Gera nevelőedzője (és egy ország) üzeni: Zolika, játsszál!

 „HA BEÁLLSZ A SORBA, SZÍVESEN LÁTUNK”

Bódi Zoltán neve hallatán a futballszurkolók aligha kapják fel a fejüket, pedig már 1970 óta edzősködik. Zoli bácsi – ahogy tanítványai ismerik – soha nem dolgozott egyetlen felnőtt csapatnál sem, és az utánpótlásban is jobbára a megyei I. osztály jutott neki, irányította a helyi kesztyűgyár, a Pécsi Kinizsi és a Harkány csapatát, jelenleg pedig a PEAC-nál dolgozik.

Zoli bácsi látszólag hétköznapi edző, de valójában sokkal több annál. Pedagógus, nevelő, aki nemcsak a tréningeken figyel oda a gyerekekre, hanem felkeresi a családjukat, meglesi őket a grundon, enni ad nekik, ha éhesek, és ha kell, kirángatja őket a fülüknél fogva a játékteremből – ahogy anno a 90'-es évek elején Gera Zoltánnal tette.

„Egészen kiskora óta ismerem Zolikát, hiszen a bátyja, Norbert nálam volt kapus még a Kinizsinél, és ő is nálunk kezdett focizni, de Garami József hamar a Pécsi MSC-hez vitte, és aztán kezdődött az elkallódása" – kezdi megkeresésünkkor a múltidézést Bódi Zoltán, aki rögtön első mondataiban utal Gera nehéz gyerekkorára, a csellengésekre, a szipuzásra, a balhés évekre.

Köztudomású, hogy Gera elsősorban a Hit Gyülekezetének köszöni, hogy maga mögött hagyta a zűrös éveket, de Zoli bácsi szavaiból kiderül, sokan, sokat tettek azért, hogy „Zolika", vagy ahogy már anno csapattársai hívták, Gerzson otthonra találjon a futballpályán.

„A PMSC-ben abbahagyta a játékot, majd úgy 15 éves lehetett, amikor én már a Harkány edzője voltam, és ő újra megjelent a pálya szélén. Akkor azt mondtam: ismerem a múltadat, de ha beállsz a sorba, szívesen látunk" – emlékezett vissza a nevelőedző Gera pályafutásának egyik legfontosabb pillanatára. Ki tudja, mi történik akkor, ha Bódi Zoltán azon a bizonyos napon 1994-ben eltanácsolja a tizenéves tehetséget...

„MIRE EZEK ÉSZBE KAPNAK, MÁR A LÁBADAT RÚGJÁK”

Ahogy Zoli bácsi kérte, Gera beállt a sorba, első ifjúsági meccsén jobb oldali középpályásként rögtön három gólt lőtt a Szigetvárnak.

„Tehetségével gyorsan kitűnt. Sokkal gyorsabban gondolkodott és cselekedett, mint az ellenfél játékosai. Mindig mondtam neki: »vigyázz, mert mire ezek a védők észbe kapnak, már a lábadat rúgják.« Egyébként a pályán mindig hatalmas szabadságot adtam neki, amivel soha nem élt vissza. A hozzá hasonló tehetségeket nem lehet megkötni, segíteni kell őket, hogy kibontakoztassák képességeiket. Egyetlen kérést intéztem hozzá a meccsek előtt: Zolika, játsszál!"

 „Volt olyan bajnoki, hogy öt gólt szerzett, és első évében gólkirály lett. A következő szezont pedig már a felnőtt csapatban kezdte, ahol az első meccsen csereként nulla egyes állásnál állt be az Újpetre ellen, és a Harkány az ő két találatával fordított. Egy ifjúsági tornán – amelyen a Baranya megyei válogatottal vettünk részt – az MTK is felfigyelt rá, ajánlatot is kapott, de az édesapja végül lebeszélte arról, hogy a fővárosba szerződjön" – fogalmazott Bódi Geráról, aki 1997-ben végül a PMFC-hez igazolt, majd onnan került három év múlva a Ferencvároshoz, aztán Angliába a West Bromwich Albionhoz, onnan pedig 2008-ban a Fulhamhez vezetett az útja.

„Zolika nálunk mindig nagyon jó gyerek volt, a csapattársai is szerették, külön kértek engem, hogy állítsam be őt a csapatba. Rendkívül szorgalmas volt, mindig többet akart annál, amennyit bírt. Úgy kellett visszafognom a munkában, nehogy belerokkanjon a nagy megterhelésbe, ugyanis hirtelen megnyúlt, és ez megviselte az izomzatát. Emlékszem, mindig éhes volt, örökké azt kérdezte: »Zoli bá, van egy szendvicse? «Mire én: »van, gyere Zolikám, egyél«" – idézte fel nevetve a szakember a több mint másfél évtizedes történeteket.

A nevelőedző a 2005-ben a Képes Sportban megjelent cikksorozatban (Szöllősi György: Utcagyerekből példakép) már beszélt Gera „ollózós legendájáról", amit az NSO-nak is elmesélt. „Édesapja felvitte a labdát a nyolcadik emeltre, onnan leejtette, Gera pedig az égből leeső labdát kapásból beollózta a ház előtti kispályán található kapuba. Ha nem látom, nem hiszem el, de a szemem láttára történt."

