Schäfer András: Egyik berlini edzőmnél sem volt könnyű a csapatba kerülnöm

– Németről magyarra fordítva: Vasunió.
– Kifejező becenév.

– Az Union Berlin passzol önhöz?
– Illik hozzám a karaktere, teljes mértékben jellemző rám a harcos, küzdős játék, amit a klub képvisel – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak a 34-szeres válogatott Schäfer András, akit még a múlt hét végén Berlinben látogattunk meg. – kétezerhuszonkettő januárjában óriási lépést jelentett a Bundesligába szerződnöm, egyből éreztem a családias légkört, amivel könnyen azonosultam. Jobb fogadtatást nem is kaphattam volna, az elmúlt három évben nagyon megszerettem az Uniont, imádom a csapatot és Berlint is. Otthonunk, a Stadion an der Alten Försterei hangulata is elképesztő, élmény minden hazai meccsünk. Angol stílusú a stadionunk, egyedülálló a Bundesligában, olyan közel van a lelátó a pályához. A háromnegyede állóhelyes szektor, a szurkolók ragaszkodnak a nem hétköznapi kialakításhoz. Varázslatos a légköre, teljesen más, mint a nagyobb német klubok otthonában játszani – nem csoda, hogy az ellenfelek nehezen kezelik.

– Ami időnként magával ragadja önt: láttuk, a Leipzig elleni bajnokin melegítés közben beszállt a szurkolói rigmusokba, a hazai ultrákkal összhangban tapsolt.
– Ez mindig is jellemző volt rám. Nem állítom, hogy az összes dalt éneklem, ám többet megtanultam. A klub a főváros Köpenick városrészéhez köthető, körülbelül nyolcvan-száz ezer szimpatizánsunk van Berlinben, mégis telt házas az összes mérkőzésünk, azaz huszonkétezren járnak ki rendszeresen. Nemcsak a meccseinken érzem a szeretetüket, egyre többször felismernek az utcán, pedig hatalmas a város – ebben szerepe lehet annak, hogy kevesen játszanak nálam régebben az Unionnál. A visszajelzéseik rendre pozitívak, nagyra értékelik a stílusomat, a harcmodoromat, ami jólesik, de az a legfontosabb, hogyan vélekedik rólam a vezetőedző.

– Minek tulajdonítja, hogy megragadt a Bundesligában?
– Több összetevős a kérdés. Az érvényesüléshez gyorsan fel kell venni a ritmust, alig jut idő a beilleszkedésre. A játékosnak rögtön meg kell értenie a szerepét, a csapat taktikáját, a testbeszédének sugároznia kell, nem fél a kihívástól. A német élvonal a Premier League után a legintenzívebb bajnokság, rettentő futómennyiséget követel és a labdát sem lehet sokáig dajkálni, a döntéshozatal gyorsasága kulcsfontosságú. Rengetegen megfordulnak a Bundesligában, mégis egyre kevesebben ragadnak meg. Úgy gondolom, az első perctől kezdve bizonyítottam, hogy készen állok a feladatra. Olyan csapatba verekedtem be magam, amely a Bajnokok Ligájáért volt versenyben, sőt 2023-ban ki is vívta a csoportkörös szereplést, úgyhogy meg kellett küzdenem a helyemért. Edzésről edzésre próbáltam a lehető legtöbbet futni, a legjobban edzeni, bizonyítani a labdabiztosságom, és ez szépen lassan kifizetődött, egy-két jobb teljesítmény után bejátszottam magam. Óriási megtiszteltetés negyedik éve a német első osztályban futballozni.

– A hetvenedik Union-meccsére készül. Elégedett a pályára lépések számával?
– A három évből egy-másfelet kényszerpihenőn töltöttem a sérüléseim miatt, olyan eseményekről maradtam le, amelyeket nehéz lesz pótolni – ilyen az Európa-bajnoki kijutás vagy a Bajnokok Ligájában a hat csoportmérkőzés –, azonban nagyon büszke vagyok arra, hogy a lábtörésem után visszaküzdöttem magam a Bundesliga szintjére, s a felépülésem után két-három hónappal szerződést hosszabbított velem a klub. A hatvankilenc meccs kevésnek tűnhet, viszont ha figyelembe veszem, hogy csak két évet voltam egészséges, évi harmincnégy-harmincöt jön ki, ami már nem hangzik rosszul.

