Állítsa össze a „lemaradók válogatottját"!

A név jelenti az egyik fő kritériumot: olyan játékosokról van szó, akik nem vettek részt felnőtt világversenyen (tehát az atlantai olimpia sem számít bele), illetve legalább tíz alkalommal magukra húzhatták a magyar válogatott mezét, a Koeman-érában nem kerettagok, valamint már vagy visszavonultak, vagy a 36. életévükön túl járnak és nem sok reális esélyük van egy újabb meghívóra.

Minden poszton négy játékosból lehet választani – a válogatás természetesen, mint minden ilyen lista, szubjektív. Egyvalami biztos: mint a névsorból is kiderül, tehetségekben azért ebben az időszakban sem volt hiány. Mivel az 1990-es évek közepéig virágkorát élte a söprögető poszt, felállásnak az 1–3–4–2 mellett tettük le voksunkat. Azt pedig reméljük, hogy a mostani kerettagok nem kerülnek be később egy hasonló cikkbe...

KAPUSOK

HAJDU ATTILA (10/0): A kilencvenes évek közepén igen jó volt a „kapusfelhozatal" itthon, amit bizonyít, hogy kitűnő képességei ellenére Hajdu Attila sem tudott állandó válogatott csapattaggá válni. Pedig ferencvárosi évei alatt igencsak reflektorfényben volt, a BL-szereplő gárda kulcsemberének számított. Légióskodott a német Fortuna Kölnben, hazatérve az MTK-val is nyert egy bajnoki címet, majd Sopronban fejezte be a karrierjét.

PETRY ZSOLT (38/0): Az ifjúsági Eb-t nyerő csapat kapusa, úgy tűnt, akár egy évtizedre is kibérelheti a magyar válogatott „egyesének" posztját. Akik látták csúcsformában védeni, tudják, miért: az angolok ellen a Wembleyben nyújtott teljesítménye minden további nélkül minimum Európa-klasszisnak volt nevezhető. Legjobb éveit a kilencvenes évek elején, a belga Gent kapusaként „futotta" (előtte még az év labdarúgója lett itthon), de megbecsült tagja volt a Genclerbirliginek, a Charleroi-nak és az Eintracht Frankfurtnak is. A Feyenoordnál már Jerzy Dudek mögé szorult, és innen lefelé ívelt a karrierje, melyet a Paderbornnál fejezett be. Utoljára 1996-ban, az angolok ellen volt válogatott, két Eb- és egy vb-selejtezősorozatban volt az első számú kapuvédője nemzeti tizenegyümknek. Jelenleg a magyar válogatott és a Hoffenheim kapusedzője.

SÁFÁR SZABOLCS (14/0): A Csank-érában épp csúcsformába lendült a Vasasnál, az atlantai olimpiára kijutó csapatban is vezéregyéniség volt, így végül mellette tette le a voksot a kapitány a '98-as vb kvalifikációs küzdelmei során. Csak a Norvégia elleni hazai meccsen szerepelt helyette Babos Gábor, azaz a csoportszakaszban során hét találkozón játszott a nyolcból. No meg a pótselejtezőn: ő volt a szenvedő alanya a hét jugó gólnak az Üllői úton. Utoljára 2001-ben hívták be a válogatottba, de klubcsapataiban továbbra is megbízható, jó teljesítményt nyújt: az egyik legmegbecsültebb tagja a bécsi Austriának. Nem egy vándormadár: a Szpartak Moszkvát leszámítva minden klubjánál (Vasas, Salzburg, Austria Wien) eljutott 100 bajnoki mérkőzésig, vagy tovább is.

VÉGH ZOLTÁN (25/0): A honi élvonal egyik legrutinosabb kapusa nyolc szövetségi kapitánynál is pályára léphetett, de állandó ember annál kevesebbszer volt: Verebes József második kapitánykodása és a Várhidi-éra alatt. Az NB I egyik legelismertebb és legmegbízhatóbb hálóőre, több mint 500 mérkőzést tudhat már maga mögött. Jelenleg az Újpest kölcsönjátékosaként a Vasasban véd. Azon kevés magyar labdarúgó között van, aki élvonalbeli bajnokin nyújtott teljesítményére már kapott 10-es osztályzatot.

