Válogatott: Minden egyes nappal több akarok lenni! – Sallai Roland

– Ki a legjobb futballista a családban, nagybátyja, a Honvéddal ötszörös bajnok, ötvenötszörös válogatott Sallai Sándor, esetleg édesapja, a Váccal arany- és ezüstérmes Sallai Tibor? Vagy netán ön?
– Szerintem én… Komolyra fordítva: nagybátyám és apukám is kiváló futballista volt. Mondom ezt úgy, hogy sajnos egyiküket sem láttam élőben játszani. Néhány videófelvétel ugyanakkor meggyőzött arról, hogy mindketten kitűnően bántak a labdával. Azt talán hozzá sem kellene tennem, hogy a családi hagyományt követve, elsősorban édesapám hatására kezdtem el focizni. Ha azt nézem, hogy a Bundesligában lépek pályára hétről hétre, talán kijelenthetem, olyan szintet értem el, amit ők nem. A válogatottság terén Sanyi ugyan előrébb tart, abban bízom, egy napon majd megelőzöm.

– A világhálós enciklopédia arról árulkodik, hogy gyerekfejjel a Diósgyőr szerelését is magára öltötte. Bevallom, ez nekem új.
– Nekem is! Nem rémlik, hogy valaha játszottam volna Miskolcon... Debrecenben már igen, ugyanis volt idő, amikor az Olasz Focisuliban edzettem, néhány tornán is szerepeltem, ám ez a periódus nem tartott sokáig.

– Édesapja egyszer azt mondta, minden a siófoki kertben kezdődött.
– Ez igaz! Siófokon nőttem fel, rengeteget gyakoroltam a kertben, a falnak rugdostam a labdát. Kimentem a grundra is a haverokkal, a betonpályán is szerettem játszani. Úgy mondanám, volt egy-két barátom, de a fal is az volt. Természetesen apu is sokat foglalkozott velem, mi több, Siófokon, majd a Puskás Akadémián is volt az edzőm, de hogy őszinte legyek, nem voltam oda azért, hogy együtt dolgozunk. Nyilván volt ennek előnye, csakhogy az én fejemben folyton az járt, mások mit szólnak ehhez. Édesapám sohasem kivételezett velem, még azt is mondhatom, tőlem többet követelt, mint a társaimtól. Részemről ezzel nem volt gond, mégsem éreztem egészségesnek a helyzetet. Nem akartam azt hallgatni, hogy biztos azért játszom, mert az apám az edző…

– Tényleg felhagyott egyszer a focival azért, mert megunta?
– Öt-hat éves lehettem akkor. Egy kisgyerek nincs tisztában azzal, mit akar az élettől. Azt viszont nem állítanám, hogy felhagytam a focival, inkább úgy fogalmaznék, szüneteltettem a karrieremet – mindössze néhány hétig. Amikor nem futballoztam mindennap, hamar rádöbbentem, hogy igenis minden nap futballozni akarok! Nyolc-kilenc évesen már ott tartottam, hogy jelentős célokat tűztem ki magam elé, onnantól kizárólag az lebegett a szemem előtt, hogy elérjem őket.

– Teljesültek a vágyai?
– Javarészt igen. Gyerekként sok Barcelona-meccset néztem, imádtam a spanyol focit, Andrés Iniesta-rajongó voltam. Az álmom az volt, hogy topbajnokságban, azon belül is topcsapatban futballozhassak, és persze a válogatottban is szerettem volna játszani. Hovatovább az volt az elsődleges célom, mert vallom, egy labdarúgó életében nincs annál szebb pillanat, mint amikor a hazáját képviselheti. Nekem ez, hála az égnek, harmincnál is többször megadatott már, és a topbajnokság is összejött. A topcsapat még nem, mert bár a Freiburg igen erős, nem sorolható a sztárklubok közé. Szóval, egy kívánságom még nem vált valóra... Mindenesetre azt gondolom, jó úton járok afelé, hogy előbb-utóbb megméressek egy, a Freiburgnál is jobb csapatban.

