Magyar szikra az olimpia egén

Néhány hete, november 21-én múlt nyolcvan esztendeje, hogy a magyar olimpiai mozgalom szülőatyja, Kemény Ferenc és felesége, Schäffer Jolán életének földi szakasza véget ért. A házaspár halálának pontos körülményei máig tisztázatlanok, de az bizonyosnak látszik, hogy mindketten önkezükkel vetettek véget életüknek, másként fogalmazva „a halálba menekültek” (ez a kifejezés áll utolsó lakóhelyük, a budapesti Pannónia u. 14. számú ház előtt 2021-ben elhelyezett botlatókövön is) – megelőzendő a deportálást, az embertelenséget és főként a várható kínhalált. 

Milyen furcsa az élet!

Ötven évvel azelőtt, 1894. december 21-én éppenséggel nem az elmúlás és a pusztulás, hanem az (újjá)születés és a (meg)teremtés körül forogtak Kemény Ferenc tettekkel és ambíciókkal teli gondolatai. Az akkor 34 esztendős középiskolai tanár mint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik alapító tagja Eötvös Loránd akkori kultuszminiszterhez fordult felterjesztésében a tervezett első újkori olimpiai játékok budapesti megrendezésének ügyében. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumi Levéltárban fennmaradt eredeti fogalmazványból megtudjuk, hogy Kemény tudomást szerzett arról, hogy „bizonyos politikai mozgalmak kedvezőtlenül befolyásolták az athéni olimpiai előkészítő bizottság működését”, ezáltal az 1896-os görögországi olimpiai játékok megtartása kérdésessé vált. Erről értesülve úgy gondolta, „alapos kilátással kísérelhetnék meg az első olimpiai játékok színhelyét hazánk fő- és székvárosába terelni”. Levelében engedélyt kért arra, hogy „a miniszter nevében megküldhesse az olimpiai előkészítő bizottság vezértitkárának az 1896. évre Budapestre szóló meghívót”, másrészről pedig hivatalos intézkedést remélt a hazai országos olimpiai bizottság megalakítására, „mely a további szükséges lépéseket megtenné”. A minisztérium azonban a kérelmet nem támogatta. A Magyar Olimpiai Bizottság (pontosabban jogelődje, az Olimpiai Játékokat Előkészítő Bizottság) ellenben 1895. december 19-én megalakult, a Nemzeti Torna Egylet hivatali helyiségében megejtett – ma már tudjuk, történelmi – aktus végén Berzeviczy Albertet elnökké, a testület felállítását szorgalmazó Keményt pedig főtitkárrá választották. 

De nagyon előreszaladtunk a történetben, elvégre még azt sem tisztáztuk, ki is volt ez a Kemény Ferenc, aki ekkor már nemcsak másfél éve alapító tagja volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, hanem jó kapcsolatot ápolt báró Pierre de Coubertinnel, az újkori olimpiai mozgalmat megálmodó és aztán létre is hozó francia arisztokratával. 

És egyáltalán, hogyan került ebbe az igen különleges, mondhatni exkluzív klubba az 1860. július 17-én a vajdasági Nagybecskereken (ma: Zrenjanin) Kóhn Ignácz bőrkereskedő gyermekeként világra jött, majd tanulmányait Budapesten, Stuttgartban, később pedig Párizsban, a Sorbonne-on végző fiatalember, aki előbb matematika- és fizikatanári, majd német és francia nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett. De legfőképpen, miként került a feléleszteni óhajtott olimpiai eszme körül bábáskodók közé egy magyar reáliskola (ekkor éppen Egerben helyettes igazgatóként dolgozó) pedagógusa? 

