Show-nak is gyengécske amerikai humbug

Már a helyszín kijelölése se ment problémamentesen. Az 1904-es rendezés jogát Chicagónak ítélte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, ám St. Louis épp ugyanúgy világkiállításnak készült otthont adni, mint a századfordulón a francia metropolisz, és a szervező cég gyakorlatilag megzsarolta a „szeles várost", hogy saját sportversenyeket tart majd, amelyekkel elhomályosítja az „igaziakat".

A feszültség feloldására egyenesen Theodore Roosevelt amerikai elnökhöz fordultak, aki „megkérte" Chicago elöljáróit, hogy adják át a lehetőséget a konkurenciának. A Michigan-tó partján duzzogva bár, de tudomásul vették ezt, a NOB pedig lenyelte, hogy felülbírálták az eredeti döntését. Villámgyorsan kiderült azonban, hogy a helyiek a botrányosan szervezett, a várt bevételt meg sem közelítő, kevesek által látogatott világkiállítás felvirágoztatójának szánták az olimpiát.

Nem tolongtak a részt vevő nemzetek sem, mindössze 12 ország sportolói szerepeltek. Az Óvilágot és Ázsiát lekötötte az orosz–japán háború, de az utazási és szállásköltségek is sokakat távol tartottak. Az angolok és franciák túlnyomó többsége, részben a kaotikus körülményeket megsejtve, bojkottálta az eseményt, és maga Coubertin báró, a modernkori játékok apostola sem ment el: személyes képviseletére a NOB német és magyar tagját (Kemény Ferenc) kérte fel.

A tengerentúliak azt ígérték, hogy az európaiakért külön hajót küldenek, ám elfeledkeztek az egészről – az utolsó pillanatban kellett pótmegoldásról gondoskodni. Az egy hétig tartó óceánátkelést pedig még majdnem ugyanennyi időt felemésztő vasúti döcögés követte New Yorkból a Mississippi mellé, a préri határáig...

A szállások inkább istállóhoz voltak hasonlatosak, mint hotelhez. Az egyik német futóbajnok csak rönkhodálynak nevezte az ötszáz egyágyas és kétszázötven kétágyas szobát kínáló „körletet", amelyet egyben hátborzongatónak is titulált. A víz ihatatlannak bizonyult (a további fertőzéseket elkerülendő a németek sörre, a házigazdák és a mieink tejre értek át, de mondani sem kell, sokaknál az is komoly emésztési panaszokat okozott...), a kosztot pedig – bosszantó gyakorisággal bölényhúst szolgáltak fel – nehezen lehetett elviselni.

Ez volt a leghosszabb ötkarikás seregszemle: hivatalosan 1904. július 1-jétől november 23-ig tartott, ám az amerikaiak már márciustól megrendezték a maguk kis háziversenyeit, amelyeket előszeretettel neveztek olimpiának.

A folytatás sem volt jobb, amit már a jellegtelen megnyitó is szimbolizált: nem hívtak meg fontos közméltóságokat, a kiállítás elnöke saját maga indította útjára hivatalosan is a Francis Field nevű helyen a játékokat. Hamarosan láthatták, hogy ezek derékhada sem köti le kellőképpen a látogatókat, így augusztusban „antropológiai napokat" is tartottak.

Ennek keretében etnikai alapon „eresztettek össze" különböző embertípusokat: például a pincéreket nevezték ki görög atlétáknak, a portásokból lettek az egyéb nemzetbéliek. A 100 méteres síkfutást egy sziú indián nyerte meg, de bantuk, kínaiak és egyéb indián törzsek is „nemzeteket" alkottak. Őket is gyakran hirdették ki olimpiai bajnoknak...

A NOB a megrendezett több mint háromszáz „versenyszám" közül utóbb csak 17 sportág 91 viadalát fogadta el hivatalosnak, bár a korabeli tudósítások alapján nem egyértelmű a helyzet, és egyes források még ma is az iméntitől némileg eltérő összesítést adnak meg.

Annyi bizonyos, hogy legutóbb ekkor golfoztak ötkarikás jelleggel, és itt debütált a programban az ökölvívás, a szabadfogású birkózás, valamint a műugrás (volt fejesugró megméretés is), nem beszélve a súlyzógyakorlatokról, meg a lacrosse és a roque nevű labdahalászós, illetve -ütögetős játékról.

A küzdelmek komoly(talan)ságáról azonban nem ezek a számunkra egzotikus sportok árulkodnak, hanem hogy a számok több mint felében nem akadt külföldi induló... Nem meglepő, hogy az aranyak több mint nyolcvan százaléka az Egyesült Államokban maradt.

A játékok lényegét mindig az – ezúttal a nyár végén pár napba tömörített programú – atlétika adja és St. Louisnak is megvoltak a maga hősei. Charles „Archie" Hahn 60, 100 és 200 méteren is nyert, a középső távot csaknem egy másodperccel gyorsabban – kerek 11 mp alatt – futva a sziú „bajnoknál", míg a 200-on elért 21.6 másodperces olimpiai rekordját 28 évig hiába ostromolták.

Szintén három győzelmet aratott a középtávfutó James Lightbody, a gátfutó (de 400 síkon is nyerő) Harry Hillman, valamint a mindhárom helyből ugró címét megvédő legendás Ray Ewry. Martin Sheridan a holtverseny miatt csak „szétdobással" diadalmaskodott diszkoszvetésben, Myer Prinstein pedig „normál" ugrásban duplázott (távol, hármas).

