Pelle mellett Babe volt a Coliseum sztárja

Amilyen szerencsétlenül indult a jubileumi tizedik olimpia története, olyan sikeres versengésnek adott otthont végül Los Angeles. Pedig egy darabig úgy tűnt, az egész világot megrengető gazdasági válság maga alá temeti az egészet: a kaliforniai városban, amely egyetlenként kandidált a rendezésre, hat hónappal a játékok előtt még hiába várták, hogy akár csak egyetlen árva ország is benevezzen a viadalra.

Aztán elkezdtek szállingózni a jelentkezések (köztük a ma már minden téren szuperhatalom Kína legelső ötkarikás indulójáé), de csupán pár héttel a rajt előtt vált biztossá, hogy nem maradnak el a versenyek, és így is kevesebb mint feleannyi (37 országból összesen 1332) sportoló szerepelt, mint négy esztendővel korábban, hiszen a mezőny nagyobb részét adó európai országok zöme korlátozott létszámmal volt csak képes küldöttséget delegálni.

Ráadásul az ott lévők között is akadtak, akik igencsak kalandos úton vergődtek el az eseményre: a brazil csapat például a hajóútra 25 tonna kávét vitt magával, amelyet az útba eső kikötőkben próbált eladni, de csak 24 dollárt sikerült ilyen módon összekaparnia. Mivel az Egyesült Államok egy dollárt kért egy-egy beutazási engedélyért, csak kéttucatnyi brazil sportoló léphetett amerikai földre az otthonról nekivágó 69-ből.

A többiek abban bíztak, hogy a San Franciscó-i konzulátus segít rajtuk, de mire a futárral küldött 45 dollár értékű csekk megérkezett, a brazil pénz annyira leértékelődött, hogy a papír már nem ért, csak 17-et, emiatt nem sikerült beváltani. Így aztán a 45 szerencsétlenül járó brazil olimpiai részvétel helyett tovább hajózott északnak, és árulta akkoriban még kevésbé kelendő portékáját...

Nekünk is megvolt a magunk baja, hiszen a Magyar Olimpiai Bizottság csak 54 versenyzőt tudott kiutaztatni (szemben az amszterdami 110-zel), s ha nincs az úszók és a vízilabdázók amerikai versenykörútja – melynek bevételéből nemcsak saját részvételüket finanszírozták, de a hazai ötkarikás mozgalmat is segítették –, talán még kevesebben lettek volna.

Ám a kisebb létszámú magyar különítmény is kitett magáért – de erről majd később. A sportolóknak előbb ugyanis el kellett jutniuk Los Angelesbe, amihez hatalmas távolság leküzdése várt rájuk.

„Hajónk öt nap alatt kelt át az Atlanti-óceánon, közben a fedélzeten futottunk, de az úszók számára volt egy kis medence is. Aztán egy hét alatt szeltük át vonattal Amerikát, és minden megállónál leszálltunk, fel-alá futkároztunk a peronon, hogy legalább ennyit mozogjunk, majd indulásnál visszaugrottunk a szerelvényre" – emlékezett vissza például Violet Webb, a 4x100 méteres brit női váltó tagjaként olimpiai bronzérmet szerző futó.

Ha azonban az ember egyszer már kibírta a napfényes Csendes-óceán-parti metropoliszig, fantasztikus élményben lehetett ott része. A korszerű létesítmények legnagyobbikában, az 1924-ben épült LA Coliseumban 105 ezer ember ünnepelt a megnyitón – más kérdés, hogy amíg a legnagyobb hollywoodi sztárok, Charlie Chaplin vagy Marlene Dietrich meg nem ígérték, hogy fellépnek a stadionban, nem fogytak annyira a jegyek...

