Varga Zoltán sorsa a történész szemével

– Az Albert Flórián–Varga Zoltán ellentétnek csak az lehetett a következménye, hogy utóbbi elhagyta az országot?
– Úgy vélem, igen. Zoli a természetéből fakadóan nehezen kötött kompromisszumot, fiatalkorában pláne nem.

– Lakat Károly, az FTC akkori edzője nem tudta volna normális mederbe terelni a két zseni viszonyát?
– Nem a hétköznapokban felmerülő ellentétekről volt szó, hiszen egy csapatban úgy nem lehet létezni, hogy a két futballista állandó perpatvarban áll egymással. Ez mentalitásbeli különbség volt kettőjük között. Lakat egyébként jó ideig kezelte is a helyzetet, egy bizonyos szintig. Roppant intelligens ember volt, emellett a maga korában remek labdarúgó, akinek a játékosok között is nagy volt a tekintélye. Bizonyos helyzetekben Albertet és Vargát is helyre tette. Vele hatvanhétben, hatvannyolcban bajnok volt a Fradi, egy évvel később csak harmadik, s felállt a kispadról. Hogy mi lett volna, ha Varga és Lakat is marad a csapatnál? A feltételes módban feltett kérdésekre nincsen válasz. Varga már nem volt, Albert pedig hatvankilenc nyarán súlyosan megsérült. Szerintem Zoli távozását mindenki megsínylette: elsősorban ő maga, de a Fradi és a válogatott is. Sőt a magyar futball hanyatlása is lelassult volna, ha itthon marad, és nem csupán Szőke István lett volna legalább negyvenszeres válogatott Zoli oldalán, hanem talán Flóri sem megy bele a végzetes koppenhágai csínbe... 

– Varga a távozása előtt úgy érezte, hogy neki járna a karmesteri pálca?
– Valószínűleg igen, de ezt nem jelentette ki, mert a nagyképűségnek még csak a szikrája sem volt meg benne. Akkoriban Albert már nagyon sok mindent megengedhetett magának, Varga ezt egész egyszerűen zsigerileg nem bírta. Úgy fogalmaznék, hogy Albertete a Császárhoz méltatlan produktum ellenére a futballközeg változatlanul Császárként kezelte. És ez Zoli igazságérzetét mélyen bántotta.

– Mintha a politika azt szerette volna, hogy ne legyen őrségváltás. Vagy túl erős ide a politika szó?
– Annyiban nem, hogy a magyar sport mögött a hatvanas években is ott volt a politika. Nemrég derült ki: körülbelül Zoli távozásával egy időben – talán nem is függetlenül attól – párthatározat született, az elhárításnak intézményesen be kell épülnie a futballba is. De úgy mondanám, hogy Albert habitusa leképezte az emberarcú szocializmus állapotát. Nem Albertnek volt szüksége a rendszerre, hanem a Kádár-rezsimnek Albertre. Varga pedig lázadó volt – utólag kiderült, hogy kamaszkora óta jelentettek róla. De mintha érződött volna, hogy talán fent is úgy döntöttek, jöjjön Varga. Már az 1968-as szovjet–magyar után Zoli a Népsportban Borbély Pál cikkében üzent Albertnek – igaz, név nélkül. Tehát a trónkövetelő teret kapott a sajtóban. Majd fél évvel később – amikor Varga már külföldre távozott – Borbély durván megtámadta a középcsatárt, aki a bírálat cáfolataként tette oda magát a dán–magyaron, ahol súlyosan megsérült. Vargát Mexikóban, Albertet pedig alig fél évvel később Koppenhágában vesztettük el.

– Zoli „el innen" világvége-hangulatban hagyta el az országot – annak ellenére, hogy önéletrajzi írásából kiderül, szerette a hazáját? Vagy karriert akart csinálni?
– Erről sohasem beszélt. Nyilván a kettő együtt dolgozott benne: ha már mennem kell, karriert csinálok. Elvégre a Károlyi-kertben ő volt a kis Puskás. Ő általában meg volt győződve, hogy morális szempontból jó döntéseket hozott.

– Puskásnak sikerült a külföldi karrier, Vargának miért nem?
– A könyvemben egy nagyobb részt írtam erről, röviden annyi, hogy a két ember személyisége szöges ellentéte egymásnak.

– Varga az olimpiai esküjét szegte meg. Ezen még azok is elgondolkodtak, akik érthetőnek tartották a disszidálását.
– Igen, ezt persze a rendszer kommunikálta így, mert Lakat – legenda vagy nem – Mexikóvárosban kinti magyarok társaságában azt mondta, Varga helyében ő is ezt tette volna. Zolinak a kimenetelre nem volt más lehetősége. De az is sorsszerű, hogy az Ajaxszal nem sikerült akkor felvennie a kapcsolatot, s tulajdonképpen egy korábbi disszidens Honvéd-játékos, Nagy Antal segített neki.

