Így készültek a varázslatra

8:00
Hát megőrült itt mindenki?!
Milyen reggel ez? Csak mondja, mondja a magáét a sok ember, aztán mindenki azt emlegeti, hogy megverjük a brazilokat. Amúgy a szokásos reggeli nyújtózkodás, tévébekapcsolás, csók a családnak meg ilyesmi, és már jön az első mondat. De nem ám visszafogott, óvatos nyilatkozat, fenét. Szikora Robi popzenész, civilben Vasas-drukker, futballrajongó egyszer csak azt mondja, szinte énekli bele a kamerába: "Nyerünk három egyre, és kész…!" Korán van, de ettől a mondattól aztán kinyílik az ember szeme, és ha tudna, válaszolna a zenésznek, a talán túlságosan optimistán nyilatkozó, rózsaszín álmokat dédelgető Szikora Robinak, hogy Bene Ferenc, a hajdani legendás újpesti csatár mostanában viszonylag ritkán fektet le a pálya gyepére a tizenhatoson belül futballdresszbe öltözött brazil fiatalembereket; Albert Flórián, a Császár már nem ülteti körhintába a védőket; Mészöly Kálmán elegáns, mint egykoron; míg szegény Farkas Jancsi már nem is él. Hát hogy lesz így 3–1? Bár az igaz, hogy Pelé sem akkor, sem most nem játszik ellenünk. Tudják mit, szép ez a reggel, lesz, ami lesz, hiszen mégis csak itt vannak nekünk a brazilok.

13:00
Lehet emlékezni – a keddi délutánra… Pisti a suliban meséli az őt tátott szájjal hallgató, valóságshow-n felnőtt osztálytársainak, hogy ő bizony kedden élete nagy kalandját élte meg. A suli után fogta magát, hazament, otthon a sarokba hajította a táskáját, majd azt füllentette a mamának, leugrik fahéjas rágógumit venni, ám ehelyett átugrott a Puskás Ferenc-stadion kerítésén. De nem ám egyedül, mászott, vele együtt kapaszkodott még néhány tucat, száz vagy ezer másik. Megbolondult a város, az emberek egyszerűen eldöntötték, hogy történjék bármi, ők ott lesznek, amikor Ronaldinho élőben megigazítja majd a copfját, Roberto Carlos megsimogatja kopasz kobakját, Kaká pedig úgy mosolyog, mint ahogy a tévében annyiszor láttuk, mintha egy kisgyerek cselezgetne a grundon, a futball igazi örömével megszállott fiatal legényke. Szóval, Pistike kedden huszonötezredmagával ott volt a brazilok edzésén, és mondta is ezzel kapcsolatban szerdán, jó két órával a meccs előtt Bozóky Imre MLSZ-elnök: "Most mondják meg, belépőjegyet kellett volna szednünk az edzésre? Mert ezt írta az egyik újság, olvastam, hogy micsoda bizniszt csinálhattunk volna ebből, de engem nem érdekel, egyszerűen boldog vagyok, hogy megajándékozhattuk a magyar szurkolókat a brazil csapattal és egy ilyen felejthetetlen élménnyel. Most rontottuk volna mindezt ezerforintos jeggyel? Állítottunk volna őrt, pénztárost, rendőrt a kapukba? Szó sincs róla. Ujjongott a lelkem, ahogy körülnéztem a lelátón kedden, és láttam több mint húszezer magyart, és akkor azt mondtam magamban, bármi is történt ebben az országban a futball címén az elmúlt öt, tíz, tizenöt esztendőben, ezt a sportágat ma is rajongásig szeretik az emberek…"

