Légiósok: kémlelés a teraszról – Vadócz kész az újrakezdésre

– Két hét múlva újraindul a bajnokság. Vágja már a centit?
– Nagyon várom már, hogy újra meccset játsszunk – vágta rá a Nemzeti Sport megkeresésére Vadócz Krisztián, az uruguayi Penarol 35 esztendős, 42-szeres magyar válogatott középpályása. – Most már jó lenne élesben is játszani, nem csak edzeni és futni. Ráadásul éppen a Nacional elleni klasszikus találkozóval nyitunk, csak éppen a szokásos hatvanezres tömeg hiányzik majd a lelátókról.

– Arrafelé is nézők nélkül rendezik a mérkőzéseket?
– Egyelőre igen. Hogy aztán meddig, nem tudom. Most is éppen itt ülök a teraszomon, ha odalent az utcán három óra alatt nem vonul el legalább százezer ember, akkor egy sem. Az itteniekre egyelőre kevéssé volt hatással a vírus megjelenése, hiszen az országban nagyjából kétszáz fertőzött lehet. Nehéz is elképzelni, hogy egy-két országgal odébb, mondjuk Brazíliában mi van, hány millióan betegetek meg vagy éppen haltak bele a fertőzésbe.

– Uruguayban semmi jele sem volt pániknak?
– Nem. A bevásárlóközpontokat persze bezárták, kevesebb gyereket lehetett látni az utcákon, de nagyjából tíz nap volt, amikor kevesebben voltak kint. Kijárási tilalmat nem rendeltek el, boltba családonként egy ember mehetett, és bár az alapvető óvintézkedések – a kesztyű, maszk használata – a mai napig érvényben vannak, pániknak semmi jele. Montevideo forgalmasabb részén élek, így meg tudtam állapítani, hogy az emberek kimennek-e az utcára vagy inkább odahaza maradnak. Egy-két hét elteltével egyre többen tartózkodtak a szabadban, megteltek a parkok, minden visszatért a régi kerékvágásba.

– Montevideo belvárosában lakik. Hogyan képzeljük el a környéket?
– Nehéz körülírni. Éltem már jó néhány helyen karrierem során, Uruguay fővárosa Ausztrália és Európa keveréke. Vannak toronyházak, ugyanakkor spanyolos vonások is bőven, talán szellősebbnek mondanám Budapestnél. Igaz, félmillióval kevesebben élnek itt, mint a magyar fővárosban. Montevideo igazán élhető város, minden kerület közel van a tengerparthoz, s a jót könnyű megszokni.

– A vírus kitörése után nem vetődött fel önben a hazatérés lehetősége?
– Eszem ágában sem volt hazautazni. Ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak. A siker sokszor apróságokon múlik, ki tudja, ha hazautazom, mikor jöhetek vissza. Új vagyok errefelé, éppen csak kiharcoltam a helyemet a csapatban, mit gondoltak volna, ha az első adandó alkalommal lelépek?! Ráadásul felelőtlen sem akartam lenni, a kialakult helyzetben ide-oda utazgatni. Jól érezzük itt magunkat, élvezzük a dél-amerikai életet, az a helyes, ha maradok.

– Mennyi ideig nem tréningezhettek közösen?
– Néhány hétig. Június tizenötödike óta edzünk újra az edzőközpontban, előtte mindenki odahaza egyénileg készült. Eleinte csoportos foglalkozások voltak, az edzőközpontban mindenki külön szobában öltözködött, két héttel később engedtek össze bennünket. Múlt héten játszottunk először edzőmérkőzést, el sem tudom mondani, mennyire jó érzés volt. A bajnokság augusztus elején folytatódik, a negyedik fordulóval indul újra. De kapkodnunk nem kell, februárig bőven van idő befejezni a bajnokságot. Éppen ezért nem hinném, hogy egymást érik majd a meccsek, akkor lesz sűrűbb a programunk, amikor a Libertadores-kupában is pályára kell lépnünk.

– Mi lesz, ha Brazíliába kell utazniuk?
– Az komplikáltabb ügy. Dél-Amerikában mi vagyunk a legzöldebb ország, tőlünk senkinek sem kell tartania, de Brazíliában, Argentínában vagy éppen Kolumbiában kifejezetten nagy a fertőzés kockázata. Meglátjuk.

– Van sejtése arról, milyen erőnléti állapotban lehet, vagy minden az első tétmérkőzésen derül ki?
– Egyelőre állandóan fáradt vagyok, ötödik hónapja csak alapozunk. Két kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor futottuk le a különböző teszteket. A karantén idején egyénileg fejlesztettem magam, megerősítettem a vádlimat, de a közös edzések újrakezdése óta jelentős terhelést kaptunk. Remélem, nem kerülök ki a kezdőcsapatból! Az orvosok és a szakmai stáb azt mondja, jó állapotban vagyok, felkészülten várom a bajnokság újraindulását – én hiszek nekik. Szeretnék jól játszani, húzóemberré válni.

– Korábbi csapattársa Diego Forlán az edzője. Mennyire „bratyizós” típus?
– Egyáltalán nem az. Az edzések előtt és után persze beszélgetünk, ő is érdeklődik a hogylétem felől, de az edzéseken nincs kivételezés. Leginkább akkor szól a játékosaihoz, ha hibát lát a pályán. Az újságírók a közelmúltban megkérdezték, mi a véleménye rólam, meg is lepődtem, milyen jókat mondott. Ha csak egy dicséretet mondott volna, udvariasság lett volna, de legalább kettőre emlékszem. Örültem a szavainak, jólestek.

– Igaz, hogy az utóbbi időben önt is sok helyi újságíró kereste?
– Kíváncsiak, hogy érzem magam náluk, mit várok a bajnokságtól, hogyan élem a hétköznapjaimat. Kicsit egzotikus az ittlétem, ebből a szempontból sem engedhetem meg magamnak, hogy rosszul játsszak, hiszen akkor egyből megváltozik a magyar futballisták megítélése. Időnként én is csak mosolygok, amikor szegény tizenhét éves uruguayi srácot cseszegetik, hogy lehet, hogy egy harmincöt éves magyar kiszorítja a csapatból?!

– Ezek szerint dicsérik.
– A szomszéd fűje mindig zöldebb. Azt mondják, látszik, hogy Európából érkeztem, egészen más a taktikai felkészültségem, mint a helyieké. Egy uruguayi vagy éppen brazil srác egyénileg szeretne mindent megoldani, kicselezne öt embert, végigvinné a pályán a labdát, felborítaná az ellenfelét, csak hogy ő legyen a király. Ehhez a szenvedélyességhez jön az én európai stílusom. Úgy tűnik, a kettő kiegészíti egymást.