A kétpercnyi örökkévalóság

Nem volt az hosszú út, csupán néhány lépés, de a két fiatalembernek úgy tűnt, mintha egyenesen a Himalájára indultak volna. Nehéz volt, nagyon is nehéz a koszorú, hiszen egy fiatalon félbeszakadt élet fájdalma sűrűsödött bele. De Gera és Stark csak ment, ment előre rendületlenül, nem néztek senkire, és mint a katonák, akik díszőrséget állnak, csaknem vigyázzállásban tették a földre a magyar labdarúgás emlékoszlopánál a gyász szimbólumát. Akkorra már felsorakozott köröttük, mellettük az egész csapat. Álltak csendben a fiúk, volt, aki a földet, a többség a vágtató felhőket nézte, és próbálták felfogni a még ma is felfoghatatlant. Búcsúztak barátjuktól, csapattársuktól, de valahogy nem ment. Hogyan is ment volna, amikor a kivetítőről magabiztos, életvidám arc nézett le az imádott pályára, egy olyan ifjúé, akinek közöttünk lenne a helye.
Két perc telt el így – két percnyi örökkévalóság. ---- Aztán egészen váratlanul feltámadt a szél, persze csak visszafogottan, lágyan, simogatóan, éppen annyira, hogy meglibbentse a koszorúra erősített szalagot, melyek a következő felirat állt: "Miki, örökké emlékezünk rád! Válogatott társaid." Ez volt odaírva a szalagra, és a fiúk csak nézték a szél játékát és arra gondoltak, hogy nincs ez így rendben.
Az élet olykor barbár játékot űz.
Lothar Matthäus sem szólt. A szövetségi kapitány amúgy is kemény ember, ismerhetjük őt még a Bayern München futballistájaként. Megélt sok nagy csatát, részese lehetett számtalan világraszóló sikernek és lélekromboló kudarcnak. De most nem a futballra gondolt, nem arra, hogy tessék, itt a pillanat, Budapesten, hazai közönség előtt debütálhat, mint a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Matthäus is a koszorút nézte, hogy aztán a fiai tekintetét figyelje (mert ugyanis ezek az ő fiai, az ő csapata, ez nem is vitás…), és talán némiképp szuggerálta őket, hogy "gyerünk, gyerünk tovább, nincs megállás, nincs idő a könnyekre". Matthäus attól is világsztár, hogy éveken át megmaradt kőkemény profinak, amikor a bulvársajtó a szerelmi ügyeiről írt, amikor kirobbant a balhé körülötte a Bayern Münchennél, amikor Amerikába szerződött, és még folytathatnánk a sort. Lothar Matthäus manapság a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, és azért szerződött ide, hogy megtanítsa győzni fiainkat. ---- És letelt a két perc, aztán még egy, és a következő pillanatban már Stark Péter karját szorította meg a kapitány, keményen, férfiasan, mintha csak erőt plántálna belé, mintha felrázná a győri fiút, aki a kezdőcsapatban kapott helyet. És már indultak is be a fiúk az öltözőbe, hiszen kevesebb mint egy óra volt hátra a kezdésig, a lelátó pedig, ahogy az utóbbi években megszokhattuk, még üresen tátongott. A csapat tagjai nem is láthatták, amint néhány perccel később a koszorúnál törölte le a könnyeit Fehér Miklós menyasszonya, Kaibás Adrienn, aki szülei társaságában érkezett.
Eközben továbbra is a kivetítőről nézett le ránk Fehér Miklós, és csak arra gondolhattunk, hogy valóban látja-e, ami érte és miatta történik. Hogy például eljött Cardiffból ötszáz békés, barátságos walesi, jókat sörözgetve, a futballt, az életet rajongásig szeretve. Kitettek több látványos transzparenst, nevettek, mosolyogtak mindenkire, és mi csak irigykedhettünk, hogy így, bosszúság, feszültség nélkül is lehet rajongani ezért a csodálatos futballért. Egy olyan ország szurkolóinak, amely már most jóval előttünk jár, noha nem ízlelte meg még azt a sikert, ami nekünk, magyaroknak olykor-olykor megadatott. Mi nyertünk olimpiát, játszottunk világbajnoki döntőt, a Ferencváros révén nyertünk európai kupasorozatot, Albert Flórián idején volt aranylabdásunk, sok-sok klasszisunk játszott a világválogatottban, megannyiszor szerepeltünk világbajnokságon, a walesiek pedig mindig kiscsapatnak számítottak.
Pedig 1975-ben járt már ebben a stadionban több száz boldog walesi. Furcsa meccs volt az, Európa-bajnoki selejtezőn fogadtuk a briteket, és a magyar csapat meghökkentő, 2–1-es vereséget szenvedett az igencsak lebecsült, ám nagyon is lelkes walesiektől. A meccs után Szőcs János, akkori szövetségi kapitány azt mondta: "Hideg zuhanyként ért a vereség, hiszen győzelemre számítottam, és ez a lehetőség is adva volt. Fontos mérkőzésen ennyi helyzetet büntetlenül nem lehet kihagyni…"
Micsoda meglepetés volt ez akkoriban, és micsoda felzúdulást okozott a walesiek győzelme! ---- Azóta sok-sok kudarcot élt meg a magyar futballközvélemény, és manapság ott tartunk, hogy Wales csaknem bejutott a portugáliai Európa-bajnokság döntőjébe. Budapestre sztárjai nélkül is úgy jött, hogy bizony győzni szeretne. Fájó ez, de még fájóbb, hogy megszólalt a meccs előtt a Bikini zenekar száma, a Közeli helyeken című dal, amely Fehér Miklós kedvenc felvétele volt, s amelyet a győri ravatal mellett is lejátszottak a zokogó Benfica-játékosok és a a síró rokonok, barátok előtt. Közeli helyeken – énekelte a Bikini, és amíg szólt a dal, néhány ezer ember nézett fel lúdbőröző háttal a kivetítőre és figyelte azt a fiatalembert, akinek ott kellene szaladgálni a zöld gyepen. Ô csak nézett le a magasból, szó szerint és képletesen is. S akkor, abban a pillanatban cseppet sem számított, hogy hol tart a magyar futball, hogy a walesiek akár győzhetnek is ellenünk. A szurkolók, a piros-fehér-zöld zászlókkal díszített tábor tagjai hatalmas "Miki" feliratot emeltek a magasba, majd feltűnt egy "Sohasem felejtünk" transzparens is. Az embernek a szíve szakadt bele, hogy egy fiatalembertől így és itt kell, immár végleg örök búcsút venni. Az öltözőben készülő csapat tagjai egytől egyig arra gondoltak, most aztán győzniük kell, ennyivel tartoznak elvesztett barátjuknak.
És hogy a fájdalom még teljesebb legyen, a kivetítőn megjelent sok-sok gól korábbi mecscsekről, melyeket az ifjú csatár válogatott mezben szerzett. Aki mindezt kommentálta, Knézy Jenő volt. Sem a riporter, sem a támadó nincs már köztünk…