A nagy olasz hódító

Lothar Matthäus a mennybe ment!
Pedig a történet kezdete nem efféle sikersztorit sejtetett. Az 1986-os világbajnokságon elért ezüstérem, a német bajnoki cím és kupagyőzelem megszerzése a Bayernnel a legkeresettebb futballisták közé emelte. Az esztendő végén három évvel mégis meghosszabbította szerződését. Münchenben maradásának okairól azt mondta: "A pénznél számomra fontosabb a hosszú távú perspektíva, hogy itt és a válogatottban mire számíthatok."
Döntésében ugyanakkor közrejátszhatott az is, hogy félt. Barátja, Pierre Littbarski ugyanis nem olyan karriert futott be Párizsban, amilyet képességei feltételeztek. "A külföldre igazolás sok problémával jár" – tette hozzá később Matthäus. 1987 nyarán aztán a Bayern elvesztette a BEK-döntőt a Porto ellen (1–0; ó, egek, az a Rabah Madzser-sarkazás!), amit még a hazai elsőség sem kompenzálhatott, a következő évadban meg már a német bajnokságért járó salátástál sem maradt Münchenben.
Lothar Matthäust bizony mind többen kritizálták…
Paul Breitner csapatkapitány szerint az utóbbi években Lothar nem fejlődött fikarcnyit sem, Jupp Heynckes – aki Udo Lattek helyett húzott bőrnadrágot a kispadért, s aki Mönchengladbachban Matthäus mentora volt – nem ragaszkodott hozzá: 1988 tavaszán, amikor az Inter ismét ajánlatot tett Matthäusért, szó nélkül elengedte.
A szerződés aláírása tavaszra esett, úgy, hogy előtte állt még a hazai rendezésű Európa-bajnokság, amelyen noha a Nationalelffel csak a bronzéremig jutott, olyan pazar produkciót nyújtott, hogy akkor már alighanem Uli Hoeness müncheni "főokos" is bosszankodott, aki azt találta mondani, Matthäus nem kiforrott egyéniség, távozásával és Stefan Reuter megszerzésével ismét Európa-klasszis csapat lesz a bajor gárdából.
Európa-klasszis csapat ellenben az Interből lett!

A csapatban Matthäus a 10-es mezhez híven – amelyet Giovanni Trapattoni edző szó szerint ráerőltetett – zseniálisan futballozott. Már a második fordulóban gólt lőtt (4–1 a Pisa ellen), amit további nyolc találat követett. Az Inter harmadik legeredményesebb játékosa lett, ám talán ennél is többet mond a teljesítményéről, hogy az egy évvel korábban mindössze hat gólig jutó Serena nagyrészt a Lothar-labdáknak köszönhetően gólkirály lett: huszonkétszer volt eredményes.
Az egyaránt tizenkilencig jutó milánói Marco van Basten és a nápolyi Careca előtt! Előbbi, ugye, a városi vetélytárs Milan csapatában futballozott holland honfitársai, Ruud Gullit és Frank Rijkaard társaságában, utóbbi meg az isteni Diego Maradona oldalán örvendeztette Nápolyt. Ja, az még hozzátartozik a történethez, hogy ebben az évben a Milan a BEK-serleget, a Napoli az UEFA-kupát hódította el. Kissé erős volt a mezőny akkoriban…
Matthäus hátul a védekezést szervezte, elöl a támadásokat, és ha kellett, lőtt. Általában olyan erőset, mint az ágyúgolyó, és mint amilyet a bajnokság vége előtt négy fordulóval Maradonáéknak. A 83. percben még 1–1-re állt a meccs, ekkor Brehme, aki jobbal-ballal félelmetes bombákkal riogatott, ezúttal a sorfalba bikázta a labdát… A játékvezető megismételtette a szabadrúgást: Matthäus nekifutott, és laposan kilőtte a bal alsó sarkot! Az őrjöngő tömeg elől alig bírtak elmenekülni a játékosok. Az Inter kilenc év után nyert újfent bajnokságot!
És 1990-ben következett az olaszországi világbajnokság… Nem mellékesen "hazai pályán": az NSZK együttese Milánóban vívta a meccseit, az elsőt éppen a csoport legerősebb ellenfelével, Jugoszlávia csapatával. Matthäus lubickolt az ismerős környezetben. A 4–1-es győzelemhez két góllal járult hozzá, s vagy hatvan méteren keresztül vezette a labdát, majd – pontosan! –– 26.5 méterről jobbal kilőtte a bal alsó sarkot. Jóllehet a következő körben a németek 5–1-re nyertek az Egyesült Arab Emírségek ellen, a világbajnokság idején egyöntetű volt a vélemény: a betonvédekezés megöli a játékot, kevés a gól, a résztvevők túl nagy hangsúlyt helyeznek a fizikai felkészültségre. Nem úgy Kamerun válogatottja, amely technikás, könnyed futballjával közönségkedvenc lett. Az afrikai karneválnak az angolok vetettek véget. Az angolok, akik Paul Gascoigne, David Platt és Gary Lineker játéka ellenére alaposan megszenvedtek a négy közé jutásért. Következhetett az elődöntő, amelyet ősi riválisukkal, a németekkel vívtak. Matthäus 80. válogatottbeli fellépésén fáradtan futballozott – hiszen társaival a 16 között idegőrlő, Rijkaard és Rudi Völler köpése miatt örökké emlékezetes meccsen jutott túl Hollandián, s Csehszlovákiát is csak az ő büntetőjével múlta felül a negyeddöntőben –, ami érződött a Nationalelf teljesítményén. Az 1–1-es végeredmény és a büntetőpárbaj után aztán mégis megadatott számára, hogy visszavágjon az argentinoknak a mexikói forróságban kapott zakóért.
Mégsem ő lett a finálé hőse, a miértről hosszasan lehetne elmélkedni, itt legyen elég annyi, hogy Matthäus a második félidőben felemás cipőben játszott, ezért Brehme értékesítette a mindent eldöntő büntetőt, amelyet egyébiránt Lothar rúgott volna. Trapattoninak igaza lett. Az Inter német hármasa győzelemre vezette Németországot. Az olasz szakember egyvalakiről feledkezett meg: Franz Beckenbauerről, aki Mario Zagallo után másodikként szövetségi kapitányként és játékosként is világbajnok lett.
Matthäus szinte minden díjat besöpört 1990-ben – felért a csúcsra!
Hogy aztán alább szálljon…
1992-ben egyik edző jött a másik után, Matthäus és az Inter képtelen volt megismételni korábbi játékát, ráadásul keresztszalag-szakadást szenvedett. Sérülése idején magára hagyták, s kvázi úgy bántak vele, mint az évtized vége felé Ronaldóval. Nem csoda, hogy felépülése után elhagyta Milánót…
A sztár azonban a jóslatok ellenére gyorsan gyógyult, s megszervezte viszszatérését Németországba. A Bayern négymillió márkát adott érte. Megérte a pénzét. Alig két évvel később bőrnadrágban, sörrel a kezében ünnepelte az újabb bajnoki címet…

Fotógaléria: