Világklasszis magyarok búcsúja, haláleset Rómában

Róma már 1908-ra pályázott, és meg is kapta a rendezési jogot a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól. Csakhogy akkor a Vezúv kitörése keresztezte a terveket, a helyreállítási munkák miatt nem lehetett szó olimpiáról. 1960-ban szerencsére nem jött közbe ilyen szerencsétlenség. Erre a játékokra egyébként Budapest is pályázott, és túl is jutott a szavazás első körén, de a négy között elvérzett. Róma a végső körben Lausanne-t legyőzve szerezte meg a rendezési jogot.

A Stadio Olimpicóban nagyszerű munkát végeztek a szervezők. A gyönyörű építményben került sor a megnyitó és a záró ünnepségre, a lovaglóversenyekre és természetesen az atlétikára is.

A megnyitó egyik emlékezetes jelenete volt Tajvan bevonulása. Eredetileg Kínai Köztársaság néven akartak indulni, de ezt a NOB a Kínai Népköztársaságra tekintettel megtiltotta, és kizárólag a Tajvan, illetve Formosa nevet engedélyezte. A korlátozás hatására a bevonulás során a tajvani sportolók az „Under protest”, „Tiltakozás alatt” felirattal vonultak fel.

Az atlétikai versenyek komoly meglepetésekkel szolgáltak. Az amerikai férfiak bukták a legfőbb sprintszámokat, így a 100 métert (a német Armin Hary olimpiai rekorddal nyert, igaz, az amerikai Dave Sime is 10.2-t ért el, de Hary lett a hivatalos győztes), a 200 métert (az olasz Livio Berruti győzött) és a 4x100-as váltót is (a németek nyertek, miután a világcsúcs-időeredményt futó amerikaiakat kizárták rossz váltás miatt).

A nőknél ilyen nem fordulhatott elő Wilma Rudolphnak köszönhetően, aki a százat és a kétszázat is megnyerte, plusz a váltót is aranyhoz segítette. Az olasz médiumok a bőrszínére utalva el is nevezték őt Fekete Gazellának, a franciák pedig a Fekete Gyöngy becenévvel illették. Eredménye, teljesítménye már csak azért is egészen kivételes, mert mint korábban annyi klasszis, ő is gyermekbénulásban szenvedett.

Egy másik színes bőrű sportoló is belépett az ismertségbe. Ökölvívásban félnehézsúlyban Cassius Clay nyert, aki később áttért az iszlám hitre, felvette a Muhammad Ali nevet, és az egyetemes sport egyik legnagyobb alakja lett profi ökölvívóként.

A Legnagyobbnak– ahogyan sokan nevezték– nemcsak az ellenfelekkel, hanem a faji megkülönböztetés ellen is meg kellett küzdenie. Hiába tért haza olimpiai bajnokként Louisville-be, nem olyan fogadtatásban részesült, mint amilyenre számított. Annyira büszke volt római aranyérmére, hogy folyton a nyakában hordta azt, de hazatérve óriási csalódás érte. Egyik barátjával betért egy étterembe, amelyet a fehéreknek tartottak fent. Természetesen nem szolgálták ki őket, így távozniuk kellett, viszont egy csapat „feketékre szakosodott” fehér utánuk eredt. Némi verekedés bontakozott ki, és az olimpiai bajnokkal felálló feketék komoly sérüléseket okoztak a banda tagjainak. Clay nagyon elkeseredett, és bánatában az Ohio folyóba dobta olimpiai aranyérmét (Az 1996-os atlantai olimpián Juan Antonio Samaranch NOB-elnöktől kapott egy másikat.)

Rómában összesen 184 honfitársunk képviselte a magyar színeket. Sajnos az 1956-os forradalom nem volt éppen jó hatással a magyar sport fejlődésére és eredményességére sem. Rengeteg versenyző és edző, szakember hagyta el az országot.

Ez persze nem jelentette azt, hogy a magyar sportolók nem voltak tényezők a római játékokon. Összesen 21 érmet szereztünk 6 arany, 8 ezüst, 7 bronz elosztásban, ezzel az éremtáblázat hetedik helyén végeztünk.

Vívásban, kardban továbbra is Magyarország jelentette a nagyhatalmat. Egyéniben Kárpáti Rudolf nyert, és persze csapatban is a miénk lett az arany. Ismét tagja volt az együttesnek Gerevich Aladár, aki ekkor már 50 éves volt, de még ilyen korban is ki tudta vívni a csapattagságot. Nála idősebben senki sem lett aranyérmes a játékok történetében a magyar sportolók közül, ráadásul ez volt a hetedik elsősége, ezzel a mai napig a legeredményesebb sportolónk az ötkarikás versenyek történetében. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a második világháború miatt két olimpiája kimaradt, lehet, hogy kétjegyűre nőtt volna olimpiai aranyainak száma.

„Voltak a magyar vívás igazán fényes történetében más, zseniálisan nagy vívók rajta kívül is. Még kardvívók is. De azt a technikai tökélyt, azt a briliáns technikát, amellyel ő bírt, senki más nem érte el soha.” (sportmuzeum.hu)

Kárpáti Rudolf és Kovács Pál is Rómában szerezte meg utolsó olimpiai elsőségét, ők hatnál álltak meg. E három, kivételes képességű, kimagasló nagyságnak állít emléket a Gerevich-Kovács-Kárpáti Grand Prix-verseny.

Nagyságukra még egy adat: 1960 óta mindössze 3 aranyérmet nyertünk kardban, Pézsa Tibor (1964, egyéni), csapat (1988), Szabó Bence (1992, egyéni)

Remekeltek öttusázóink is. Németh Ferenc egyéniben, továbbá a Németh Ferenc, Balczó András, Nagy Imre összeállítású csapat is az első helyen végzett.

Ami Németh Ferencet illeti, a párbajtőrvívásba is belekóstolt, még junior világbajnoki résztvevő is volt, de igazán az öttusában teljesedett ki. Abszolút Róma volt a csúcspont pályafutása során, de túl sokáig nem gyűjtögethette az érmeket, mert 1963-ban szívizomgyulladása lett, és emiatt visszavonult a versenyzéstől, mindössze 27 évesen.

Parti János kenuban, 1000 méteren aratott győzelmet a nagy vetélytársat, a szovjet Alekszandr Szilajevet megelőzve. Nyolc évvel korábban Helsinkiben, valamint négy évvel korábban Melbourne-ben egy-egy ezüst jutott neki az 1000, illetve a 10 000 méteres távon.

Parti a víz minden formáját szerette, ha sportról volt, szó. A sportolást még jégkorongozóként kezdte, és a gyorskorcsolyázást sem vetette meg, de ezekkel a sportágakkal inkább csak tinédzser korszakának elején foglalkozott.

Ökölvívásban a légsúlyú Török Gyula révén szereztünk aranyérmet. Azt mondják, nem volt éppen mintagyerek, ehhez minden bizonnyal hozzájárult az is, hogy apja korán meghalt. Számtalan verekedésbe keveredett a ringen kívül is. Az 1956-os forradalom után ő is kivándorolt nyugatra, de honvágya miatt gyorsan hazatért, és az MTK-ban kezdett el bokszolni.

Rómában a döntőben a nagyon kemény szovjet Szergej Szivko állta az útját, és egy kőkemény meccsen 3:2-vel Török Gyulát hozták ki győztesnek.