Bódi Zoltán hatalmas szeretettel beszél Geráról, akinek nem csak a pályán, hanem azon kívül is próbálta egyengetni az útját, mert szülei válása miatt meglehetősen rossz körülmények között élt az édesapjával, egy időben (még mielőtt visszatért volna a pályára) arról is szó volt, hogy nevelőotthonba kerül.  

A DÖG-BEN TANULT, NEM AKADÉMIÁN

„Zoli a dolgozók iskolájába járt, amit itt Pécsen csak DÖG-nek hívtak, de nem akarta befejezni a nyolc általánost, úgy kellett rábeszélnünk, hogy járja végig az iskolát. – mondja a  tréner. – Na meg munkát is intéztünk neki itt Harkányban, hogy pénzt is keressen – pályagondnokként dolgozott, miután szólt, hogy addigi, raktárosi és kőművesi munkáit már nem bírja csinálni a futball mellett."

Hát igen, Gera Zoltán egész más körülmények között vált profi labdarúgóvá, mint manapság az akadémián nevelkedő tehetségek, akiknek a reggelijüktől kezdve az iskolábajárásukon át a vacsorájukig minden egyes pillanatukat előre megtervezik a szakemberek. Épp egy felcsúti akadémista, Szolnoki Roland nyilatkozta azt a minap a Nemzeti Sportnak, hogy Gera Zoltánt tartja a példaképének...

No, de térjünk vissza Zoli bácsihoz. Vajon tartja még a kapcsolatot az egykori tanítvánnyal?

„ÉVEK ÓTA NEM BESZÉLTÜNK”

„Évek óta nem beszéltünk. Nem igazán szokott keresni. Őszintén szólva, egyáltalán nem... Három éve én kerestem meg, mikor itthon volt, mert szerettem volna, ha lejön Harkányba, hogy példaként állíthassam a mai fiatalok elé, de ez sajnos nem jött össze. Egyszer kaptam egy meghívót az egyik válogatott meccsre, de azt sem személyesen ő küldte, az MLSZ-től kaptam belépőjegyet, de a vasutassztrájk miatt nem tudtam Pestre utazni, így amióta elkerült itthonról, nem is láthattam Zolit élőben játszani – mondja szomorúan Bódi, aki szerint Gera nagyon sokat változott az utóbbi években. – Utoljára akkor hívott fel, amikor egy portré készült róla a Képes Sportban, megkért, hogy meséljek róla, és vezessem körbe az újságírókat, mutassam be, hol nevelkedett."

„Nagyon nem esik jól, hogy ennyire elfelejtett, de nem haragszom rá. Tudja, amikor Gera szerepel a tévében, és másnap jönnek az ismerősök, hogy tegnap láttuk a fiadat, akkor mindig különös érzés fog el – folytatta Bódi. – Aki fiatalokkal dolgozik, annak mindig hatalmas empátiára van szüksége."

„Egyébként is ennyi év elteltével már csak a szépre emlékszik az ember. Tudja, néhány éve eljutottunk a csapatommal egy külföldi tornára – ami falusi gárdáról lévén szó hatalmas dolog –, és miután megnyertük, a tizenhét-tizennyolc éves srácok sírva borultak a nyakamba. Ezért érdemes ezt az egészet csinálni" – jelenti ki határozottan, mégis kicsit megremegő, elcsukló hangon.

SÉRTŐDÉKENY, SZŰKSZAVÚ, DE A MI FIUNK

„Zoli nagyon érzékeny ember, aki hamar megsértődik. Ezt példázza az is, hogy lemondta a válogatottságot. Gera különleges ember, ahogy a pályán, úgy azon kívül is. Másképpen kell vele bánni, mint az egyszerű hétköznapi emberekkel, és olyannak kell őt elfogadni, amilyen."

Utóbbi mondataival Bódi fején találta a szöget: Gera valóban nagyon hamar képes megsértődni, a Nemzeti Sportnak sem nyilatkozik azóta, hogy tavaly ősszel lemondta a válogatottságot (azt megelőzően sem volt a közvetlenség mintaképe). Állítólag zokon vette a róla megjelenteket...

De, ahogy Bódi hozzátette: őt ilyennek kell elfogadni. Valóban – inkább lőjön újra gólt, szaltózzon, üvöltse bele ismét a kamerába, hogy „Szevasztok, magyarok!", és nyerjen Európa-ligát a Fulhammel, anélkül, hogy egy szót is nyilatkozik, semmint, hogy egyoldalas mélyinterjúban beszéljen arról, miért vesztették el az Atlético elleni finálét.

Mert ha nem is játszik már soha többé a válogatottban, ha sértődékeny is, ha nem is szól egy szót sem, ő akkor is a „mi" fiunk, a „mi" Zolikánk, és a ma esti döntő előtt alighanem egy egész ország üzeni azt, amit egykor a nevelőedzője kért: „Zolika, játsszál!"

És ki tudja, a PEAC fiataljainak két edzése között talán egyszer majd kopogtatnak Bódi Zoltán ajtaján, és amikor kinyitja, akkor nyakába borul az Európa-liga-győztes tanítvány, ahogyan azt a harkányi fiatalok tették a nemzetközi torna után.

Ahogy Bódi fogalmazott, az ilyen pillanatokért tényleg érdemes dolgozni, érdemes élni.