Érdemes megemlíteni, hogy vívásban taroltak a kubaiak, főleg Ramón Fonst révén, aki ezúttal is győzött párbajtőrben, de a másik két fegyvernemben ugyancsak begyűjtött egy-egy elsőséget – a lélekszámarányosan (hozzánk hasonlóan) az egyik legeredményesebb olimpiai hatalomnak számító karibi ország ekkor robbant be az ötkarikás élvonalba.

A magyar küldöttség sosem volt olyan kis létszámú, és ahhoz mérten eredményes, mint 1904-ben: a maroknyi, négyfős együttesből Halmay Zoltán a párizsi két második helyét (200 és 4000 méter gyors, az 1000 méter bronza mellett) eggyel jobbakra cserélte, a másik úszó, Kiss Géza pedig hozzátett ehhez egy ezüst- és egy bronzérmet.

A helyszínül szolgáló mesterséges tavacskát – melynek fő feladata óceánjárók számára tervezett „elsüllyeszthetetlen mentőcsónakok" bemutatása volt a kiállítás keretében – egy kis folyó táplálta, ezért kiszámíthatatlan áramlatok is keletkeztek a vizében. Az első napon a 23 éves Halmay a fagerendákkal, deszkapallókkal, tutajokkal kezdetlegesen összetákolt „uszodában" simán utasította maga mögé 100 yardon a mezőnyt.

Másnap 50 yardon „félúton Halmay végre némi előnyt szerzett, de az amerikai Scott Leary, aki közvetlenül mellette úszott, lehúzta őt (ez vélhetően úgy értendő: utolérte – a szerk.), és élet halál küzdelem fejlődött ki a két ellenfél között – írta jelentésében Sztankovits Szilárd MASZ-titkár, akit azzal kértek fel versenybírónak, hogy nevezze meg a célba érkezéskor az elsőt. – Leary karcsapásai voltak a gyorsabbak, Halmayé az erőteljesebbek.

Amikor már csak néhány méternyire voltak a céltól, Halmay teljes erőből belefeküdt, és egylábnyival (30 cm) előbb ért be. Mögöttük két lábbal Charles Daniels jött... (Ő két hosszabb távon, aztán váltóban, továbbá 100-on négy évvel később, vagyis összesen négyszer állhatott fel a dobogó tetejére – a szerk.)

(Sztankovits azt persze nem részletezte, hogy mielőtt honfitársunk a célba csapott volna, ő már örömittasan elsőnek kiáltotta ki, amit többen is zokon vettek, mire ő megsértődött, és a St. Louis Globe Democrat szerint alaposan orrba vágta az egyik, közelében hőbörgő tiltakozót... – a szerk.)

Már-már ki akarták hirdetni győztesnek Learyt, ám erélyes fellépésem folytán elhatározták, hogy a kérdést a Ner-Pyrah nevű vezetőbíró elé viszik. Minden erővel igyekeztek őt befolyásolni, de mindkét célbírónak egyformán helyt adott, holtversenyt hirdetett ki...

Nagy előkészülettel és izgalommal fogtak hozzá az új versenyhez. A sok elővigyázati rendszabály azonban feleslegessé vált, mert Halmay már az indulásnál előnyt szerzett... (A helyi lap azt írta, hogy »Leary elaludt és bennragadt a rajtnál« – a szerk.) Úszónk egész úton ura volt a helyzetnek, előnyét folytonosan nagyobbítva végül 28 másodpercet úszva fölényesen, négylábnyi előnnyel győzte le kemény ellenfelét."

Sztankovits sorait hadd egészítsük ki a városi újság egykorú riportjából. Az újraúszás előjátékaként az első rajtnál Halmay kiugrott, a másodiknál pedig Leary tette ugyanezt. A harmadik kísérletnél a magyar versenyzőnek helyén volt a szíve, jobban bírta idegekkel: pontosan startolt, míg ellenfele éppen annyit késlekedett, amennyi végül a különbség lett a célba érkezéskor: hat, döntő fontosságú tizedecskét...

Halmay Zoltán, aki az amerikaiak szavaival „gyorsabban úszott a cápáknál", igazi világklasszis volt: összesen hétszeres ötkarikás érmes, 15-szörös magyar bajnok, két távon az első hitelesített világcsúcs gazdája, majd pályafutása befejeztével szövetségi kapitány és később megérdemelten a Hírességek Csarnokának tagja is lett.

St. Louisban is megérdemelten gyűjtötte be az aranyakat – igen, a drága nemesfémet, mert ez az olimpia a kevés maradandó dolog között ezt hagyta ránk, az érmek azóta is érvényes „felhasználási módját" (az ezüstök és bronzok eggyel hátrébb sorolódtak, azaz végre a harmadikoknak is jutott valami).

Értékes sikereire, több más békeidőkbeli sportolóklasszisunkhoz hasonlóan, utóbb – különböző kiadványaiban például – bejelentette igényét a Szlovák Olimpiai Bizottság is, mivel „Imrich Zoltán Halmaj" szülőhelye, Magasfalu Pozsony vármegyéhez tartozott akkoriban. A NOB – igaz, formai okokból – „nekünk ítélte", de ez azért is igazságos, mert ő maga ízig-vérig magyarnak vallotta magát, hiszen a szüleivel tízévesen Budapestre költözött, és itt tanult meg úszni is, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél kialakított uszodában.

Ezt a vitát tekintsük csupán kellemetlen közjátéknak, ahogy tulajdonképpen az 1904-es olimpia is az volt: St. Louis káosza majdnem végleg betette a kaput a modernkori ötkarikás mozgalomnak – az azonban, mint az idei nyár is bizonyítja, túlélte...