SÖPRÖGETŐK

LŐRINCZ EMIL (37/3): Mészöly Kálmán második kapitánykodása alatt került be a válogatottba, a jugók elleni katasztrófa után került ki onnan – közben pedig a kilencvenes évek egyik legjobb magyar védőjeként bizonyított. Veszélyes volt pontrúgásokból, jól fejelt, felért az akciókkal, nem véletlenül töltött el sikeres éveket Belgiumban is. Legnagyobb meccse kétségtelenül a spanyolok elleni idegenbeli 4–2-es siker, amelyen kettőt hintett az ibériaiaknak.

PINTÉR ATTILA (20/3): Brutális lövőerő, megalkuvást nem ismerő játék: „Pinyő" a pályán sem számított könnyű ellenfélnek... A Ferencvárosnál töltötte a legszebb időszakát az utánpótlás Európa-bajnok középhátvéd, majd a zöld-fehérek után sorra váltogatta a klubjait. A mexikói vb-ről pont lemaradt, később 1991-ben volt utoljára csapattag. Legemlékezetesebb válogatott meccsén kettőt vágott a spanyoloknak, míg a visszavonulása óta sikeres edző.

SEBŐK VILMOS (52/9): Az alább említett Telek „Mancival" ellentétben ő akár csatárerényeket is csillogtatott, rendkívül gólveszélyes volt középső védőként is. Az Újpestben és az atlantai olimpiai csapatban szerzett nevet magának, söprögetőként és emberfogóként is játszott. 1996-ban mutatkozott be, majd közel egy évtizeden keresztül alapembere volt a mindenkori válogatottnak, légiósként pedig szerepelt Angliában, Németországban és Izraelben is. Legnagyobb válogatottbeli bravúrja, hogy védőként három gólt szerzett Liechtenstein ellen – miniállam ide, miniállam oda, ez megsüvegelendő. Utoljára a rémisztő máltai égésnek volt részese a nemzeti tizenegyben.

 

TELEK ANDRÁS (24/0): Ha csúcsformában játszott, rendkívüli ütemérzékre valló, halálpontos szereléseivel az őrületbe kergette a csatárokat. Jenei Imrénél kapott először lehetőséget a nemzeti tizenegyben, az erdélyi szakembert tartja mai napig kedvenc trénerének. Sokkal többszörös válogatott is lehetett volna, ha más korszakba születik: a klasszikus söprögető „kihalásával" megszűnt az a poszt, melyen kiemelkedőt tudott nyújtani. Az előrejátékról nem volt híres, és ezt a későbbi érákban már nem engedhette meg egy válogatott – utoljára Csank János tette be a csapatba. Háromszoros bajnok, kupagyőztes, BL-szereplő a Ferencvárossal.

JOBBHÁTVÉDEK

KORSÓS GYÖRGY (33/1): A több poszton (jobbhátvéd, középhátvéd, védekező középpályás) is bevethető játékos a Győrből lett stabil válogatott Bicskei Bertalan alatt, a kilencvenes évek végén. Három éven keresztül kiszoríthatatlan volt a csapatból, ezután viszont csak a Matthäus-korszakban került vissza. Motivációja elvesztésére hivatkozva korán visszavonult, de az Austria Wien „visszacsalta a pályára": a bécsi lilák második csapatának kapitánya, a fiatal játékosok tulajdonképpeni mentora. Magyar labdarúgóként ő lépett pályára a legtöbb BL-meccsen.

MÓNOS TAMÁS (22/0): A veszprémi játékos a második Mészöly-érában lett alapember, Sallai Sándor utódja a jobbhátvéd posztján. 1990–1991-ben kirobbanthatatlan volt a válogatottból, Jenei Imre viszont nem vele képzelte el a csapatát. Mészöly Kálmán harmadik kapitánykodása alatt Vasas-játékosként kapott még három meccset.

MRACSKÓ MIHÁLY (25/0): A Békéscsaba játékosaként mutatkozott be a válogatottban, és a viharsarki lila-fehéreknél nyújtott produkciója elég meggyőző volt a rendszeres meghívókhoz. Az 1996-os Eb és az 1998-as vb selejtezőin kulcsember volt, többször jobb oldali középpályásként is bevetették. A Jugoszlávia elleni két pótselejtezőt követően többé nem hívták meg a nemzeti tizenegybe.

