szoros magyar válogatott középpályása, aki szombaton a Borussia Dortmund hazai legyőzése alkalmával (2−1) csereként beállva szerepelt pályafutása ötvenedik német élvonalbeli mérkőzésén. – Hazai pályán a BL-döntős Dortmund ellen értem a mérföldkőhöz, ám az is eszembe jut, hogy már a hetvenötödik-nyolcvanadik meccsemnél kellene tartanom, csak a sérülések megakadályoztak benne. Ezzel együtt hálás vagyok azért, hogy azután, amin átmentem, ma ismét alapember vagyok egy Bundesliga-csapatban. De hogy őszinte legyek, jobban várom, hogy a válogatottban elérjem az ötvenes számot.

– Jelenleg harmincnál tart, két mérkőzés előtt áll a válogatott, mégis érezni a hangján, mennyire bántja az időszak, amikor nem futballozhatott. Noha a futballisták életének szerves része a sérülés.
– Ez igaz, ám az én esetem egyedi, hiszen háromszor tört el ugyanaz a csont a lábamban. Azóta megtudtam, hasonló problémával a sportolók tizenöt százaléka befejezni kényszerül a pályafutását, egy ilyen törés is elég ehhez, nekem három volt, mégis vissza tudtam térni.

– Gondolkodott azon, miért kapta ezt a terhet?
– Lelkileg teljesen rendben voltam akkor is, alapember lettem a nemzetközi kupában szereplő német csapatban, az edzőm bizalmat szavazott nekem, de tény, hogy viszonylag hamar lejátszottam harminc mérkőzést, olyan iramban és olyan rövid idő alatt, amihez az MTK-ban és a DAC-ban nem szokhattam hozzá. Ma már tudom, az első műtét sajnos nem volt sikeres, talán a kelleténél hamarabb is kezdtem újra az edzéseket, ám mára végleg túljutottam rajta.

– Utólag visszanézve: mit tanított meg önnek ez az időszak?
– Leginkább talán türelemre nevelt. Szembesített önmagammal, miközben nagyon sok mindent elvett tőlem. Oszlopos tagja lehettem egy olyan együttesnek, amely eljutott a Bajnokok Ligája főtáblájára, de nekem nem adatott meg, hogy ott pályára lépjek, ahogyan az Európa-liga kieséses szakaszában sem. Ki kellett hagynom az Eb-selejtezőt, ez testileg-lelkileg nagyon megterhelő időszak volt. Amikor csak a konditeremben erősíthetsz, és látod, hogy a társaid készülnek az aznap esti Real Madrid elleni BL-meccsre, vagy a negyedik, labdaérintés nélküli edzésed, vagy a vízben futás után hazaérsz és a tévében látod a magyar válogatottat a Puskás Arénában harcolni, azt nem könnyű feldolgozni. Ezt persze az átlagnéző nem látja, nem is érdekli, ezt az érzést az ismeri, aki sportolt, esetleg sportolóval él. Hogy mit tanultam? Talán azt is, hogy az élet nem mindig sportszerű, ám az biztos, hogy a kemény munka kifizetődik, bár talán nem egyenesen arányosan a belefektetett energiával és nem azonnal, vagy nem akkor, amikor az ember számít rá. Boldog és hálás vagyok azért, hogy ilyen szinten futballozhatok.

– Ezek szerint minden mérkőzés ajándék?
– Nagyon érdekes ez, mert tudom, hogy valóságos csoda, ami velem történt: ilyen sérüléstörténettel visszakerültem a Budesligába, és mind a három idei Eb-mérkőzésen végig a pályán lehettem, tehát semmi okom a szomorúságra. A legmagasabb elvárások velem szemben mégis azok, amelyeket én állítok magam elé. Megtanultam, hogy lehajtott fejjel kell dolgoznom, és ugyan nem felejtem el, honnan kellett visszatérnem, egyáltalán nem vagyok elégedett – ha nem sikerül egy mérkőzés, sőt egy edzés nem teljesen úgy alakul, ahogyan elképzelem, az negatívan hat rám. Tudom, hogy nem szabadna ilyennek lennem, de ilyen vagyok, akkor is, ha ez a családtagjaimnak nem könnyű, hiszen a hangulatom emiatt szélsőségesen ingadozhat. Bosszús vagyok, ha kikapunk vagy nem megy a játék, miközben hálás vagyok azért, hogy képes vagyok futballozni. Ugyanakkor tudom, hogy ez a maximalizmusom repített idáig. Nagyon hasznos ezeket az érzéseket feldolgozni, rendbe tenni külső segítség igénybevételével.

