Puskás Öcsi – ma

Akkor sem lehetett közlekedni Pesten. Egymillió ember lehetett az utcán, a Keleti pályaudvartól ki tudja, meddig, végig a Rákóczi úton. A hazatérő diadalmas csapat nevében Puskás őrnagy köszöntötte a mámorosan ünneplő tömeget. Gondos kezek papírra vetették, mit kell mondania: Köszönetet mondunk népköztársaságunknak, dolgozó népünknek, a pártnak és…
Senki sem értette, mit mond, csak azt látták az emberek, hogy "a” csapatkapitány, a föld legnagyobb futballjátékosa szól hozzájuk. Ezt a maszlagot – gondolta magában Öcsi, ahogyan később, futballmissziója újabb állomásain is csodálkozva hallgatta az új vezéreket, Franco tábornokot vagy Pinochetet. Az ő uralkodása túlélte valamennyi XX. századi hatalmasságét, igaz, mindannyian hajbókoltak neki már annak idején is. Futballbirodalom királya percek alatt hódított meg országokat, kontinenseket, s mindenütt a nép emelte trónra, múlhatatlan rajongással.


Akadt végre parkolóhely a klinika előtt.
Nagy itt a jövés-menés. Talán sokan nem is tudják, hogy betegsége álruhájában itt lakik, itt él közöttük a futballcsászár. De az talán nekik is feltûnt, hogy délutánonként, minden áldott nap megáll egy taxi a kórház előtt, s egy ősz asszony kis csomaggal felsétál a lépcsőn, s csak órák múlva távozik.
"Lehet, hogy szégyen, de higgye el, hogy nem emlékszem pontosan, mit csináltam akkor, hol hallgattam a hat hármat – szabadkozott Puskás Ferencné, azaz Bözsi néni, aki ötvennegyedik éve a futballgéniusz élete párja. – Rémlik, hogy nagy ünneplés volt, de hát mindig az volt. Később Madridban is. Az emberek kint az utcán, óriási ünnepségek voltak. Aztán… Annyi minden történt azóta.”
Íme: lehet hûséget tanulni.
A hajdani kispesti kézilabdázó 18 esztendős kora óta ott van mindenütt, ahová a sors a férjét veti. Ausztráliától Egyiptomon át az Egyesült Államokig éltek tucatnyi országban, az emigráció során laktak mind az öt kontinensen. Mára a király hazatért Budára, a világhódítás után megtért a legkedvesebb tartományba. A sors tréfás játéka, hogy abban a budai házban lelt otthonra a Puskás házaspár, amelyben egykor Márai Sándor utolsó budapesti lakása volt. S vajon ki tudta, hogy Puskás Ferenc már akkor olvasta Márait, amikor sok mai sznob még nem is hallott róla vagy éppen igyekezett elfelejteni?
"Két hetet otthon voltam, Spanyolországban. Egy teherautónyi könyvet ajándékoztunk el. Ezeket mind én vettem, hozattam annak idején, Öcsi nagyon szeretett olvasni. Csak hát az unokák, dédunokák nem tudnak mit kezdeni a magyar nyelvû könyvekkel.”


Szeretett olvasni… Igen, így múlt időben. Mert ma már csak egy olvasmánya van Puskás Ferencnek, ez a Nemzeti Sport, amelynek előfizetője. Mindennap megkapja a kórházban. Forgatja, átlapozza, beleolvas újra meg újra. Valami nagyon erős szállal kötődik hozzá, ahogyan a sportközvetítésekhez is. Csak a sportot tudja megnézni a tévében, de azt akár egész nap. Lassan három esztendeje, hogy újra költöznie kellett: a Kútvölgyi úti kórház lakója lett.
Súlyos beteg.
Ránézésre szinte nem is öregszik, az elegáns, hátrasimított haj, a fejedelmi testtarás, a hamiskás, de végtelenül kedves tekintet ma is övé. De az agyát, a tudatát évek óta emészti a szörnyûséges Alzheimer-kór. Éppen neki, akinek úgy vágott az esze, mint a borotva, aki a másodperc századrésze alatt improvizált, pillanatok alatt csapott be egész védelmeket, aki egy jó dumával mindig kivágta magát, s aki profi edzőként öt nyelven beszélt, nyilatkozott.
Eleinte mindenki azt hitte, megint viccelődik, amikor nem odaillő dolgokat mondott, hely- vagy időzavarba került, vagy elfelejtett valamit. Aztán lassan kiderült, hogy korunk egyik legborzasztóbb betegsége támadta meg, ugyanaz a kór, mint a korábbi amerikai elnököt, Ronald Reagant, avagy Charlton Hestont (ő ugyebár Oscar-díjas színész). Ahogy mondják, gyógyíthatatlan. Persze, lassítani, késleltetni, kezelni lehet a betegséget, s a világ leghíresebb magyarja meg is kap minden segítséget az orvosoktól. Ezért is lehet, hogy hosszú ideje nem romlott az állapota.
Elviselhetetlenül lassan telt az idő, mire a hatalmas épület egyetlen fellelhető liftje megérkezett a földszintre. Egy fiatal orvos is beszállt, és csak állt, állt a telefonját bütykölve, anélkül, hogy megnyomta volna az ajtózáró gombot. Haragosan néztem rá, elértette a türelmetlenséget, de egykedvûen válaszolt: Így is elindul, nem kell megnyomni… Jó, jó, de csak gyorsabban elindulnánk, ha megnyomná végre – vitatkoztam. "Gyorsabban? Minek? Húszszor megyek mindennap, olyan mindegy…”
Sajátosan nyomott, közönyös hangulat uralkodik a kórházban, s akkor a pszichiátriai osztály még sajátosabb atmoszférája még csak most következik…