SIMON TIBOR (16/0): A brutálisan meggyilkolt hátvéd fanatizmusa meghatározta a hozzá való viszonyulást is: a fradisták rajongtak érte, az ellenfelek szurkolói közel sem... Jenei Imre kapitánysága alatt úgy tűnt, stabil helye lesz a kezdőcsapatban, de az Izland elleni 1–2 után némileg „elfelejtette" a szakember. Utolsó alkalommal Mészöly Kálmán alatt játszott a nemzeti csapatban, Zürichben (ahol klubszinten talán a legemlékezetesebb meccsét is játszotta). Ez a túrája nem sikerült ugyanolyan jól: 24 perc után le kellett cserélni. Játékosként háromszoros magyar bajnok és kupagyőztes volt.

KÖZÉPHÁTVÉDEK (EMBERFOGÓK)

HRUTKA JÁNOS (24/3): Életkora alapján még vígan játszhatna, de 2003-ban a visszavonulás mellett döntött. „Rudi" az olimpiai válogatottal kijutott Atlantába (ott azonban nem játszott), és a BL-ben is szerepelt a Fradival (majd a Kaiserslauternnel), de ez még nem ért számára meghívót – először Bicskei Bertalan tette be az újjászervezett, megfiatalított válogatottba, és nála alapember is volt. Gellei Imrénél már keveset játszott, és 2002-ben lépett utoljára pályára a meggypiros mezben. Három gólja három csemege: a litvánok, románok, illetve angolok elleni bombaszabadrúgása emlékezetes marad.

KOVÁCS ERVIN (24/1): Az Újpest- és a Kispest-drukkereknek is kellemes emlékeik lehetnek róla, nemkülönben a belga Germinal Ekeren híveinek. Kis híján egy évtizedet töltött a keret közelében, Csank Jánosnak viszont már nem szerepelt a terveiben. Ifjúsági Európa-bajnok is volt – ő lőtte be a Luzsnyikiban a sorsdöntő tizenegyest.

KUTTOR ATTILA (19/1): A Haladás védője csúcstartó a lejátszott NB I-es mérkőzés számának tekintetében, s ezzel mindent elmondtunk a megbízhatóságáról is.  A veterán hátvéd először 1993-ban, utoljára 2004-ben ölthette magára a válogatott szerelését, s egyetlen gólját az utolsó meccsén, Japán ellen szerezte. Beválogatta Verebes József, Csank János, Gellei Imre és Lothar Matthäus is, stabil csapattag pedig Verebesnél és Gelleinél volt.

MÉSZÖLY GÉZA (18/0): A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején (1995-ig) számított állandó kerettagnak, és a Le Havre játékosaként kifejezetten magasan jegyezték Franciaországban. Édesapja harmadik kapitányi időszaka után többé nem lpett pályára a nemzeti csapatban a „Szőke Kavics", aki edzőként is Mészöly Kálmánt követte, jelenleg a Vasas trénere.

BALHÁTVÉDEK

DURÓ JÓZSEF (21/0): A bal oldalon több poszton is bevethető volt, ami kellett is, mert a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján állandó kapitányi sirám volt, hogy alig van jó ballábas játékosunk (most bezzeg tolongás van a bal szélen...). Mészöly Kálmán dobta be a mély vízbe, és kitartott mellette, de Jenei Imre, valamint Verebes József is betette a csapatba. Utolsó válogatott meccsét a benne töretlenül bízó, harmadszor kapitánykodó Mészölynél játszotta a remek rúgótechnikájú labdarúgó.

JUHÁR TAMÁS (20/0): Az angyalföldiek egyik nagy kedvence volt a kilencvenes években, 333 alkalommal játszott bajnokin a Vasasban, majd az Újpesthez szerződött. Csank János, Bicskei Bertalan és Gellei Imre alatt gyűjtötte össze 20 válogatottságát, utóbbinál kulcsszerepet kapott. A rossz emlékű, lettek és lengyelek elleni zakó után többet nem kapott esélyt meggypirosban – igaz, ő lett az egyik bűnbakja a rigai buktának.

KELLER JÓZSEF (29/0): Az FTC örökös bajnoka négy bajnoki címet és öt kupagyőzelmet gyűjtött be a zöld-fehérekkel, így aztán nem meglepő, hogy a válogatottban is gyakran felbukkant – igaz, annak fizetünk egy kört, aki valamely emlékezetes megmozdulását felidézi. Kulcsjátékosa volt az ifi Eb-t nyerő csapatnak, 1989-ben megkapta az év labdarúgója címet, később BL-szereplő lett a Fradival. Komora Imre játszatta elsőként a nemzeti csapatban, majd Verebes József második kapitánysága idején a hollandok elleni 1–7-tel búcsúzott a címeres meztől.

