Még törött bordával is védett

– Nem érdekel ez engem, kérem – mondta Ilku István, a Dorog egykori kilencszeres válogatott kapusa, aki március 6-án ünnepli majd 70. születésnapját.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nincs kint a Dorog minden hazai meccsén?

– Mondom, hogy nem érdekel engem a futball. Azt sem tudom, melyik osztályban játszik egykori csapatom, de fogalmam sincs például, hogy ki az első az élvonalban. Úgy vagyok vele, inkább megnézek egy jó filmet, vagy lesek ki az ablakon.

Zokogott a félidőben

– Hihetetlen. Ön, aki egész életében a futball szerelmese volt, aki mindent a labdarúgásnak köszönhet, egyszerűen nem fordíthat hátat a sportágnak.

– Ha magát is annyira megbántották volna, mint engem, ön sem cselekedne másként. Hét évvel ezelőtt ballagtam ki a Dorog bajnoki meccsére, aztán az egyik jegyszedő elém állt. Magas, tagbaszakadt férfi volt, és azt mondta: "Maga csak ne igyekezzen itt befelé, vegyen inkább jegyet!” Képzelheti, engem nem engedtek be, aki ezerkilencszázötventől ezerkilencszázhatvanhatig a Dorogi Bányász kapusa voltam. Na, akkor én megfogadtam, soha többé nem teszem be a lábam a pályára, és nem nézek meg semmilyen mérkőzést a televízióban sem.

– Hogy bírja ki? Félre ne értse, semmiről sem marad le, a futball tudniillik nem létezik nálunk, vagy legalábbis valami egészen furcsa összevisszaság maradt helyette, de ha az ember gyerekkorában beleszeretett ebbe a sportba, akkor már csak megszokásból is nézi a meccseket a tévében, olykor kiballag a pályára szotyolázni, a fű illatát magába szívni… Szóval, nehéz meglenni futball nélkül, ez az igazság.

– Ami a kiballagást illeti: sajnos tropa a lábam, alig bírok menni. Amikor a napokban Pestre utaztam, hogy részt vegyek a Régi Siposban rendezett születésnapi összejövetelen, és találkozzak a régi barátokkal, bizony rengeteget szenvedtem, amíg odaértem. Az ízületeim gyötörnek, nyilall, hasogat a lábam, és pontosan tudom, hogy mitől szenvedek. Attól, hogy kapus voltam. A mi időnkben nem húzhattunk melegítőt, akkor sem, ha mínusz húsz fokban kellett pályára lépni. Sohasem felejtem el, még az ötvenes évek elején a Fradi-pályán játszottunk, a Szentlőrinci AC csapatával, akkor még ott rúgdosta a gólokat Deák Feri, és azon a napon anynyira borzalmas idő volt, hogy az ember legszívesebben a vaskályha mellett gubbasztott volna. De nem volt mese, beálltam a kapuba kis klottgatyában, vékony dresszben, aztán persze, hogy az első percben már vetődnöm kellett, ömlött a fejemre az ónos eső, úgy összefagytam, hogy a félidőben zokogtam az öltözőben, és azt üvöltöttem, nem vagyok hajlandó visszamenni. Persze, hogy folytattam, ráadásul a végén kikaptunk három egyre.

– Olvastam, hogy két testvére is remek futballista volt. Igazi sportos család lehetett az önöké.

– Azért az túlzás. Apám bányászként dolgozott, és cseppet sem érdekelte a futball. Egyszer kijött egy meccsünkre, ha jól emlékszem, János, a fivérem is játszott, aztán nekem nem volt túl sok dolgom, és amikor hazamentünk, azt mondta a drága jó fater: "Pista fiam, te nem kapsz ebédet. Amíg a fivéred le és föl futkosott a pályán, te csak ácsorogtál unottan a kapu előtt, hát micsoda dolog ez?” Hát ilyen volt az én apám, azt viszont büszkén mondhatom, hogy János és Péter, a két fivérem szintén élvonalbeli labdarúgó lett, mi több, Péter öcsém ezerkilencszázötvenhatban Spanyolországba szökött, és ott játszott az Atlético Madridban, valamint a Barcelonában. Azt képzelje el, hogy ezerkilencszázhatvankettőben a chilei vébén, ahol én is részt vettem, játszhattunk volna egymás ellen, ő persze a spanyoloknál, de sajnos megsérült, így nem is találkozhattunk.

Nem adta át a helyét

– Elképesztő, hogy tizenhat évig Dorogon védett. Sohasem akart eljönni onnan?

– Dehogyisnem. Egyszer Újpesten tréningeztem egy hétig, szerződtetni akartak, máskor meg a Ferencváros hívott, de sem ide, sem oda nem engedtek el Dorogról, A Bányász-szakszervezet vezetője azt mondta, Ilkura Dorogon van szükség, ne menjen ő sehová. Valahol megértettem őt, hiszen hiába éltek akkoriban ötezren a városban, a hazai meccseken rendszeresen nyolc-tíz ezren szurkoltak nekünk, de az is előfordult egyszer egy Ferencváros elleni találkozón, hogy tizenhatezren zsúfolódtak össze a pályánkon. Szerettek minket az emberek, és ha hiszi, ha nem, ha a fővárosban játszottunk, az akkori nagy csapatok, a Vasas, a Honvéd, az Újpest, az MTK vagy éppen a Fradi ellen, különvonatok indultak Dorogról.