15:00
Ébredeznek a brazilok. Lassan magához tér az egész díszes kompánia. Egyik világbajnok a másik után, akik gyakorlatilag az egész napjukat a Hotel Kempinskiben töltötték. Ôk akarták így, semmi városnézés, pesti flaszteron való mászkálás, szőke magyar csinibabák megnézése, még csak az kéne, amikor meccs van, válogatott meccs. De jó fejek ám a brazil fiúk, nincs ebben semmi túlzás, azok a bátrak és szerencsések, akik bemerészkedtek a Kempinski-szállóba, a hihetetlen biztonsági intézkedések ellenére is bejutottak, odaállhattak fényképezkedni, aláírást kérni bármelyik világbajnok mellé, és ha hiszik, ha nem, sem Roberto Carlos, sem Ronaldinho, sem Dida nem tűntek nyűgösnek, pedig ők nemcsak futballban, de alighanem autogramosztásban is világbajnokok. Pontosan tudják, mit várnak el tőlük mindenhol, hogy mennyi szem szegeződik rájuk pályán és pályán kívül egyaránt. De nem kikapcsolódni jöttek Budapestre, ez pontosan kiderült Roberto Carlos mondataiból, aki azt mondta – lehet, itt Budapesten már ezredszer –: "Nekünk most nagyon fontos, hogy legyőzzük a magyarokat, hiszen csodálatos elődeinknek ez egyszer sem sikerült. Büszke leszek arra, ha éppen most, mi mutatjuk meg hazánknak, hogy Magyarország nem mumusa Brazíliának, és igenis megszakadhat ellenük a rossz sorozat."
Roberto Carlos rólunk beszélt, rólunk, magyarokról, és ez maga a mese, mintha álmodnánk ezt az egészet. Néhány nap múlva Magyarország csatlakozik az Európai Unióhoz, és tessék, a futball így ünnepel, így tiszteleg a nagy esemény előtt, egyenesen a világbajnok lép pályára Budapesten, megadva a rangját az unióhoz való csatlakozásnak.

19:00
Egyre zsúfoltabb a stadion. A monumentális sporttelep környékén Milan-, Barcelona-, Real Madrid- és persze magyar válogatott mezbe öltözött ifjak sétálnak békésen, mellettük, köröttük lovas rendőrök, egy nagy fesztiválra emlékeztet az egész, mintha itt lenne a Rolling Stones Luciano Pavarottival megerősítve, csupa-csupa jókedvű magyar és külföldi ifjú sétál a lelátók felé a meccs kedvéért ezúttal fent is megnyitott, régen oly sokszor zsúfolt lelátórész felé. Vannak, bizony nem is kevesen vannak itt azok közül, akik 1986-ban végigtombolták a 3–0-s magyar győzelemmel végződött magyar– brazilt. Az sokkalta gyengébb dél-amerikai csapat volt, mint a mostani, ráadásul az az alakulat nem afféle küldetésként élte meg a budapesti kirándulást, mint ahogyan most Roberto Carlos is említette, pedig elhihetjük, akár nyűgük is lehetne ennek a sok világsztárnak Budapesten futballozni, mondjuk, egy Real–Barcelona meccs után és egy Milan–Roma találkozó előtt. De ahogy az ember belógva a Puskás Ferenc-stadion toronyépületébe (szigorú biztonsági intézkedések mellett nem könnyű ilyenkor az újságírók élete…) gyakorlatilag az ablakon kikukucskálva azt látja, hogy jönnek a fiúk, a mieink és a brazilok, hát…

19:30
Megjöttek a magyarok. Itt nyertünk, a mieink sétáltak be először a Toronyépületbe, nevetve, tréfálkozva, mintha csak a Cook-szigetek ellen játszanánk, aztán néhány perccel mögöttük már jöttek is a csokifiúk, az ember csak bámulta őket, tán kicsit irigykedve is, hogy ők mennyire, de mennyire szeretik a futballt – és menynyire, de mennyire szeretik őket hazájukban. Mert ez is fontos ám, az emberek szeretete. Aztán mint a két csapat eltűnt az öltöző rejtekében, Lothar Matthäus arcán ezúttal semmiféle érzelem nem látszott, nem tűnt feszültnek, sőt tán még oda is kacsintott valakinek, mintegy jelezve, nem lesz itt semmi baj, fiúk.
Mi meg hónapok óta mást sem teszünk, mint hiszünk neki és bízunk benne. Egyszer talán elmondjuk majd neki, persze nem a brazilok elleni meccs előtt vagy éppen után, hanem egy unalmas kedden, amikor nem akarnak huszonötezren bemászni edzést nézni a Puskás Ferenc-stadionba, hogy igaza van, valóban kicsit pesszimista nép a magyar, de mi éltünk itt negyven évig a vasfüggöny mögött, Wartburg-kipufogógázban, hosszú évekig lakáskiutalásra várva, és tán ebből is fakad a mi nagy-nagy óvatosságunk. Ezt persze ő, Lothar Matthäus nem tudhatja, azt viszont már igen: Magyarországon megőrülnek az emberek a jó futballért. Az igazi jó futballért.

20:30
Hatalmas hangrobbanás. Az évtized mérkőzése elkezdődött. A Puskás-stadion lelátóin kevés híján 45 ezer ember tombolt…