Ezen az emeleten a betegek az úgynevezett zárt osztályon valóban védve vannak attól, hogy kijussanak az épületből. Diszkrét és kevésbé diszkrét rácsok és éber ápolók ügyelnek az egyébként példás rendre. Ne gondolják, hogy dühöngő őrültek vagy önjelölt Napóleonok rohangálnak itt. Udvariasan beszélgető, legfeljebb egykedvûen maguk elé meredő ápoltakkal találkoztam, akik pontosan tudják, hogy világhírû lakótársuk van. Egyikük, egy fiatal, ám megviselt tekintetû hölgy szeretettel tele mondta: "Igen, Öcsi bácsi is itt van, szegény. Nagyon sokat szenvedett a betegsége miatt. Reméljük, meggyógyul.”
Meggyógyul? – kaptam fel a fejem –, de hát azt mondják, hogy… És itt elszégyelltem magam.
Hát persze, miért ne?
Az ember sohasem tudhatja, nem igaz?
Adja a jó isten, hogy meggyógyuljon – egyeztem bele boldogan.
Itt él ma Puskás Ferenc. Külön kis lakosztálya van a klinikán, remekül felszerelve mindennel, amire szüksége lehet. Igaz, éppen elveszett a szemüvege, elkeverte valahová, s felesége, valamint Kovács Jenő ápoló segítségével hiába tette tûvé az egész szobát.
Lassan telnek Puskás Ferenc hétköznapjai. Sétával, sok-sok pihenéssel, de sokszor órákon át csak ül kényelmes foteljában, és szívbe markoló szeretettel fogja, simogatja felesége kezét.
"Csak békesség és nyugalom legyen, semmi másra nem vágyunk – mondta sóhajtva Bözsi néni. – Annyi minden történt az életünkben. Tudom, hogy a hat háromról szeretne hallani, de kérem, értse meg, nem emlékszem részletekre. Tudom, hogy hatalmas siker volt, úgy rémlik, vonattal mentek Angliába, aztán Öcsiék nagyon boldogok voltak, de valahogy olyan természetesnek tûnt akkor az egész. Lehet, hogy otthon hallgattam a meccset, de lehet, hogy nem. Sokszor előfordult, hogy a többi feleséggel, meg a gyerekekkel ilyenkor, amíg a férjek külföldön voltak, összejöttünk Balatonkenesén, a Honvéd-üdülőben.”
Ne tessék kérem szabadkozni – mondanám rögvest –, hiszen a nőket ezért szeretjük annyira: mit tudják ők, hogy ki rúgta a gólokat, de valahogy megérzik, hogy ez vagy az a játékos "rendes fiú”, és emlékeznek arra, hogy ennek vagy annak a felesége milyen csinosan volt felöltözve.
"No látja, azt sohasem felejtem el, hogy az ötvenötös pesti mûkorcsolya Európa-bajnokságon az egyik versenyző kislánytól megkaptuk a hanglemezt, amelyre a gyakorlatát bemutatta. Az Istambul címû szám volt rajta. El nem tudja képzelni, mit jelentett ez akkor! Ez volt az első külföldi lemezünk, csodálatos volt, le sem vettük a lemezjátszóról. Aztán később Madridban sok jó számot beszereztünk.”
No, és persze Bözsi néninek aktuális véleménye is van, a spanyol televízió, valamint a rokonok, barátok segítségével naprakészen követi a madridi társasági élet rezdüléseit, hiszen évtizedeken át férjével főszereplői voltak a spanyol közéletnek. Higgyék el, Bözsi néni mindent tud, ami Madridban történik.
"Ó igen! Raúl csodálatos fiú. Gyönyörûen élnek a feleségével, nagyon szeretik őt az emberek.”
És persze a legfrissebb téma: "Akármit mondanak, Beckham rendkívül rokonszenves. Szerény, nagyon aranyos, nem szállt a fejébe a dicsőség. A felesége? Ügyes kis asszony. Remélem, nem tudják őket egymás ellen fordítani. Bár nem könnyû a madridi élet. Látja, Ronaldo is válik, behálózták a lányok. És Roberto Carlos felesége is elköltözött, pedig ott van a két gyerek és a harmadik, a beteg fekete kisfiú, akit örökbe fogadtak. De ők szépen váltak el, veszekedés nélkül és tartják a kapcsolatot, a gyerekek rajonganak a papáért. Roberto Carlost nagyon szeretik Madridban, óriási tekintélye van. Na és a portugál fiú… Segítsen… Igen, a Figo. Milyen gyönyörû felesége van… Úgy tûnik, minden rendben lesz velük, bár egyszer Figo is eltévedt… De higgye el, mindannyian remek sportolók és nagyon rendes emberek. Máshogy nem is lehet. A Real Madrid fantasztikus!”