– Vegyük végig az eddig megtett út állomásait. Siófokról mi jut eszébe?
– Ott szerettem meg a futballt és ott sajátítottam el az alapokat. Az egyik idényben úgy lettünk bajnokok azzal a csapattal, amelyet apukám irányított, hogy száznál is több gólt szereztem – az egy évvel idősebbek között.

– A következő állomás: Felcsút.
– Sokat kaptam a Puskás Akadémián! Kitűnő nevelőtanáraink voltak, akik arra is ügyeltek, hogy ha valakiből nem lesz labdarúgó, váljon belőle jó ember. Felcsúton éreztem először igazán, hogy a sok gyakorlás kifizetődik. Nehéz és hosszú volt az ott töltött hét év, de minden napjáért megérte! A végén elmondhattam magamról, hogy az egyik álmomat megvalósítottam: az olasz élvonalba vezetett az utam!

– El is érkeztünk Palermóba.
– Kemény hely és még keményebb időszak volt. Először kóstoltam bele a valódi profi világba, ráeszméltem, mi vár rám, ha boldogulni akarok ebben a közegben. Amit lehetett, megtapasztaltam, testközelből láttam verekedésig fajuló vitákat az edzéseken. Rájöttem arra is, hogy ha valaki gyenge, a földbe döngölik, és onnan már iszonyú nehéz visszakapaszkodni. Minden edzésen azért ment a harc, hogy a hétvégén a kezdőcsapat tagjai lehessünk. Mivel ez nemcsak presztízs-, hanem pénzkérdés is volt, szoros barátságok nem szövődtek a kerettagok között. Semmi kétség, az jó tanulóév volt. Fiatalon kerültem oda, sok mindent megtanultam, számtalan taktikai elemet elsajátítottam, aminek azóta is nagy hasznát veszem. Mentálisan különösen sokat erősödtem, amit később Németországban kamatoztattam.

– Mielőtt kikötött volna Freiburgban, „útba ejtette” Nicosiát.
– Csodás hónapok voltak azok, a gólokkal és a gólpasszokkal sem maradtam adós, arról nem szólva, hogy felnőtt pályafutásom első és eddigi utolsó bajnoki címét az APOEL-nek köszönhetem. Ahogyan azt is, hogy hat Bajnokok Ligája-csoportmérkőzésen léphettem pályára – a Real Madrid, a Borussia Dortmund és a Tottenham ellen. A nyári átigazolási időszak utolsó napjaiban igazoltam Ciprusra, két héttel később már a Santiago Bernabéu Stadionban játszottam. Ehhez kellett szerencse is, de megint csak azt mondom, hogy hiába voltam tehetséges, alázat, akarat és munka nélkül nem jutottam volna idáig.

– Még ennél is volt feljebb: 2018 nyarán a Freiburg szerződtette. Igaz, hogy régóta figyelték?
– Amikor először tárgyaltunk, mutattak nekem egy anyagot, amely arról tanúskodott, hogy már három éve szemmel tartottak, még azt is elmondták, hol és mikor néztek meg személyesen. Azon nyomban nyilvánvalóvá vált, hogy egy ízig-vérig profi klubban folytathatom.

– Amikor elkötelezte magát, gondolta volna, hogy négy esztendő elteltével is a Freiburg futballistája lesz?
– Mivel azt megelőzően Palermóban és Nicosiában is egy-egy évig játszottam, nem terveztem hosszú távra. Az első idény nem is volt könnyű, mert bár jól indult, egy sérülés miatt hat hónapot voltam kénytelen kihagyni. Akkor meglehetősen mélyen voltam, de a családom és a párom, Bettina mindvégig mellettem volt, ez segített abban, hogy átvészeljem ezt az időszakot. Azóta nemegyszer hátráltatott sérülés, ha innen nézem, többször is fel kellett állnom a padlóról. Büszke vagyok arra, hogy ez újra és újra sikerült! Ezen a ponton visszakanyarodhatok az Olaszországban tanultakra, arra, hogy sohasem szabad feladni, mert ha így teszel, véged.