– Steffen Baumgart januári kinevezése óta amolyan előretolt tízesként kapott szerepet: kedveli az új posztot?
– Elég keveset játszottam eddig ebben a szerepkörben, éreztem is a St. Pauli ellen, hogy még bele kell rázódnom, hiszen nem az a csapat vagyunk, amelyik sokat birtokolja a labdát, de a Mainz ellen kifejezetten élveztem a játékot. Nekem mindegy, milyen poszton vesznek számításba, csak a pályán lehessek. Ha a szakmai stáb úgy gondolja, tízesként vagyok az Union segítségére, számíthat rám. Természetesen szeretném kiharcolni, hogy fix pontot jelentsek, azonban ehhez időre lesz szükség. Az elmúlt másfél évben öt edzőm volt, és sajnos egyiküknél sem volt zökkenőmentes a csapatba kerülésem, ám úgy érzem, készen állok rá, hogy Steffen Baumgartnál is beverekedjem magam, ahogy korábban négy trénernél is sikerült.

– Miért lehet az, hogy mindegyik edzőjének a nulláról indulva kell bizonyítania?
– Hiába edződöm három éve a Bundesligában, vannak csapattársaim, akiknek már két-három száz mérkőzésük van a bajnokságban. Amikor új edző érkezik, nem feltétlenül azt rakja a kezdőbe, akinek, mondjuk, hatvankilenc van ezen a szinten, hanem akinek a többszöröse – sokat számít a rutin. Ennek most kicsit a kárvallottja vagyok, ugyanakkor a csapatba bekerülve azt érzem, megdolgoztam a helyemért, kiérdemeltem a lehetőséget. Ha ránézek a statisztikáimra, úgy érzem, jó úton haladok, nem lógok ki lefelé a csapatból, de elfogadom a vezetőedző döntését, ő a vezér. A jelenlegi helyzetben érdemes kicsit „árnyékba húzódni”, és még többet dolgozni. Nekem ez a recept vált be.

– Arra tudja a választ, hogy az utóbbi öt mérkőzésből miért csak kettőn kapott szerepet?
– Már megtanultam, hogy nem mindig van magyarázata egy-egy döntésnek. Emlékszem, még az első Bundesliga-edzőmnél, Urs Fischernél a Leipzig ellen megnyert bajnokit végigjátszottam, a mezőny egyik legjobbja voltam, majd jött a Schalke elleni idegenbeli találkozó. Mindenáron ott akartam lenni a pályán, gyerekkori álmom volt a gelsenkircheni stadionban futballozni. Tűkön ülve vártam a kezdő síp­szót abban a tudatban, hogy kezdő leszek, ám egy percet sem kaptam. A hat egyes győzelmet követően az öltözőben lógattam az orrom, amikor odalépett hozzám a sportigazgató, és elmondta, hiába vagyok jó, ez a Bundesliga, nem játszom minden egyes meccsen. Egy hétre rá a Bayern München ellen megint csak kilencven percet kaptam, és ekkor tudatosult bennem, hogy nem mindig kapok választ a miértekre.

– Hogyan viseli, ha nem jelölik a kezdő tizenegybe?
– Nyilván mindig a pályán akarok lenni, de el kell fogadnom, hiába nyújtok edzéseken vagy mérkőzéseken jó teljesítményt, előfordul, hogy legközelebb nem kapom meg a lehetőséget. Ezen a szinten ezt tudni kell kezelni, sajnos nekem ez nem megy jól, mert az utóbbi években ritkán fordult elő, hogy ha egészséges vagyok, keveset játszom. Ilyenkor a szeretteimnek sem egyszerű, és szerintem Marco Rossi sem boldog – ha kimaradok, rendre megkérdezi, mi a helyzet. Próbálom mindennek a pozitív oldalát nézni: amikor legutóbb nyertünk, kezdtem. Edzésről edzésre megharcolok a helyemért, ezért úgy vélem, megkapom az esélyt a bizonyításra, ugyanakkor az a legfontosabb jelenleg, hogy benn maradjunk a Bundesligában.

– Mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy túltegye magát azon, ha nem játszik egy-egy mérkőzésen?
– Nem dőlök a kardomba az ilyen meccsek után, de a másnap délelőtti edzést követően tudom csak teljesen függetleníteni magam tőle. A tréningen még bennem van a düh, ami nem is baj, mert jobban nyom az adrenalin, többet tudok kihozni magamból és a konditeremben is le tudom vezetni a feszültséget. Ezután jut idő arra, hogy kikapcsoljak és felkészüljek a következő mérkőzésre, hiszen mindig úgy állok hozzá, hogy azon játszom.

Ahogy korábban is mondtam, Schäfer András az egyik üde színfoltja a Bundesligának. Amikor megkapja a lehetőséget, a védekezéssel kapcsolatos mutatókban rendre csapata legjobbjai között találjuk a nevét, az új vezetőedző kinevezése óta pedig csak akkor tudott három pontot szerezni az Union, amikor Andris a kezdőcsapatban kapott helyet – a cserék közül elég nehéz lendíteni az együttes szekerén… Amikor megkapja a bizalmat, él vele, ennek ellenére tény, hogy tavasszal eddig kevesebb lehetőség jutott neki. Mivel olyan játékosról beszélünk, aki ezer szállal kötődik az Unionhoz, bízom benne, hogy a helyzet hamarosan változik, és az érdemei­nek megfelelő mennyiségű játékpercet kap.