MÁTYUS JÁNOS (34/3): A hatalmas termetű, szigorúnak méltán nevezhető balbekk nem volt épp egy matyóhímzés, sprőd stílusát remek becsúszó szerelésekkel tudta ellensúlyozni jó napjain. Az atlantai olimpiára kijutó csapat tagja volt (kint már nem kapott szerepet), és gólerősségét jól kamatoztatta a klubcsapataiban is. Bicskei Bertalan együttesének alapembere volt, négy éven keresztül kiszoríthatatlannak bizonyult, Gellei Imrétől aztán a  fehéroroszok elleni 2–5 után már nem kapott meghívót. Jelenleg Tatabányán játszik.

JOBB OLDALI KÖZÉPPÁLYÁSOK

DOMBI TIBOR (35/1): A DVSC futógépe kirobbanthatatlan tagja volt az atlantai olimpiai csapatnak, Dunai Antal együttese tizenegyesek sorát kapta a működése nyomán. Ekkor már kétszeres nagyválogatottnak mondhatta magát (Verebes József dobta be a hollandok elleni 1–7 során), de stabil csapattag Csank Jánosnál lett, és őt nem érintette a „Bicskei-rendszerváltás" sem. Utoljára Grúzia ellen kapott szerepet a válogatottban. Érdekesség, hogy a Loki szélsője 35 válogatottságából mindössze hatszor volt végig a pályán!

HERCZEG MIKLÓS (12/0): Szintén atlantai csapattag. Verebes József adta meg neki a lehetőséget a bemutatkozásra a nemzeti együttesben, majd a Bicskei-érában jutott rendszeresen lehetőséghez a kapitány preferálta háromcsatáros felállásban. 2000 után már nem kapott meghívót.

NYILAS ELEK (14/2): A Vác, majd az FTC játékosa még Mészöly Kálmánnál debütált, de állandó csapattag korábbi klubedzőjénél, Csank Jánosnál lett. Azerbajdzsán ellen idegenben két nagyon fontos góllal segítette győzelemhez a válogatottat, a jugók elleni fiaskót követően azonban őt sem hívták meg többé.

PISONT ISTVÁN (31/1): Elsősorban irányító, bár klubjaiban és a válogatottban is játszott a jobb oldalon – a támadó középpályásoknál levő „tolongás" miatt tettük erre a posztra. A „legnagyobb királyt" először Mészöly Kálmán vetette be, utoljára pedig Bicskei Bertalan játszatta – a két esemény között majd' tíz év telt el. A kitűnő technikájú középpályás egyetlen válogatottbeli gólját Azerbajdzsánban érte el.

 

VÉDEKEZŐ KÖZÉPPÁLYÁSOK

HALMAI GÁBOR (57/4): 1993-tól 2001-ig minden kapitánynál lehetőséget kapott a válogatottban, és ha egészséges volt, gyakorlatilag kihagyhatatlannak bizonyult. Először a Kispestből lett a nemzeti csapat tagja, utána a Germinal Ekeren, az MTK és a Hapoel Tel-Aviv játékosaként is szerepelt a legjobbak között. Hatalmas gólt rúgott Eb-selejtezőn a törököknek és a svédeknek is – az ő találatával aratta utolsó győzelmét tétmeccsen a magyar csapat első vagy második helyen kiemelt riválissal szemben.

KOZMA ISTVÁN (40/1): A mexikói világbajnokság után került be először a válogatottba, amelyben kulcsember volt a kilencvenes évek elejéig, előbb az Újpest, majd a skót Dunfermline játékosaként. Akkoriban hatalmas szenzáció volt, hogy szerződtette a Liverpool, de a Mersey-partiaknál nem sok sót evett meg – a (kissé gonosz) szigetországi újságok beszavazták a legrosszabb Premier League-játékosok közé... Utoljára 1995-ben, Törökország ellen húzta magára a nemzeti mezt.

LIPCSEI PÉTER (58/1): A Fradi-szurkolók egyik nagy kedvence tizenöt évet töltött el a válogatottnál, már 1991-ben bemutatkozhatott. A nemzeti csapatban – klubjaival ellentétben – kevésszer nyújtott csak kiugró teljesítményt, egyetlen gólját Málta ellen szerezte. Igaz, sokszor nem a kedvenc posztján, belső középpályásként szerepeltették az aktuális kapitányok. Lothar Matthäusnál szerepelt utoljára a válogatottban, a Wales elleni meccsen.

URBÁN FLÓRIÁN (40/4): A harci szellem hiányával nem vádolható, több poszton bevethető Urbán Mészöly Kálmánnál, Jenei Imrénél és Csank Jánosnál is rendszeresen játszott, majd a Jugoszlávia elleni 1–12 után öt évig nem kapott meghívót. Gellei Imre ismét bizalmat szavazott neki, a 2004-es Eb selejtezőin fontos tagja volt a csapatnak. Utoljára Lettország ellen szerepelt.

 

TÁMADÓ KÖZÉPPÁLYÁSOK

BALOG TIBOR (37/2): A több poszton is bevethető „Róka" 1988-ban debütált, majd a kilencvenes évek elején lett meghatározó játékos Jenei Imre válogatottjában. Az MTK után a Charleroi-nál is közönségkedvenccé váló futballistával Csank János is számolt a '98-as vb selejtezőin, de az ausztrálok elleni hazai vereség után nem kapott meghívót. Jelenleg Belgiumban edzősködik, a harmadosztályú Racing Mol-Wezel szakvezetője.

ILLÉS BÉLA (64/15): Sok szempontból könnyen lehet vele azonosítani a kilencvenes éveket: kitűnő képességei ellenére a válogatottban igazából sosem tudott kibontakozni, csak ritkán sikerült valódi húzóemberré válnia. „Béla király" hazai pályán, Szombathelyen mutatkozhatott be a nemzeti tizenegyben, első gólját Ausztriának lőtte. Minden kapitánynál bekerült a válogatottba 2001-ig, a grúzok elleni idegenbeli vereség volt a hattyúdala. Legjobb teljesítményét a Bicskei-csapat bemutatkozó meccsén, Bécsben nyújtotta 1998 tavaszán, két góllal köszönt be a „sógoroknak". A félelmetesen gólérzékeny Illés válogatott karrierjéhez azért mindig társulni fog a „még több is lehetett volna..." gondolat. Így is bekerült a legtöbb válogatottsággal büszkélkedő húsz magyar játékos közé.

LISZTES KRISZTIÁN (49/9): Détári-utódként, klasszikus irányítóként indult, védekezéshez és támadáshoz egyaránt értő középpályásként teljesedett ki a játéka. Már 18 évesen lehetőséget kapott Németország ellen, majd Csank János is bizalmat szavazott neki az első meccsein – hogy aztán kikerüljön a csapatból. Megjárta Atlantát, de a Bicskei-csapatban lett állandó kezdőember, és 2004-ig rendszeresen játszott, ha egészséges volt. Jelenleg a Paks futballistája.

SÁNDOR TAMÁS (11/0): Érdekes, hogy képességeihez mérten milyen kevés lehetőséget kapott nemzeti mezben, igaz, volt, hogy lemondta a válogatottságot. Legtöbb meccsét a második Verebes- és a Csank-érában játszotta, utoljára 2000-ben szerepelt a magyar válogatott színeiben.

BAL OLDALI KÖZÉPPÁLYÁSOK

EGRESSY GÁBOR (21/1): 1996-ban Csank János az Újpestből válogatta be, és ő – sok csapattársával ellentétben – Bicskeinél is visszakerült, bár az 1998 tavaszi menetelésből kimaradt. Azerbajdzsán ellen ünnepelhette első és utolsó gólját, majd 2001-ben a Szusza Ferenc Stadion avatója (Macedónia ellen 5–0) volt az utolsó válogatott meccse. Ő is megjárta az 1996-os olimpiát.

HAMAR ISTVÁN (25/4): Ha gólt lőtt, csereként és kettesével tette: a csatárként is bevethető Hamar bemutatkozásakor rögtön a mezőny legjobbja volt Írország ellen, majd 1995-ben a letteknek is kettőt vágott. Sajnos ezután leállt a góltermeléssel... 1995 és 1998 között nem kapott meghívót (Csank János nem válogatott az izraeli bajnokságból), Bicskei Bertalan viszont számított rá. Utoljára Románia ellen szerepelt a válogatottban.

