Aranyat mos a víz - II. rész (2000-2008)

Kemény Dénesről gyorsan szögezzük le: tevékenysége csak Komjádi Béláéhoz mérhető. S akkor még óvatosan fogalmaztam, mert ha csupán az olimpiai bajnoki címeket vesszük figyelembe, Dénes kettővel többet szerzett Kominál. Eddig… De ne aranyérmekben mérjük tevékenységüket, hanem a magyar pólóra gyakorolt hatásukban. Komjádi a hőskor, Kemény a modern idők karizmatikus egyénisége. Ám azt írjuk Kemény javára – te jó ég, három arany után még kell valamit a javára írni!? –, hogy 1986 előtt a világversenyeken körmérkőzések voltak, úgynevezett ki-ki meccs akadt ugyan, de az mégsem olyan, mint egy párbaj a kieséses rendszerben.

Pedig nem lehet azt mondani, hogy vörös szőnyeget terítettek Kemény Dénes lába elé, hogy képletesen szólva azon masírozzon a válogatott élére. Talán még emlékszünk, Horkai Györgynek nem volt rossz csapata. Sőt! Hores az elvégzett munkában hitt, sőt a játékosok is hittek neki, nem falból beszélt, mert olimpiai bajnok volt, csak éppen egy dolog nem sikerült, nevezetesen a legfontosabb tornákon nyerni. Eb-második helyekre futotta, de az atlantai olimpián (1996) negyedik lett a csapat. Ez még akkor sem volt vigasztaló, ha tudjuk, a moszkvai bronzérmet (1980) követően a magyar vízilabda-válogatott a dobogó közelébe se került, Szöul (1988) 5. helyet, Barcelona (1992) 6. helyet hozott. Mondhatni, az atlantai 4. helyezésben volt fejlődés, na de Magyarországon, vízilabdában? Ha a Margitszigeten az ember eldobott egy kavicsot, félő volt, hogy olimpiai bajnok pólóst talált el vele – más kérdés, hogy ebből a szempontból manapság még jobban kell vigyázni a dobálózással. (Ebben pedig Kemény is „ludas”, mert Gyarmati Dezső és Kárpáti György mellé Szécsi Zoltán, Kiss Gergely, Molnár Tamás, Kásás Tamás, Benedek Tibor és Biros Péter személyében „kitermelt” még hat háromszoros bajnokot!)

EGYBŐL EGY

Nos, ebben a közegben nemcsak meglepetést, hanem döbbenetet váltott ki Kemény megválasztása. Horkai, Görgényi István, Gerendás György és Kemény Dénes pályázott a kapitányi posztra, közülük csak Keménynek nem volt olimpiai érme (Görgényi Münchenben ezüstöt nyert), ráadásul Dénes Comóban „egerészett”. Ehhez azt is tudni kell, 1973 óta csak olimpiai vagy világbajnok töltötte be a szövetségi kapitányi posztot! Mondják, elsősorban Szívós István lobbizott érte, éppen azzal az érvvel, hogy nem a belterjes közegből érkezik. Most már mindegy, hogy történt, a történteken nem lehet változtatni. Szerencsére.

Azonban volt még valami, amiről nem szabad megfeledkezni: Kemény Dénes keretében szép számmal lehetőséget kaptak a Kemény Ferenc – a kedves papa, Fecsó – keze alatt pallérozódó korosztályos válogatottak. (Csupán a teljesség igénye nélkül: Kiss Gergely és Vári Attila 1993-ban ifi Eb-győztes, egy évvel később mellettük Steinmetz Barna, Molnár Tamás, Fodor Rajmund, Székely Bulcsú, Kásás Tamás, Varga Tamás nyert juniorban kontinensbajnokságot, 1995-ben pedig valamennyien ott voltak a junior-vb-n első együttesben. Két év múlva Steinmetz Ádám, Varga II Zsolt, Szécsi Zoltán neve is felbukkan a junior-vb-n második helyezettek között.) Aztán ezeknek a srácoknak a felnőttek között is természetes volt, hogy nyernek. Ennek is tudható be, hogy Kemény Dénes válogatottja Jönköping után 20 évvel, 1997-ben Sevillában Eb-t nyert (a döntőben Kásás Tamás 3 góljával Magyarország–Jugoszlávia 3–2), s szintén 30 esztendős szünet után lett ismét világbajnok (1973, Belgrád–2003, Barcelona).

