Gera Dániel: Nincs bennem félsz, nyugodtan tértem vissza Iránba
– Szombaton rajtol az iráni élvonal – egyelőre Gera Dániel nélkül?
– Sajnos igen, két-három hete bajlódom a talpammal – mondta lapunknak Gera Dániel, a Perszepolisz 30 éves védője. – Elkezdtem kocogni, de a lábam rosszul reagált a terhelésre, így azt is abba kellett hagynom. Voltam MR- és röntgenvizsgálaton, remélem, nincs nagy baj. Az edzőtábor előtti utolsó felkészülési mérkőzésen sérültem meg egy peches mozdulat során, hamar be is lilult a lábam. Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy a csapatunk erősnek tűnik, az edzőmeccseken jól néztünk ki, török és egyiptomi élvonalbeli csapatokat is megvertünk. Itt, a Perszepolisznál más célunk nem lehet, mint bajnokságot nyerni. Egyelőre az a legfontosabb, hogy épüljek fel tökéletesen, s mihamarabb verekedjem be magam a kezdőbe – biztosan nem lesz könnyű, hiszen a stábunk új, ráadásul szinte teljesen kihagytam a felkészülést, de mindig is szerettem a kihívásokat és a nagy feladatokat.
– Szárnyra kaptak olyan hírek, melyek szerint távozik Iránból – van ezeknek alapjuk?
– Nincs – amúgy meg mindenki azt ír, amit akar. Persze a futballban sosem lehet tudni, mi történik holnap, de jelenleg egyik fél részéről sincs szándék arra, hogy elváljanak az útjaink. A szerződésem még egy évig szól, s nyugodtan mondhatom, remekül érzem magam. Teherán jó hely, szeretek itt élni, kedvelem a helyi kultúrát, az embereket. Csak egy példa: csütörtökön fodrászhoz mentem és szóba elegyedtem egy ismeretlen emberrel, aki, miután megtudta, hogy fáj a lábam, azonnal tanácsokkal látott el, s elmondta, hogyan lehetne felgyorsítani a gyógyulásomat. Jó szándékú, kedves emberek laknak itt, ahol tudnak, segítenek. A klíma is tökéletes: beszéltem a szüleimmel, mondták, hogy Magyarországon micsoda hőség tombolt az elmúlt hetekben, szerencsére itt nincs erről szó. A hegy lábánál lakom, kellemes, 25 fok körüli a hőmérséklet – a belvárosban már más a helyzet, de oda csak a szabadnapjaimon megyek. Este edzünk és játszunk bajnokit, akkor pedig már igazi futballidő van. Miután hófehér a bőröm, nem jó, ha sokat tartózkodom a tűző napon, szerencsére itt jó az idő – maradtam is pincefehér…
– Amikor február végén kitört a háború, a bajnokság félbeszakadt, ön is hazajött, majd a nyáron elsőként tért vissza a klubjába. Még él a tűzszüneti megállapodás az Egyesült Államok és Irán között – a helyzethez képest jelenleg a nyugalom az úr?
– Minden rendben, s itt mindenki reméli, hogy így is marad. Nyugodtan tértem vissza az országba, semmilyen félsz sem volt bennem, pedig akkor még nem volt tűzszünet. A futballt körülvevő közeg itt elképesztő: imádják a helyiek, nem meglepő, ha egy-egy meccsre negyven-ötvenezer ember is kimegy – a stadionunk majd’ százezres, de épp felújítják, így egy kisebb, harmincezres arénában játsszuk a hazai meccseinket. Mondanom sem kell, hogy szinte biztos a telt ház… De ez még az új szabályoktól is függ: a szövetség és a klubok tárgyalnak arról, hogy ne zárt kapus meccseket rendezzenek, és ha be is engedik a nézőket, akkor mennyien lehetnek a lelátón. Remélem, ülhetnek drukkerek a nézőtéren: ezért is tértem vissza bátran, hiszen óriási élményekkel gazdagodom.
– A válogatottban is? Legutóbb két éve játszott a nemzeti csapatban.
– Eddig négyszer léptem pályára, még 2024 őszén, s természetesen nagyszerű lenne, ha újra szerepelhetnék. De ennek egyelőre nincs realitása, hiszen nem vagyok egészséges, fel kell épülnöm és újra játékba lendülnöm, minden csak ezután jöhet szóba. Amúgy sem szeretem ajánlgatni magam, ha a szakmai stáb tagjai úgy látják jónak, úgyis hívnak.
– A versírás megmaradt hobbinak?
– Persze, még szoktam írni – a futballisták zöme PlayStationön játszik, én inkább tollat ragadok. Az írás köt le és nyugtat meg. Ez persze csak hobbi, amolyan hasznos időtöltés, de pszichésen kikapcsol és feltölt. Tervezem, hogy a versek mellett egy könyvet is összehozok, azért napközben van időm ezzel foglalkozni: kiülök az erkélyre, nézem a hegyeket – és írok.