– Sportpszichológusra gondol?
– Én mental coachnak hívom. Szükségem van arra, hogy valaki szembesítsen a hibáimmal, felhívja a figyelmem arra, hogy más nézőpontból is megvizsgáljak mindent. Lehet, hogy ennek nem azonnal van érzékelhető hatása, ám hosszú távon bizonyosan jót tesz nekem.

– A statisztikák szerint kiemelkedő számokat produkál futómennyiségben, labdaszerzésben és a megnyert párharcokban – mennyire adnak pozitív visszajelzést a statisztikák? Mit gondol, megkapja értük a megfelelő elismerést?
– Az ilyen statisztikák jó visszajelzések, már csak azért is, mert a többség számára ezek a számok radar alatt repülnek, az emberekhez többnyire nem jutnak el. Természetesen a szakemberektől kapott elismerés mindig jólesik, legfőképpen a klubedzőmtől, illetve a válogatott szakmai stábjától érkező visszajelzéseket tartom a legfontosabbnak, hiszen leginkább ezek alapján tudom elhelyezni magam mint játékost. A labdaszerzések és a sikeres párharcok száma nem olyan látványos, mint a góloké és a gólpasszoké, a szerelés nem olyan, mint a cselsorozat, de az én posztomon ezt el kell fogadni.

– Hogyan látja ennyi idő távlatából a nyári Európa-bajnokságot?
– Mélyebben elemezni talán most már felesleges, én lezártam magamban a történteket. Csalódás van bennem, és az lett volna akkor is, ha továbbjutunk és a tizenhat között esünk ki. Még úgy is hiányérzetem van, hogy az erőviszonyok ismeretében reálisnak tűnik a csoportban elért harmadik helyünk, sokkal inkább, mint amennyire a továbbjutás lett volna. A hiányérzetet az okozza, hogy nem a legszebb arcunkat mutattuk, és bár máskor is előfordult, hogy nem értük el azt az eredményt, amit szerettünk volna, sokkal jobban elnyertük a szurkolók szimpátiáját a teljesítményünkkel. Tudom, hogy ilyen a sport, nem lehet mindig megfelelően jól teljesíteni, hiába próbálsz meg mindent.

– Talán azért izgalmas mégis ezt a kérdést boncolgatni, mert a napokban Marco Rossi szövetségi kapitány fogalmazott így: voltak olyan események az Eb-n, amelyek a szándékai szerint soha többé nem fordulhatnak elő. Ön biztos tudja, mire gondolhatott.
– Érezhető volt, hogy valami megváltozott, és az sem titok, hogy magunk között dolgozunk azon, hogy rendbe tegyünk mindent. Ám ennél többet biztosan nem akarok erről mondani, mert ez nem tartozik a nyilvánosságra, magunk között kell megbeszélnünk, hogyan kell folytatnunk a közös munkát. Ez sem megy hirtelen, csettintésre, és végső soron az eredmény a legfontosabb, azt kell elérnünk.

– Ez biztos? Csak mert szerintem sokaknak talán még az eredménynél is fontosabb, hogy azt érezzék: kedvenc csapatuk mindent megtesz, lehet vele azonosulni, az eredmény pedig sokszor apróságokon múlik…
– A győzelem a legfontosabb! Ezzel együtt természetesen jó volt érezni a bosnyákok elleni mérkőzésen, milyen sokan vannak mellettünk a Németországban elszenvedett súlyos vereség után néhány nappal is. Mint ahogyan azt is éreztük, hogy a kudarc miatt sokan elfordultak tőlünk, de nekünk külön motiváció, hogy legyen mindig teljesen tele a Puskás Aréna, mert az akkor igazán hazai pálya! Tudom, hogy sokan azt gondolják, a német vagy a holland csapat egyenrangú ellenfelének kell lennünk, a bravúrgyőzelem szinte kötelező elvárás, miközben látjuk, érezzük, hogy Bosznia-Hercegovina ellen is nagyon kemény küzdelmet kell vívnunk. A csapat és a szakmai stáb tagjai szerintem reálisan látják, mire vagyunk képesek.