– Otthon érzik magukat Freiburgban?
– Igen. A környék csodálatos, a klub családias, a sportigazgatótól kezdve a vezetőedzőn át a társakig mindenkivel jó viszonyt ápolok. Sokat kaptam tőlük, remélem, úgy érzik, hogy cserébe adtam is. Összességében elmondhatom, négy gyönyörű év van mögöttem. Hogy aztán lesz-e a négyből öt, hat, esetleg hét év, meglátjuk.

– Ne években, csak meccsekben gondolkodjunk: eddig kilencvennyolc tétmérkőzésen viselte a Freiburg szerelését. Vajon meglesz a száz?
– Jó kérdés... Köztudott, a fociban bármi megtörténhet, sokszor olyasmi is, amire nem számítunk. A szerződésem még három évig érvényes, de láttunk már olyat a futballtörténelemben, hogy valaki a megállapodás lejárta előtt elköszönt a csapatától.

– A futballpiacon mértékadónak vélt transfermarkt tízmillió euróra becsüli az értékét. Hízelgő, nemde?
– Taksáltak már többre is… Különösebb jelentőséget nem tulajdonítok neki, attól még, hogy valakit beáraznak egy irodában, a pályán folyamatosan teljesíteni kell. Tudom, sokan szeretik nézegetni, ki mennyit ér, nincs is ezzel baj, én azonban nem foglalkozom azzal, hogy a nevem mellett mekkora összeg áll. Az hajt, hogy napról napra előrelépjek, gólokkal, gólpasszokkal, jó játékkal legyek a csapatom hasznára, és ha az egyik meccsen jól futballoztam, a következőn még jobban akarok. S ha egyszer klubot váltok, úgyis kiderül, valójában mennyit érek.

– „Jó gyerek, talán túlságosan is az” – jellemezte önt egy négy évvel ezelőtti interjúban az édesapja. Igaza volt?
– Feltehetőleg arra célzott, hogy a pályán lehetnék vagányabb és egoistább. Úgy hiszem, ezen a téren fejlődtem azóta – korábban akkor is passzoltam, amikor nem kellett volna. Érdekes, kiskoromban éppen fordítva volt: ha öten vettek körül, akkor sem adtam le a labdát. Mára megtaláltam az egyensúlyt, ha most kérdeznék meg aput, aligha mondaná azt, hogy túlságosan jó gyerek vagyok.

– Egy újabb idézet, de már öntől: „Sohasem elégedtem meg semmivel”.
– Ez így van! Nem szabad elkényelmesedni, hátradőlni. Egy profi labdarúgó karrierje nem tart túl sokáig, abban az időszakban, amikor a legmagasabb szinten játszik, kiváltképp figyelnie kell a megfelelő edzésmunkára, regenerációra, étkezésre és pihenésre. Én minden egyes nappal több akarok lenni! Úgy vagyok vele, hogy ha tegnap száz százalékot adtam bele, ma is minimum annyit kell, és holnap is! Ha mindennap a maximumra törekszem, a karrierem végén tiszta lelkiismerettel tudok majd tükörbe nézni, abban a tudatban, hogy ami tőlem telt, megtettem.

– Ha az eddigi pályafutásából kellene egy pillanatot kiemelnie, mi lenne az?
– Ez is jó kérdés. Szerencsére bő a választék, sok szép és jó történt már velem. De nem akarom megkerülni a választ: mivel az a folyamat, amely még ma is tart, Felcsúton kezdődött, azt mondom, az a nap volt mindmáig a legfontosabb, amikor odakerültem. Ott minden adva volt a fejlődéshez, rajtam múlt, mire viszem. Szüntelenül „nyomtam” magamat, hogy még többet és többet tegyek bele. Ennek is köszönhető, hogy tizenhét évesen már bemutatkozhattam az NB I-ben.

– Apropó, bemutatkozás! Az APOEL-ben és a Freiburgban is góllal nyitott.
– Az első benyomás a legfontosabb... A freiburgi debütálást egyébként „kimaxoltam”, a gól mellett kiharcoltam egy tizenegyest, kaptam egy sárga lapot, majd sérülés miatt lecseréltek. Az csakugyan emlékezetes nap volt.

