„Ti vagytok a fény az alagút végén”

Rossz korban születtem...

Tizenöt évvel a magyar labdarúgó-válogatott utolsó hangzatos sikere – az 1968-as mexikóvárosi olimpia megnyerése – után, két évvel a Videoton UEFA-kupa döntője, illetve három évvel az eddigi utolsó magyar vb-szereplés előtt jöttem a világra.

Mire hétévesen feleszméltem – ekkor láttam először élőben NB I-es bajnokit – a magyar labdarúgás már félig eszméletlen volt. Az 1990-es években egymást követték a kudarcok. Az 1994-es vb előtt még el sem tudtam képzelni, hogy Kiprichék Görögország, Oroszország, Izland és Luxemburg mellett nem jutnak tovább a selejtezőcsoportból (negyedikek lettek). Később viszont már az vált hihetetlenné, hogy mi egyszer még ott lehetünk a világ legjobbjai között. (Az amerikai vb-t azért magamban persze úgy is lejátszottam, hogy mi is a résztvevői vagyunk: a döntőben Détári akkora gólt lőtt Taffarelnek, hogy kiszakadt a háló.)

Rossz korban születtem...

Egy-egy kínos vereség (például az Izland elleni 1–2, a szerbek elleni 1–7) másnapján meghunyászkodva indultam a suliba: csak nehogy valaki megkérdezze, láttad-e a tegnapi meccset. Persze Pesszimista Pali és Ugye Megmondtam Jocó mindig megtaláltak: „Látod milyen hülye vagy, hogy te még foglalkozol ezekkel"; „Nem veszed észre, a magyar foci halott!"; „Nevetséges, ahogy minden meccs előtt azt hiszed, hogy most majd más lesz, a vége pedig mindig ugyanaz: hatalmas csalódás"  – harsogták a kárörvendők. A legjobban azonban nem is ez bosszantott, hanem az, amikor az idősebb ismerőseim megjegyezték: „de jók is voltak azok a teltházas kettős rangadók a Népstadionban" (négyéves voltam, amikor az utolsót megrendezték 1987-ben, igaz, akkoriban már nem telt házzal). Ilyenkor mindig elfogott a sárga irigység, mert én már annak is örültem, ha 1500–2000 ember összejött, amikor szombatonként kimentem egy-egy bajnokira.

Lassan kezdtem elhinni, hogy tényleg az marad a legnagyobb futballélményem, amikor 11 éves koromban Puskás Öcsi bácsitól kaptam egy autogramot („Gyere kölyök, aláírom neked azt a cetlit" – mondta a „Száguldó Őrnagy", a cetli azóta rég elveszett, de az emlék örök).

Aztán egyszer csak történt valami...

Az U20-as vb alatt közvetlenül a mieink első meccse előtt msn-en tréfából (bár valahol nagyon mélyen bíztam benne, hogy ez nem csak tréfa) azt írtam az egyik barátomnak, hogy megyek, mert kezdődik a világbajnok meccse (nem a hondurasi csapatra gondoltam...). Aztán a Honduras elleni 0–3 után úgy ültem a tv előtt, mint a kisgyerek, akitől az utolsó játékát is elvették. És akkor, amikor egy ország elhitte, hogy tényleg vége a magyar focinak, és jobb, ha legelőt csinálunk az összes pályából, amikor az NSO fórumozói már csak „felzselézett hajú, tetovált kezű-nyakú cicafiúként" emlegették Németh Krisztiánékat (ez volt a legszalonképesebb jelző, a többi említésétől ehelyütt inkább eltekintenék), Egervári Sándort pedig élve eltemették, hirtelen elkezdtek focizni a srácok...

Semmi különös nem történt, csak mindenki tette a dolgát, szívvel-lélekkel, és ami még fontosabb: okosan, fegyelmezetten, nem pedig úgy, ahogy azt a magyar válogatottaktól az elmúlt húsz évben megszokhattuk: ész nélkül, görcsösen. Gulácsi Péter az ellenfél szemét is kivédte, amikor nagyon kellett, Debreceni Andrásék kiválóan szűkítették a területeket hátul, és jól leosztották az embereket, Kiss Máté és Korcsmár Zsolt (vagy éppen Simon Ádám) megszűrte a középpályát, Gosztonyi András mindig tudott valami váratlant húzni a szélen, Koman Vladimir odapasszolt, ahová kellett, Németh Krisztián pedig kegyetlenül beverte szinte az összes nagy helyzetét, de persze Koman sem illetődött meg, ha a kapu elé került, Kissnek pedig még csak oda sem kellett kerülnie, mert jó negyvenről is bevágta (azt a bizonyos gólt a Puskás-díjas Ronaldóval is megnézetném).

Persze Pali – tudják, a pesszimista – rögtön a vb után a fejemhez vágta, hogy ezek a gyerekek úgy is elkallódnak az évek során, és nem lesz belőlük semmi. Remélem, nem lesz igaza, de ha így is lesz, az egyiptomi vb élményeit már akkor sem veheti el tőlem senki: azt az eufóriát, amit a csehek ellen Kiss nagy gólja szerzett, amit a Gulácsi által kivédett tizenegyeseknél, vagy amit Németh cipőleesős góljánál éreztem. Ezek a fiúk, Szabó Jánostól Présinger Ádámig, a Simon-ikrektől Futács Márkóig egytől egyig hősök maradnak a szememben, az én életemben ők jelentik a magyar futballélményt, köszönet érte.

Rájuk mindig szívesen emlékezem majd, ahogy az U21-es válogatott győri győzelmére is a nagyképű olaszok ellen, mert e találkozót, illetve a vb-bronzot követően hosszú idő után először én kérdezhettem büszkeséggel a hangomban mástól: láttad a tegnapi meccset?

Az olaszok ellen Győrben a szurkolók kifeszítettek egy drapériát, amelyen a következő állt: „Ti vagytok a fény az alagút végén". Hiszek ebben a mondatban, és abban is, hogy talán mégsem születtem olyan nagyon rossz korban...