KERESZTÚRI ANDRÁS (20/2): A kitűnő bal lábbal rendelkező játékos India ellen mutatkozott be 1991-ben, a legtöbb lehetőséget Verebes Józseftől és Csank Jánostól kapta. Legemlékezetesebb meccsén duplázott Horvátország ellen, a jugoszlávok elleni pótselejtező viszont neki is a végállomást jelentette a nemzeti tizenegyben.

KORSÓS ATTILA  (11/3): Részese volt a Bicskei-csapat 1998-as menetelésének, majd egy év szünet következett, és – részint sérülései, részint formaingadozása miatt – csak a 2001-es vb-selejtezőkön tudott rendszeres helyet kiverekedni magának. A grúzok elleni két remek góljára azért sokan emlékezhetnek.

CSATÁROK

HORVÁTH FERENC (32/11): Veszélyes gólvadász, kifejezett közönségkedvenc: a nagyon erőszakos csatár Csank János és Bicskei Bertalan bizalmát élvezte, utóbbi kapitánynál megkérdőjelezhetetlen volt a helye a kezdőcsapatban. Legszebb gólját Szaúd-Arábiának lőtte, míg a legfontosabbakat az olaszoknak: kétszer zörgette meg a hálót a telt házas 2000-es vb-selejtezőn.

OROSZ FERENC (17/3): A technikás középcsatár már 1991-ben bekerült a válogatottba a Vácból, majd Puskás Ferencnél, Verebes Józsefnél, Mészöly Kálmánnál és Csank Jánosnál is szerepelt. Legfontosabb gólja a szemfüles, finnek elleni győzelmet eredményező volt, utoljára pedig nem sokkal később, a jugók elleni 1–7 alkalmával játszott meggypirosban

SALLÓI ISTVÁN (13/1): Hiába rajongták körül Jeruzsálemben, hiába játszott bombaformában, 1995 után egyszer sem kapott meghívót – mint már említettük, Csank János nem válogatott Izraelből... A Beitarnál valódi legendává váló támadó az egyetlen válogatottbeli gólját az első meccsén, Ukrajna ellen érte el.

FISCHER PÁL (19/0): Sok magyar játékoshoz hasonlóan őt is elérte a „válogatottsági kór": a nemzeti csapatban meg sem közelítette a klubjában nyújtott teljesítményét – lásd a mellékelt gólmutatót. Pedig 1988-tól 1992-ig rendszeresen számoltak vele a válogatottban...

CSATÁROK

FEHÉR MIKLÓS (25/7): A tragikusan fiatalon elhunyt támadó a Győrből még nem tudott bekerülni a legjobbak közé, Portóból viszont már igen: első meccsén csereként beállva rögtön góllal nyitott Azerbajdzsán ellen. A Bicskei- és Gellei-érában egyaránt rendszeres csapattagnak számított, legnagyobb meccse pedig kétségtelenül a litvánok elleni idegenbeli találkozó volt, melyet három góllal zárt.

KLAUSZ LÁSZLÓ (27/6): A hórihorgas centert először Verebes József állította be, és kihagyhatatlan volt a „Mágus" (nem sok sikert elért) csapatának 1993-1994-ben. Mészöly Kálmán és Csank János is számolt vele, két gólt ért el az 1998-as vb-selejtezősorozatban. 2000-ben két és fél év kihagyás után válogatták be újra, de az ausztrálok elleni 0-3 volt az utolsó meccse.

KOVÁCS ZOLTÁN (20/2): „Kovács Zoli, lőj egy gólt" - énekelte neki a közönség rendszeresen, és első két válogatott meccsén „engedelmeskedett": remek egyéni megoldás után zörgette meg a norvégok hálóját, majd a máltaiak sem úszták meg. Utána már egyszer sem talált be az újpesti kedvenc, igaz, mindössze két válogatott találkozóját - az elsőt és az utolsót - játszotta végig.

VINCZE ISTVÁN (44/8): A támadót már a '86-os vb előtt próbálgatta Mezey György, de csak a torna után lett állandó válogatott kerettag. A Tatabánya szélsője a Bányász legendás csatársorát alkotta Plotár Gyulával és Kiprich Józseffel. Meghatározó embere volt a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának, emlékezetes győztes gólt lőtt az északíreknek. Leccei légióskodása után a Kispestből, majd a BVSC-ből is rendszeresen beválogatták, még Csank János is rendszeresen játszatta az 1996 tavaszi meccseken - de a vb-selejtezőkön már nem kapott szerepet.