„Ikeásan” szakszerű rendezés, két királlyal

A NOB 1909-ben azért ítélte a svéd fővárosnak az eseményt, mert képviselői megfelelő létesítményeket és a versenyek zavartalan lebonyolítását ígérték. A valóban impozáns olimpiai stadion a középkori lovagvárak stílusában épült, a vendéglátók maguk mondták, hogy a testnevelés várának szánták.

A szervezést is nagy körültekintéssel intézték, minden aprólékos részletet jó előre kidolgoztak. Ennek volt köszönhető, hogy a résztvevők tényleg otthon érezték magukat, és a viadalok során jóformán semmilyen komolyabb fennakadás nem történt, skandináv módra a rendezés minden eleme jól illeszkedett, s a helyén volt.

Ráadásul a svédek gondosan ügyeltek arra, hogy a felvetődő vitás kérdésekben pártatlanul ítélkezzenek – legalábbis ha idegen nemzetbeliek álltak egymással szemben. Mert azért a sajátjaik javára olykor lejtett a pálya (óriási harcban álltak az amerikaiakkal, és meg is előzték őket az érmek számában, de amúgy általában is érezni lehetett a mindenáron való győzni akarást, amely egyre inkább átvette a „a részvétel a fontos" jellegű békés vetélkedés helyét.

A nemzetek fokozódó versengése ilyen szempontból mintegy előszele volt a századfordulós boldog békeidők végét elhozó közeledő nagy háborúnak – amit egyébként az is aláfest, hogy az atlétika (30) után második legtöbb versenyszámmal messze a sportlövészet (18, köztük hadipuskás küzdelmekkel) vette ki a részét a programból, amely valójában a színpompás július 6-i megnyitóval kezdődött, bár egyes viadalok (selejtezői) már két hónapja tartottak.

Atlétikában jött ki a legjobban, hogy rendszeres edzésekkel érdemes érkezni az olimpiára, a profin felkészülő egyesült államokbeli, svéd és (az orosz zászló alatt, de önálló csapat tagjaiként szereplő) finn indulók alig hagytak esélyt a „spontán sportoló" többieknek.

A 100 méter majdnem színamerikai fináléjában a 200-on ugyancsak győztes Ralph Craig annak is köszönhette a sikerét, hogy Howard P. Drew, akit akkor már a világ leggyorsabb emberének neveztek, az elődöntőből továbbjutott ugyan, de megsérült.

Ő lehetett volna az „első Jesse Owens", mert bár nem volt annyira sokoldalú, ám világrekordjaival előtte és utána is igazolta a klasszisát, és kivételes jelleggel őt feketeként is engedték érvényesülni a honfitársai. A rendszerváltás előtt a szereplését itthon úgy idézték fel, hogy a „néger versenyzőt hazája sportvezetői lábsérülésre hivatkozva nem engedték rajthoz állni a döntőben, amikor látták, hogy a győzelem nélküle is biztosan meglesz..."

A rendkívül színvonalas 800 méteren még a negyedik helyezett is a régi világcsúcson belül ért célba, míg a „történelem legnagyobb versenyének" kikiáltott 1500-on a nagy favoritokat (mindkét távon csupa „jenkiről" beszélünk) egyetlen tizedmásodperccel megtréfálta az angol Arnold Jackson – később a brit hadsereg legfiatalabb tábornoka, ekkor pedig privát nevező, merthogy utoljára 1912-ben még egyénileg, az adott országtól függetlenül is lehetett indulni.

Stockholmban volt amúgy először elektromos időmérés; művészeti versenyek (az olimpia előtt eljuttatott sporttárgyú alkotásokat erre a célra alakult bizottságok értékelték öt kategóriákban); női úszó és műugró számok; öttusa (hatalmas hazai fölénnyel a Coubertin báró által kitalált sportágban); illetve pályaszámok nélküli kerékpáros műsor (ez többé nem is fordult elő). A svédek ezen kívül nem engedélyezték az ökölvívótornát, valamint ekkor volt utoljára tömör aranyból az aranyérem...

Vitorlázásban a franciákon kívül egyedül az északi országok küldték el hajóikat a Balti-tengerre, miután a NOB nem ment bele abba, hogy egy másik városban, az ország túlsó oldalán található, s így sok nemzet számára előnyösebb fekvésű Göteborgban leljen otthonra a sportág.

Ennél érdekesebb, hogy tőr egyéniben learatta első diadalát a valaha volt talán legnagyobb vívó, a 18 éves olasz zseni, Nedo Nadi, aki majd a háború után jutott elképesztő magasságokba, míg a medencében a hosszútávú gyorsúszó, a kanadai George Hodgson (két világrekorddal) és a mellúszó német Walter Bathe is duplázott, ám két egyszeres győztes is jelentősebb személy náluk.

Háton az amerikai Harry Hebner nagy világversenyen elsőként úszott váltott karral és váltott lábbal, amivel fölényesen győzött. Sokak szerint szabálytalan technikáját nagy viták után a versenybíróság végül szabályosnak ítélte, így a szakág fejlődéstörténetének egy teljesen új fejezete kezdődött.