– Úgy tűnik, bírja a gyűrődést, megedzették az elmúlt évek.
– Maximalistaként nehezemre esik lazítani, a labdarúgás az életem, de a lelki kiegyensúlyozottságomhoz sokat hozzátesz, hogy egyre inkább odafigyelek a kikapcsolódásra. Igyekszem a feleségemmel és a háziállatainkkal minél több időt tölteni, a videójátékokat pedig teljesen félretettem – utóbbi valószínűleg a házasélet hatása. Sokat főzünk otthon, gyakran járunk moziba és egyre többet legózom. Sokat merítek pályafutásom nehezebb időszakaiból, az olaszországi periódusból, a sérüléseimből. Szerencsésnek tartom magam, hogy egy Bundesliga-klub játékosa lehetek, Németország fővárosában élhetek. Ugyanakkor…

– Ne tartsa magában!
– Szerintem minden ember olyan egy kicsit, mint én, vagyis az aktuális problémája tűnik a legfájdalmasabbnak. Bosszankodom, ha vereséget szenvedünk vagy nem kapok lehetőséget, azonban csakhamar rájövök, milyen szerencsés vagyok, milyen jó, hogy ez a munkám, hogy ebből élhetek, és hogy a súlyos sérüléseim után sem kellett abbahagynom a futballt. Most nehezebb helyzetből próbálok kikecmeregni – nem egy rossz helyzetből, mert ezer meg egy magyar gyerek lenne a helyemben –, ám ha összehasonlítom azokkal, amelyeket a közelmúltban átéltem, ég és föld a különbség.

– Ezt a szemléletet otthonról hozza? A labdarúgás világában nem mindenki gondolkodik így…
– Láttam, hogyan élnek a szüleim: elképesztő munkát tettek bele a hétköznapokba, azon voltak, hogy mindent megadjanak a gyerekeiknek, időt, energiát nem sajnáltak, hogy mi kibontakozzunk. Fogtechnikus édesapám az érdekeimet szem előtt tartva mindenben segített első ifjúsági csapatomnak, a szombathelyi Grundballnak, ha kellett, focikaput hegesztett nekem a kertben, szóval tényleg megtett minden tőle telhetőt, hogy labdarúgó legyen belőlem – pedig édesanyámmal nem repestek az örömtől, hogy ezt az utat választottam, szerették volna, ha egyetemre megyek. Sokat tanultam tőlük, amit hasznosítok a karrieremben, szerintem tőlük ered a kitartásom és a harciasságom. Azt viszont kicsit bánom, hogy nem nevelték belém, hogy én vagyok a világ legjobbja. Ez az attitűd segíthetett volna a pályafutásom korábbi szakaszaiban, ez kicsit hiányzik belőlem.

– Nem olyannak gondolnám, akinek nincs meg a kellő önbizalma.
– Ilyen jellegű problémám valóban nincs, de azért, hogy minél többet hozzak ki magamból, régóta együtt dolgozom egy mental coachcsal. A sérülésem alatt kezdtük újra a munkát, fontos volt, hogy valaki irányt mutasson és segítsen átvészelni a nehéz időszakot. A felépülésem óta lazább kapcsolatban vagyunk, pedig hasznos lenne beszélgetnünk. Néha szeretem magam megoldani a problémáimat – ha valami rossz történik velem, a konditeremben és a pályán elrendezem magamban a dolgokat, a munkába temetkezem és várom, hogy kifizetődjenek az erőfeszítéseim. Kevesen látnak bele abba, labdarúgóként milyen út van mögöttünk, pedig rendkívül göröngyös, tele lejtővel és emelkedővel, de sokan csak a fényt és a pompát látják az életünkből.

– Megérte az a rengeteg erőfeszítés, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ezen a szinten futballozzon?
– Félreértés ne essék, nem panaszkodni akarok, hiszen anyagilag óriási biztonságot ad profi labdarúgónak lenni, olyan élményekkel gazdagodtam, amelyekre más munkát végezve aligha lett volna esélyem. Amikor fut a szekér, futballistaként rajongott rocksztárnak érzed magad, viszont ha elindulsz lefelé a lejtőn, egy adrenalinhiányos szenvedélybeteg bőrében érzed magad. Ezzel együtt kiváltságosnak tartom magam, hiszen remek életem van, nincsenek nagy gondjaim – számomra az a gyötrelem, ha heteken keresztül a cserék közé neveznek. Viszont azt is látni kell, hány játékost találni, akik hozzám hasonlóan beletettek tizenöt év kemény munkát fia­talon, mégsem lettek különböző okok miatt profik. Remélem, ha lesz gyerekem, sportolni fog, ugyanakkor nem bánnám, ha a futball helyett mást választana.