De utóbbi sikere előtt még Sydneyben (2000) megnyerte az olimpiát! A kapitányt akkor és utána is sokan bírálták azért, mert keretszűkítések során döntéseit nem indokolta meg. Erről így beszélt Endrei Judit Kemény üzenetek című könyvében. „Vincze Balázs és Tóth Frank nagyon jó játékosok voltak, fontos szereplői az első három év aranyainak, ám ők az én megítélésem szerint Biros Petivel és Székely Bulcsúval szemben elvesztették a válogatottba kerülésért a harcot. De nem azért, mert Biros vagy Székely jobbak voltak, mint ők, hanem azért, mert ezekkel a fiúkkal jobb lett a válogatott! (...) Az első döntésnél még részletesen meg is indokoltam a játékosnak, hogy miért maradt ki. Ő csalódott volt, emberileg teljesen megértettem. Az újságírók pedig elkezdték őt kérdezgetni: »és mit mondott a kapitány, miért?«. A játékos meg elsorolta, mit mondtam, és – teljesen normális emberi reakcióként – mindegyik megjegyzésemhez fűzött egy ellenmegjegyzést. Mert ilyen az ember! Nem ellenem szólt, csak a lelkéből kitört az őszinte észrevétel. Eltelt egy hónap, jött a másik döntés, akkor már nem mondtam semmit a kimaradó játékosnak. Mert nem akartam, hogy az újságokban megjelenő reakciókat, írásokat elolvassák azok a játékosok is, akik benne vannak a csapatban. (...) Ettől fogva datálódik az, hogy én mind a mai napig nem indoklom meg a döntéseimet. Ezt tartom helyesnek (...)"

Ma már tudjuk, ezért (is) hívják Keményt multicégek csapatösszetartó tréningjeire előadónak. Ám Sydneyben a horvátok 8–7-re legyőzték a válogatottat, ráadásul a kapitányt két mérkőzésre eltiltották a kispadtól. Az Egyesült Államok elleni meccsen ebből még nem volt gond, a közös „ötletelés” és távirányítás 10–9-es győzelmet eredményezett, ám a jugóktól kikaptunk 10–9-re. A válogatott két vereséggel csoportharmadikként jutott a negyeddöntőbe, onnantól viszont nem volt apelláta, az olaszok legyőzése után az elődöntőben a jugoszlávoknak szintén egygólos győzelemmel (8–7) vágtunk vissza a korábbi egygólos vereségért, a döntőben miszlikbe aprítottuk az oroszokat (13–6). A kulisszák mögött történt azért más is: a fiúk a csoportmeccsek után belenéztek az éjszakába. Ez volt a válogatott csapatépítő tréningje – Kemény Dénes nélkül. Ettek, ittak, fátylat borítottak a múltra, s a negyeddöntőtől elkezdtek úgy pólózni, ahogyan az olimpián kell. Ami pedig a kapitány részét illeti, az elődöntőben 5–6-nál kapust cserélt, Szécsi Zoltánt küldte be Kósz Zoltán helyére. A többit tudjuk, egyből egy.

KETTŐBŐL KETTŐ

Hogy aztán milyen nehéz megfelelni olimpiai bajnokként? A szövetségi kapitány maga is beismerte, a 2001-es budapesti Eb-n nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy friss olimpiai bajnokként kellett helytállnia hazájában rangos versenyen. Itthon csak a győzelem volt elfogadható eredmény, mégis csupán harmadik lett a válogatott, a fukuokai vb-n ötödik. Kemény fel is tette néhány játékosának a kérdést. „Biztos vagy benne, hogy ugyanúgy indulsz el otthonról az edzésre, mint Sydney előtt?” S mivel a tettekben egyértelmű válasz nem érkezett, a belgrádi világkupán szerzett ezüstérem után (a jugók kétszeri legyőzése után a döntőben kikaptunk az oroszoktól) acsai vadásztanyájára invitálta játékosait a kapitány, s a csapatépő tréning eredményeként Magyarország 2003-ban Barcelonában 30 esztendőt követően ismét világbajnok lett.