Herbert Hoovert azonban nem üdvözölhették a nézők, mivel választási kampánya közben tartotta magát az amerikai elnökök „rossz szokásához", azaz nem látogatott el hazája nagy világeseményére – ugyanígy tett már az esztendő elején is, amikor Lake Placid adott otthont a téli játékoknak, a rossz mintát pedig Theodore Roosevelt adta, aki 1904-ben maradt távol St. Louistól. (Szerencse, hogy Ronald Reagan 1984-ben majd szakított ezzel a hozzáállással az Angyalok Városának következő rendezésekor.)

Ezt leszámítva azonban zökkenőmentes volt a Los Angeles-i seregszemle, amelynek részeként több hagyományteremtő újítást is bevezettek, így például azt, hogy az érmesek itt álltak először győzelmi dobogóra (melynek tetején az 1500 méteres síkfutásban aranyérmes olasz Luigi Beccali aztán fasiszta karlendítéssel ünnepelt...).

A nagy érdeklődés mellett zajló versenyek színvonalára nem lehetett panasz: a szabadúszó szerencselovagokat kirostálta a mezőnyből a hatalmas távolság, és minden nemzet csak a legjobbjaival képviseltette magát. A klasszisok pedig kitettek magukért: atlétikában és úszásban összesen 18 világcsúcsot állítottak be vagy döntöttek meg a viadal 16 napja során – amivel a mostani elhódította Párizstól a csúcsok olimpiája címet.

(Ha már itt tartunk, Los Angeles ebben is első volt: először az amerikaiak tartottak a maihoz hasonló szigorú időrendet a hosszú hetekre elnyúló játékok helyett, és azóta is picit több mint két hét a játékok „hivatalos" időtartama.)

Mindjárt a program elején kiemelkedett az egyik legnagyobb csillag, a földkerekség akkori leggyorsabb embere, Eddie Tolan: a 100 és 200 métert nagy honfitárs riválisa, Ralph Metcalfe előtt megnyerő szemüveges fekete fiú volt Jesse Owens közvetlen elődje. A leghosszabb táv ugyanakkor meglepően szoros befutóval zárult, Juan Carlos Zaballa, egy 20 éves argentin újságkihordó ugyanis a koránál is valamivel kevesebb másodperccel előzte meg a másodikat.

A tízezres befogadóképességű uszodában az Egyesült Államok műugrói a megszerezhető 12 éremből 12-t tehettek el, ez azonban csak részben vigasztalhatta a közönséget, amely döbbenten nézte, hogy a férfiaknál a japán úszók kamikaze módjára söpörtek át az úszómezőnyön: 18 medáliából 11 lett az övék, s hat aranyból öt is!

(Ide tartozik, hogy a mi reménységünk, Bárány István már az elődöntőben kiesett 100 gyorson – miután ő is lefárasztotta magát a játékok előtti „pénzfelhajtó" versenykörúton. Viszont legalább váltóban dobogóra állhatott a társaival; ma mekkora szó lenne valami hasonló...)

A lövészet a békés természetű Hollandiában lekerült a műsorról, most viszont visszatért, de az egykor a versenyszámok igen jelentős hányadát adó sportág ezúttal már annak is örülhetett, hogy a puskások, illetve külön a pisztolyosok egyetlen viadalon összemérhették a tudásukat. A birkózóknál nem volt ilyen megszorítás, amivel a meglepő fölénybe kerülő svédek éltek is, hiszen hat elsőséget gyűjtöttek.

Közülük Carl Westergren már a harmadik aranyát szerezte, s még érdekesebb, hogy 1920-ban még közép-, 1924-ben félnehézsúly-, míg ezúttal nehézsúlyban diadalmaskodott. Csapattársa, Ivar Johansson pedig duplán is ragaszkodott a változatossághoz: szabad- és kötöttfogásban egyaránt győzni tudott – szintén különböző súlycsoportokban, de ő ugye néhány napon belül...

Essék most már szó részletesebben is a magyarokról, hiszen hat aranyérmet is hazahoztak. És az a hat könnyen lehetett volna nyolc, ha a műszabadgyakorlatban (lásd alább) legjobbnak bizonyuló kiváló tornásztól, Pelle Istvántól (aki később második lett korláton is) az egyik magyar beszámoló szerint nem „lopják el" botrányosan az újabb lehetőségét, melynek végén így ezüsttel kellett beérnie.