Bizony, ebben a varázslatos világban volt főúri tekintély a magyar Puskás Ferenc, akit egy pillanatra sem felejtenek. Hetente érdeklődnek Spanyolországból és a királyi klubtól "Pancho” Puskás állapotáról, s a világsajtó elkeseredett küzdelmet vív, hogy bejuthasson a kórházba Öcsi bácsihoz.
Nem tudják, nem akarják megérteni, elfogadni, hogy a hajdani kedvenc, aki mindig mondott valami jót, valami tréfásat a sajtónak, ma már képtelen kommunikálni. A média szintjén legalábbis képtelen. Merthogy a feleségével minden percben együtt vannak, és szavak nélkül is értik egymást, az szembetûnő.
A 6:3 évfordulóján minden fontos angol lap nagy cikkben vagy mellékletben foglalkozik a témával, de nincs ez másként Németországban vagy Franciaországban sem, a Times és a L’Équipe közös akcióban járta végig Grosics Gyulával az egykori londoni helyszíneket, mi több, még a New York Times is bejelentkezett az MLSZ-nél egy interjúért.
Puskás Ferenc ma már nem nyilatkozik a 6:3-ról.
Igaz, az sem lenne meglepő, ha önnön akaratából zárkózna el, hiszen emlékezetes, hogy húsz esztendő után az első megnyilatkozása a Magyar Televízióban egy manipulált, sportszerûtlenül összevágott anyag volt, amelyből az "derült ki” a nézők számára, hogy Puskás Ferenc, a Wembley hőse "nem emlékszik pontosan” arra, hogy mennyi lett a végeredmény az angol–magyaron… Az anyag azt igyekezett bebizonyítani, hogy Puskás alig tud magyarul és egyáltalán nem hazafi, hanem egy pénzéhes disszidens.
Felesége emlékszik erre az esetre, de nem kommentálta.
Mint mondta, náluk állandóan otthon volt a média, előfordult, hogy a lakásuk éjjel-nappal be volt kábelezve, mert a tévétársaságok egymást váltották a nappaliban. Egy-egy interjúnak nem volt akkora jelentősége, mint azt esetleg itthon gondolták, állandóan újat, meglepőt várt a sajtó a nap mint nap megkérdezett Puskástól. Ami idehaza az első és egyetlen Puskás-interjú volt, az az ő életükben egy beszélgetés volt az ezer és ezer közül.


Több életre való könyv, újságcikk, film készült már a legendás Puskás Öcsiről, aki ma egy budai kórház lakója, de aki ma, szomorú betegségében is tiszteletet parancsoló, lélegzetelállító szupersztár. Sokat pihen, sokat sétál, s azért még ma is jut minden hétre egy-egy protokollmegjelenés, médiaesemény. Ezen a héten díszvacsora, sajtótájékoztató, köztársasági elnöki fogadás szerepel a programjában. S lám, ez a rendhagyó "interjú” is elkészülhetett, megint, még most is visszaélhettünk a család bizalmával, vendégszeretetével, hogy bemutassuk Puskás Ferencet ma, a londoni 6:3 ötvenedik évfordulóján. Azt a futballistát, aki a Nemzeti Sportban is főszereplő immár közel hatvan esztendeje, s akit olvasóink a XX. század legnagyobb magyar sportolójának választottak.
A televízióban a női kézilabda-válogatott sorakozott fel a magyar himnusz hangjaira, s a már fáradt és réveteg tekintetû Puskás feleségével együtt összerezzent. Valahonnan a tudat mélységes mélyéről egy reflexet csalt elő a dallam. Bözsi néni is örömmel nyugtázta a közös felismerést: "Hallod, Öcsikém? A himnusz!”
Majd felém fordult: "Azt írja meg, hogy amikor valahol megszólalt a magyar himnusz, Öcsi egész életében, bármerre jártunk a világban, mindig felállt és vigyázzállásban hallgatta végig. Ezt a lányunk máig emlegeti, nagyon büszke rá!”


Magukra hagytam őket, mert volt még megbeszélnivalójuk.
Aztán az asszony megint hazaindult, s ez így megy mindennap.
2003. november 25-én sem lesz másként, és délután megint bedugul a Margit körút.
De a novemberi szokatlan melegtől érzékenyebb, s valahogy nyugtalanabb a 602-es szoba lakója…