Illetve azért ez nem ilyen egyszerű. A vb-dobogó tetejére vezető úton botlottunk egyet, mert a kranji Eb-n nem sikerült előrébb lépni a két évvel ezelőtti budapesti helyezéshez képest (3. hely). Továbbá a vb helyszínén a mester úgy érezte, a helyére kell tenni néhány dolgot, ugyanis pólósait nem tartotta elég motiváltnak, olyan benyomása volt, hogy a fiúk „csak úgy” elvannak Barcelonában.

Amúgy az athéni olimpián a mezőnyt tekintve világbajnoki csoportba kerültünk: Szerbia és Montenegró, a horvátok, az amerikaiak, az oroszok és a kazahok mellé. A csoportelsőségért az utolsó meccset az oroszokkal játszottuk, majd a győzelem után az elődöntőben is a „ruszkik” jöttek. Aztán a fináléban Szerbia és Montenegró, amelyet az első csoportmérkőzésen 6–4-re elgyepáltunk. S hogy Kemény szavait idézzük: „Három null oda, még le sem ültem a kispadra!" A kapitány magában még azon morfondírozott, hiába a magyar válogatott a legjobb Athénban, a legjobbaknak is lehet rossz napjuk, s lehet, hogy éppen azt fogtuk ki. Feljöttünk 5–5-re, de a harmadik negyed végén 7–5 volt oda. Magyarán: az utolsó játékrészben kellett három gólt dobni, úgy, hogy egyet sem kaphatunk. Gondoljunk bele, más variáció reális alapokon elképzelhetetlen volt – ha ez egyáltalán a megvalósítható kategóriába tartozott. Kemény nem is azt sulykolta játékosaiba, hogy egy negyed alatt hármat kell lőni, hanem hogy nem szabad gólt kapni. Ez olyannyira sikerült, hogy Kásásék négy emberhátrányt is kivédekeztek. S amúgy mellékesen lőttek hármat. Apropó, Kásás! A kapitány az utolsó harmad előtt hezitált, kicsit pihentesse-e a döntőben addig átlagosan játszó klasszisát, de megérzésére hagyatkozva a vízben hagyta. Kása pedig mintegy köszönve a bizalmat, beindult, két gólt szerzett, egyet pedig előkészített. Aztán lehetett is menni az aranyért, kettőből kettő.

HÁROMBÓL HÁROM

Három a magyar igazság. Csakhogy az Athénban legyőzött szerbek a következő években fölénk nőttek, ráadásul 2008-ban már Montenegró önállóan indult a málagai Eb-n. A döntőben le is győzték a szerbeket, akik az elődöntőben minket vertek meg hosszabbításban. A bronzért viszont a horvátokat sikerült legyőznünk – szintén hosszabbításban. Pekingben rázósan indult a torna, mert válogatottunknak kellett egyenlíteni a döntetlenért Montenegró ellen, de Magyarország csoportelső lett, mivel a montenegróiak kikaptak Spanyolországtól. Aztán az élet úgy hozta, hogy a másik csoportból továbbjutó horvátokat Montenegró a négy közé jutásért elintézte, így az elődöntőben újra Magyarország–Montenegró találkozó következett. Az ellenfél szinte úgy ugrott meg három góllal, mint az athéni fináléban Szerbia és Montenegrót, de aztán mi is vezettünk két góllal, majd 9–9 után 11–9 lett ide. S mivel a másik ágon az Egyesült Államok legyőzte Szerbiát, az aranyéremért mi játszottunk az amikkal. Sima győzelem, háromból három.

S ha azzal kezdtük, hogy a magyar vízilabdázás erejét – ha szabad ezt a kifejezést használni – mikro- és makroszinten egyaránt az egymásra épülés, a folytonosság adja, talán érthető, hogy az Egyesült Államok ellen elért 14–10-es győzelem szinte papírforma-eredmény volt. Négy gólt ugyan nem, de legalább egyet jelenthetett az, hogy a két országban teljesen más a sportág társadalmon belül betöltött státusa. Míg a tengerentúlon általában jó erőkből álló válogatottat verbuválnak olimpiáról olimpiára, addig a magyar szövetségi kapitánnyal szemben ez alapkövetelmény. Ha úgy jobban tetszik, rész az egészben.

Mert mi a pólóban a mindenséggel mérjük magunkat.