– Ha nem tévedek, 2016. május huszadika is.
– Úgy bizony, azt a napot sem felejtem el soha, hiszen válogatott lettem! A Groupama Arénában Elefántcsontpart ellen rendezett meccsen az akkori szövetségi kapitány, Bernd Storck a hajrában küldött be, nem tagadom, kissé megszeppenve álltam be. Az első egy-két válogatott mérkőzésem előtt volt is bennem izgalom, mára elmúlt. A jó értelemben vett meccsdrukk természetesen megmaradt, ám a feszültség elszállt. Egyebek mellett azért, mert bízom a csapatban – és persze azért magamban is.

– Ha már emlékezetes csaták: 2021. október tizenkettedike, Wembley.
– Az is egy hidegrázós történet. Most, ahogy beszélünk róla, lúdbőrös leszek... Az angolok elleni világbajnoki selejtezőn úgy végeztünk egy egyre, hogy a gólommal még vezettünk is. Évtizedek óta tartó átok tört meg azzal a döntetlennel, míg élek, emlegetem majd azt a napot is. Főleg úgy, hogy amikor letettem a labdát a büntetőpontra, csaknem hetvenezren fütyültek. Azokban a másodpercekben higgadtnak kellett maradnom, hogy ne hibázzam el a tizenegyest – a már mögöttem lévő tapasztalat sokat segített abban a szituációban. Azt pedig, hogy mit éreztem akkor, amikor láttam, hogy a kapuban köt ki a labda, majdhogynem lehetetlen szavakba önteni. A világ egyik legboldogabb embere voltam, annyi szent.

– A két héttel ezelőtti Német Kupa-döntő után készült képeken a világ egyik legszomorúbb emberének tűnt. Az ezüst ma már szebben csillog?
– Sajnos nem. Dühítő volt az a vereség, mert szerintem jobban játszottunk az RB Leipzignél, több lehetőségünk volt arra, hogy eldöntsük a meccset, a kapufa háromszor is kisegítette az ellenfelünket... A foci azonban ilyen, ha nem élsz az eséllyel, előbb-utóbb megbűnhődsz érte. Egy-két héttel korábban is átéltük ezt, akkor a Bajnokok Ligája-indulás volt a tét a lipcseiek elleni mérkőzésen, fájdalom, azt sem tudtuk megnyerni. Világossá vált, príma csapatunk van, de azt még kell tanulnunk, hogyan nyerjük meg a sorsdöntő találkozókat. Az vigasztal, hogy nehéz és hosszú úton jutottunk el a fináléig, melynek végén a szurkolóink úgy ünnepeltek bennünket, mintha mi hódítottuk volna el a trófeát. Úgyhogy maradjunk annyiban, ma még fáj a vereség, de valamikor bizonyára eljön az a nap, amikor már szépen csillog majd az ezüst.

– Édesapja korábban arra kérte, kerülje a tetoválásokat. Még ma is tartja magát az atyai intelemhez?
– Apuék úgy nőttek fel, hogy nem volt divat a tetkó, érthető, hogy nincs oda érte. Nekem sincs még, és nem is tervezem, hogy a közeljövőben varratok egy oroszlánt a hátamra... Mivel tartom magam ahhoz, hogy soha ne mondd, hogy soha, azt nem jelenthetem ki, hogy biztosan nem lesz tetoválásom – de valószínűleg nem lesz.

– Ha jól tudom, édesapjával és az MTK-ban kézilabdázó húgával, Nikolett-tel, kifejezetten szoros a kapcsolata.
– Erős a kötelék köztünk, igen. S örömmel tehetem hozzá, hogy Betti személyében hat éve megtaláltam azt a lányt, aki mindenben a társam. Rájuk mindenben támaszkodhatok, ha netán bármi gondom van, hozzájuk bármikor fordulhatok. Ezt ezúton is köszönöm nekik!

– Valami azt súgja, a családon belüli versenyek vérre mennek…
– Tény, egyikünk sem szeret kikapni. Én speciel nem is szoktam, amit labdával játszunk, abban legtöbbször nyerek.

– Még kézilabdával is?
– Az ritkán kerül elő.

– Hogyhogy?
– A sok győzelmemnek van egy titka: amiben nincs esélyem, azt nem játszom.