Honfitársa, Duke Kahanamoku csak nevében volt herceg, valójában egy hawaii rendőr fia, később maga is jó nevű seriff. Svédországban a sprintet nyerte meg, Antwerpenben majd még két aranyat gyűjtött, 1924-ben pedig egyedül Johnny Weissmüller verte meg 100-on (a bronzérmes pedig az öccse lett). Vízilabdázott is, a strandröplabda korai képviselője volt, a szörfözésnek pedig az egyik legnagyobb „apostola". Emellett többszörös életmentő és hollywoodi filmek népszerű szereplője is...

Ami Magyarországot illeti, a legnagyobb csatáját még a rajt előtt vívta – és nyerte – meg. A Monarchia „erősebbik fele", Ausztria tudniillik mindent elkövetett azért, hogy hazánk ne indulhasson önálló nemzetként a viadalon. Pierre de Coubertint szava azonban erősebbnek bizonyult: „A sportnak megvan a maga földrajza, amely igencsak különbözhet a politikai földrajztól" – intette le az olimpiai eszme atyja az osztrákokat, akiknek a csehek (Bohémia) külön szereplését szintén el kellett viselniük.

Így aztán ezúttal is, mint mindig, sportolóink saját tábla és saját zászló alatt masírozhattak. Utóbbit végül háromszor vonták fel, és ebből kétszer a kardvívók révén, pont mint négy esztendővel korábban is. Ráadásul – csakúgy, mint Londonban – szintén Fuchs Jenő végzett az élen, hogy aztán a vele kiegészülő együttes az összes riválisát kardélre hányja. Svédországban olyan hatalmas volt a piros-fehér-zöld fölény, hogy a nyolcas egyéni finálé hét honfitársunk részvételével zajlott...

A csapatverseny hőse, a legendás egyéniségű, már veteránkorú Mészáros Ervin – első kardozó klasszisunk, a leendő „kapitány úr" – sokáig a legjobban állt (legyőzte az összesen négyszeres bajnok Fuchsot is), de aztán be kellett érnie bronzzal Békessy Béla mögött.

Prokopp Sándor pedig a 300 méteres hadipuskaversenyben lett olimpiai bajnok 97/100 körös teljesítménnyel. Hogy min múlhat a nagy meglepetést keltő győzelem: ebben a számban Hammersberg Géza képviselte volna a színeinket, csakhogy munkahelyi elfoglaltsága miatt kénytelen volt lemondani az indulást. A tartalékból főszereplővé előlépő BEAC-os sportlövő még úgy is vállalta az utazást, hogy a költségek felét saját zsebből kellett állnia. Megérte...

És végül labdarúgóink változatos teljesítményéről. Még egy évtizede sem volt, hogy kiléptünk a nemzetközi porondra, de remek előzményekkel utazhatott válogatottunk Stockholmba: a környékünkön minden számottevő vetélytársat megvertünk, némelyeket gólzáporral.

Aztán a sorsolás szerencsétlensége folytán az egyenes kieséses táblán rögtön szembekerültünk a sportág uraival, az angolokkal – hétmeccses veretlenségünket egy 0:7 zárta le, noha az elején még mi támadtunk és tizenegyest is lőhettünk...

Nagy volt idehaza az elégedetlenség, de talán jobb, ha „külső szakértőt" idézünk: „Bámulom a magyarok gyorsaságát, és azt a színes kombináló képességüket, amelyet belevittek a játékba – fogalmazott a három fellépésen 15:2-es gólkülönbséggel aranyat nyerő szigetországiak csapatvezetője. – A kapu előtt azonban már hibák tömkelegét követték el. Mindenki maga akarta befejezni az akciót, és mindig látványos, nagy gólt akartak lőni. A kaput kell kitömni, nem a kapust..."

Miután azonban a bradfordi Harold Walden szinte egymaga elintézett minket (kilenc ötkarikás góljából hatot nekünk vágott a center), részt vettünk a Vigaszdíjért rendezett hétcsapatos tornán, és előbb Schlosser Imre mesterhármasával 3:1-re felülmúltuk az oroszokat 16:0-val kiejtő németeket, majd legédesebb sikerként, igen durva küzdelemben 3:0-ra az olaszokat előtte 5:1-gyel kiütő Ausztriát is a döntőben.

Együttesünk – amelyben legkorábbi világklasszisunk, Slózi mellett (a mieink közül „egyedül ő tud külsővel rúgni, csavarni, pörgetni", mondta róla az idézett angol) a végére további hat tapasztalt futballista volt már túl a húsz válogatottságon (ami akkor nagy szám volt) – olyannyira belelendült a lelkesítő sikertől, hogy a következő hat meccsét is megnyerte, majdnem egészen a világháború kitöréséig veretlenül maradva.

Amikor egykori futballnagyságunkról beszélünk, bizony, ez a 12–3–1-es mérlegű (és 69:21-es gólarányú) hároméves időszak is jusson eszünkbe.