– Nem engedték el a Bányásztól, így még bronzérmet sem szerzett. Ez nem bántja?

– Persze, hogy szerettem volna én is bajnokcsapatban védeni, de mit csináljak, ha így alakult. Egyszer az ezerkilencszázhatvankettő–hatvanhármas bajnokságban nem sok hiányzott ahhoz, hogy ezüstérmet szerezzünk. Úgy utaztunk Pestre, az MTK-pályára, ha győzünk, mi leszünk a másodikok a Ferencváros mögött. Remek csapatunk volt, a június harmincadikai meccsen így álltunk fel: Ilku – Pálmai, Lakat, Fellegi – Takács, Prohászka – Karába, Szuromi, Monostori II, Kertes, Csóri. Emlékszem, támadtunk, rohamoztunk, de a vége nulla nulla lett, mi pedig harminc ponttal az ugyancsak harmincpontos Újpest és a harmincegy pontos MTK mögött csak negyedikek lettünk.

– Csak negyedikek… Óriási bravúr volt az, hiszen a Dorog mindig is kiscsapat volt, és az ötvenes–hatvanas években bizony klasszisok egész sora játszott az ellenfeleknél, rengeteg tehetséges futballista tűnt fel. Önt viszont tizenhat évig senki sem tudta kiszorítani a Bányász kapujából.

– Tizenhat év alatt mindössze kilenc meccset hagytam ki. Na mit szól? Pedig hosszú lenne azoknak a listája, akik megpróbáltak a helyemre kerülni. Úgy is mondhatnám, minden évben más ült miattam a Dorog kispadján, a legtöbbjük egy év után továbbállt. Egyszerűen képtelen voltam átadni a helyem bárkinek, annyira szerettem ezt a játékot. Egyszer egy rokonom, Czéh Gábor volt a tartalék kapusunk, nekem pedig eltört három bordám. Reménykedett a rokon, hátha szóhoz juthat, de összeszorított fogakkal vállaltam a védést, még csak az kellett volna, hogy valaki jobb legyen nálam.

– Csodálatos a futballszeretete, arra viszont kíváncsi lennék, mit kapott cserébe a sportágtól?

– Az egész világot, nekem ennél nem kellett több. Utaztam a föld minden pontjára, tagja lettem a Aranycsapatnak, és számtalan élményben volt részem. De nem lettem gazdag ember, ha erre kíváncsi. Nincs nekem se kertes házam, se nyaralóm, se autóm, se sok sok pénzem a bankban. Egyszerűen, szerényen élünk. Van két lányom és három unokám, no meg az emlékeim.

– Sohasem keresett sok pénzt a futballal?

– Sok pénzt? Uram, hol volt akkoriban sok pénz? Nálunk százhúsz forint volt a kalóriapénz, én újoncként kilencven forintot kaptam, győztes meccsért négyszáz, döntetlenért kétszáz forintot vehettünk fel. Még azt is megmondom magának, hogy a válogatott meccsekért háromezer forint járt, a cseréknek pedig ezerötszáz forint. Már amikor. Gyakran előfordult, hogy még ezt sem kaptam meg.

Befogadták a sztárok is

– Pedig alighanem világcsúcstartó, hetvenötször ült tartalékként a magyar válogatott kispadján.

– Büszke vagyok rá. Címeres mezben Henni Géza, Gellér Sándor, Faragó Lajos, Szentmihályi Antal, no meg Grosics Gyula mögött lehettem kispados. Ráadásul éppen Grosics miatt lettem kapus. Kissrácként láttam őt a Bányász kapujában edzeni, védeni, és olyan akartam lenni, mint ő. Addig-addig ugráltam a kapu mögött a rosszul célzott lövések után, afféle labdaszedőként, hogy észrevettek, és a pályára hívtak. Ott dőlt el a sorsom, akkortól lettem én a Dorogi Bányász kapusa.

– Elhiszem, hogy büszke a hetvenöt, kispadon eltöltött válogatott meccsre, no meg arra is, hogy kilencszer védhetett a nemzeti csapatban, de azért csak bosszantó lehetett, hogy még mindig nem Ilku kapja meg a lehetőséget…

– Nézze, én vidéki srácként kerültem a válogatotthoz, és nekem az is nagy szó volt, hogy befogadtak a sztárok. Életre szóló élmény volt számomra, amikor Puskás Öcsi egy egyiptomi túrán meghívott üdítőre a repülőtéren, mert tudta, hogy csóró dorogi gyerek vagyok. Hát hogyan is vehettem volna a bátorságot, hogy megsértődöm? Annyira szerettem a futballt, hogy ingyen is védtem volna. Nem véletlen, hogy negyvenévesen még én álltam a Perbál kapujában.

– Ezért sem értem, hogyan képes meglenni most futball nélkül.

– Így… Egyébként is, milyen futball ez már? Számomra hét évvel ezelőtt végleg meghalt a labdarúgás.