A talajon korát meghaladó, művészien kivitelezett előadásával mindenkit – a hatalmas arénában korán reggel még kisszámú publikumot, valamint riválisait egyaránt – elkápráztató bajnokunk ugyanis a következő fellépése során rontott lovon, de a szabályok szerint újra bemutathatta a gyakorlatát, ami most már remekül sikerült.

Igen ám, de a pontozás előtt kiderült, nincs meg az ismétlés jegyzőkönyve. A mieink órákig keresték, hiába. A konkurencia zsebeibe viszont mégse nézhettek bele... Így aztán a hibás produkciót értékelték, és ezt a hátrányt már nem tudta ledolgozni a magyar tornasport fellendülésének óriási lökést adó versenyző, aki így is fel tudott zárkózni másodiknak, merthogy most az összetettről volt szó (tény, hogy szebben, de kevésbé stabilan tornászott, mint a győztes olasz). Másnap azonban – pont lólengésben! – csak azért is begyűjtötte a második aranyérmét...

A kisöbű puskásoknál is elszállt egy győzelmünk, mivel az egyetlen, a fekvő 50 méteres számban Barát-Lemberkovits Antal aranyérmet érő kerek tízessel zárt – épp csak sajátja helyett a szomszédja céltábláját találta telibe, így mindössze 18. lett...

Ökölvívásban a légsúlyú Énekes István gyors és kitűnő technikával minden ellenfelét felülmúlta, s ezzel a háromszoros Európa-bajnok, tragikusan fiatalon elhunyt vasúti tiszt szerzete meg Európa egyetlen bokszaranyát.

A magyar vízilabda „apostola", Komjádi Béla már 1924-ben is szépen helytállt a válogatottal, de a következő évtől teljes erejét és idejét a sportág felfuttatására fordította, ami a legjobbak képzésén és menedzselésén kívül szakkönyvírást és az utánpótlásbázis kiszélesítését is jelentette.

1928-ban már csak szűken vertek meg minket a németek, ezúttal pedig nem csupán azért lettünk végre elsők, mert mindössze öt csapat indult, és ezek közül is hamar kizárták a bíróverő brazilokat. Rögtön elintéztük a fő rivális Németországot (6:2), így a japánok elleni 17:0 és az amerikaiak 5:0-s elpáholása már csak formalitás volt.

A még nem említett két győzelmünket természetesen a kardozók szállították. Piller György nyert, Kabos Endre bronzérmes lett, míg a hatalmas formában lévő csapat 9:2-re lemosta az olaszokat a négyes döntőben. Itt kezdte meg páratlan sikersorozatát minden idők egyik legeredményesebb olimpikonja, Gerevich Aladár.

Visszatérve az egyéni viadal győztesére, minden értelemben fantasztikus napokat élt azon a nyolcvan évvel ezelőtti nyáron – de nem csupán ő. Először Los Angelesben építettek ugyanis külön erre a célra szánt olimpiai falut. Az 1206 férfiversenyző legtöbbjét kis kétágyas bungalókban szállásolták el, a minitelepülés emellett számos étteremnek, postának, színháznak és kórháznak is helyet adott, a sportolók pedig odavoltak érte. (A 126 hölgy máshol lakott, nekik nívós szálloda jutott.) Piller György így lelkesedett:

„Az olimpiai falu valamennyiünk részére olyan élményt jelentett, mely örök életünkre szólt. Keveredhettünk és barátkozhattunk itt mindenféle néppel, fajra, vallásra és bőrszínre tekintet nélkül. Barátságok ezrei szövődtek! Úgy hiszem, az ötkarikás játékok fennállása óta az olimpiai falu szolgálta legjobban azt az eszmét, amelyért a modern olimpiákat életre keltették."