Sokáig tartotta magát a nézet, hogy az 1884–1885-ös párizsi egyetemi időszak a kulcs Kemény és Coubertin báró között, ám ahogy erre az újabb kutatások, egészen konkrétan Szabó Lajos sporttörténésznek a Rubicon folyóiratban 2012-ben megjelent Kemény Ferenc – A magyar olimpizmus alapítója című írása kitér, az ekkor fogant barátságot a korábbi évtizedek romantikus mendemondái ellenére sem bizonyítja semmi. Sokkal valószínűbb, sőt életszerűbb, hogy az egyébiránt a testi nevelés fontosságára hangsúlyt fektető, a kortárs nemzetközi irányzatokat és tendenciákat nemcsak követő, de rendszeresen szakcikkeket publikáló és külföldi egyesületekkel kapcsolatban álló, sőt egy 1891-es marseille-i tudományos konferencián személyesen is előadást tartó Keményt a francia írásbeliségben hagyott kéznyoma terelte Coubertin eszme- és harcostársat kutató figyelme felé. Így aztán – írja Szikora Katalin a Pierre de Coubertin, az újkori olimpiai játékok megalapítója című tanulmányában – „Elküldte Kemény Ferenc címére is – Egerbe – azt az 1894. január 15-i körlevelet, melyben Keményt is az olimpiai mozgalom elindításában és a szervezésben való közreműködésre kérte fel.” Szabó Lajos korábban citált tanulmánya még ennél is konkrétabb kutatásokra hivatkozva azt írja, „Coubertin 1894. január 15-én kelt levelében nem a diákkori ismeretség (már ha volt egyáltalán – a szerző), hanem a pacifista körök és az egyik hazai szabadkőműves páholy tagjainak ajánlása alapján kérte fel Keményt az olimpiai mozgalomban való részvételre.” De bárhogy is, a kapcsolatfelvételt sűrű levelezés követte, majd amikor Coubertin Párizsban, a Sorbonne-on 1894. június 16. és 23. között tartott alapító nemzetközi kongresszuson meghirdette az ókori olimpiai játékok felújítását, végül pedig a záró napon életre hívta a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, evidens volt, hogy magyar eszmetársát is az „alapító tizenhatok” közé jelölte. Dacára annak, hogy Kemény, akárcsak a német dr. Willibald Gebhardt, nem volt személyesen jelen a különleges eseményen. Mint ahogy talán az is a francia arisztokrata és a magyar tanárember (érdekesség, hogy Coubertin szándékosan nemesekből és állami tisztviselőkből válogatta az „ős” NOB tagjait) kapcsolatának szorosságára utal, hogy Coubertin – amikor azt tapasztalta, hogy a görög politikai társadalmi életben jelentős a feszültség a rendezéssel kapcsolatos financiális problémák miatt, és kétségessé vált, hogy Athén valóban vállalni tudja-e a rendezést –, Keményhez fordult, ugyan, tető alá tudná-e hozni a budapesti „beugrást”. Tette mindezt alighanem taktikai megfontolásból, ezzel is kész helyzet elé állítva a görögöket – bár ez a végeredmény szempontjából voltaképpen mellékes. 

Az már nem az, hogy Kemény Ferenc (a NOB-alapítással ellentétben) az első újkori játékokon már jelen volt, méghozzá a küldöttség vezetőjeként. Jelentőségét jól mutatja, hogy Szabó Lajos tanulmányát idézve „a külföldiek nevében Kemény mondott beszédet az olimpiát anyagi támogatásával megmentő görög milliárdos, Georgiosz Averof szobránál, majd koszorút helyezett el a szobor talapzatánál”. Sőt, beválasztották a játékok során felvetődő vitás kérdésekről döntő úgynevezett ötös bizottságba is (az ún. „hellenodikék” közé), vagyis a legfontosabb vezetők között tartották számon.

Ezek után viszont némiképp meglepő, hogy elszántsága és lelkesedése csupán tíz esztendeig tartott ki. Az évtizedes bizottsági tagságot követően az 1906. évi jubileumi athéni verseny körül keletkezett viták okán 1907-ben Kemény Ferenc kilépett a nemzetközi vezetőségből és a magyarországi titkárságáról is lemondott. Annyira csalódott abban, hogy a megálmodott eszme szertefoszlani látszott, hogy elsősorban pedagógiai tevékenységére fókuszált. Lemondó levelében ezt írta: „Hivatkozással a magyar nemzeti ügy érdekeire, ismételten kérem tehát, mondjanak le rólam, és engedjék meg, hogy én is lemondhassak, a még hátralévő éveimet és erőmet olyan ügyeknek szenteljem, ahol nem vagyok kénytelen lépten-nyomon az irigységnek és gyűlölségnek szemérmetlen kifakadásaival küzdeni.” 

Csalódása sosem oldódott fel, életrajzaiban sosem tüntette fel olimpiai tevékenységét és az ötkarikás mozgalomtól is távol maradt – egészen élete tragikus befejezéséig.