– Egy kicsit ugorjunk az időben: azért a Varga-portrén sötét folt a bundabotrány. Nem kellett volna észrevennie, hogy amit itthon iparszerűen űztek büntetlenül, az Németországban bűn? Tehát morálisan sem jó döntés.
– Ezt szerintem így fel sem mérte. Ami engem illet, számomra abszolút idol volt, nem tudtam kellő objektivitással viszonyulni életének ezen szakaszához, ráadásul sorstársa, Gergely Laci ugyanúgy észak-erdélyi származású volt, akárcsak én. S a körülményekről kevés információm volt.

– Varga később mit mondott el erről?
– Nagyon nehezen lehetett belőle kihúzni bármit is. Ő azt mondta, megvezették őket, s hogy itthonról utánanyúltak.

– Azt csak nem képzelhetjük el, hogy kialakult egy olyan szituáció, amelyet Nyugat-Berlinben a magyar titkosszolgálat teremtett? Vagy legalábbis belenyúlt.
– Vargával kapcsolatban azért elképzelhető, hogy rajta voltak, mert a rendszer nem akart egy Puskáséhoz hasonló helyzetet: nem állt érdekében egy újabb magyar sikertörténet, épp a „disszidens Vargazolival" a főszerepben...

– Zolinak nem volt üldözési mániája?
– Akit tizennyolc éves kora óta figyeltek, annak jogosan van üldözési mániája.

– A bundaügyön kívül miben hibázott Zoli a karrierje során?
– Hogy elment az Ajaxtól. Köztudott, hogy az 1974-es  vébé előtt az Ajax válogatottjait játszatni kellett. Zoli egyszerűen nem bírta a tartaléksorsot, mellesleg a legtöbb focista a „padon" roppan meg lelkileg, elszáll az önbizalma, megsérül az önbecsülése. Bizonyára ennek következtében kérte, hogy engedjék el a Dortmundhoz.

– Ahol tengelyt akasztott az edző Otto Rehhagellel...
– Akivel a pályán korábban konfliktusa volt, hiszen egy ízben, ahogy focistanyelven mondják, „hülyét csinált belőle", sokkal jobban megalázta, mint Noskó Ernőt 1967 áprilisában a Népstadionban. Rehhagel pedig  az alá- és fölérendeltségi viszonyban könyörtelenül törlesztett, akárcsak Dalnoki Jenő egy nagyon hasonló helyzetben Szőke Pista esetében. Egyébként Zoli utálta a német futballt, neki Olaszországban vagy Spanyolországban kellett volna játszania. Aberdeenben csak azért érezte jól magát, mert a Fradihoz hasonló klub volt. Amikor egy Aberdeenbe érkező magyar újságíró, Szabó Illés megkérdezett egy taxist, milyen játékos Varga, azt válaszolta, ilyen zseni ott még nem játszott, igaz, egész Nagy-Britanniában sem.

– Miért nem tudott az említett országokba igazolni?
– Ez nagy talány. Nyilván a menedzserének nem voltak oda kapcsolatai. De Puskás sem segített...

– ...aki boldog-boldogtalant segített külföldön, ha megtudta, hogy az illető futballista és magyar.
– De Varga megalázónak érezte volna, hogy Puskás segítségét kérje. Ám tényleg érdekes, hogy az Olaszországban elismert, Zoli játékát imádó Czeizler Lajos sem járt közbe az ügyében, igaz, Czeizler akkor már öreg volt.

– Könyvéből kiderül, Szusza Ferenc leigazolta volna a Betishez Vargát. Miért nem ment?
– Ez egy tipikusan magyaros történet. A hetvenes évek közepén az egykori Dózsa-legenda itthoni engedéllyel volt a Betis edzője. Elismerték, jól elvolt, erre Östreicher Emil, aki talán az egyetlen, aki segített volna Zolin, beajánlotta a Betishez, bár ma sem értem, hogy Östreicher miért nem a neki szinte hazai pályának számító Valenciához vitte, ahol éppen ő volt a menedzser. Szuszának ez nem hiányzott, mert félhetett, hogy otthonról rászólnak, mit keres ott a disszidens – Szusza, ugye, éppen nem volt az –, másrészt a Betis foga Wolfgang Overathra fájt, Varga csupán amolyan csali lehetett.

– Ugorjunk az időben: Zoli 1991-ben hazajött az Albert ötvenéves születésnapjára rendezett mérkőzésre, majd öt évvel később ő lett a Fradi edzője. Miért nem alkotott maradandót?    
– A jubileumi meccs után maradnia kellett volna, ehelyett ő kocsiba vágta magát és hazautazott. Megerősítve ezzel a róla kialakult különc képét. De tőle tudom, hogy megdöbbent: az itthoni társadalmi állapotok milyen mértékben romlottak tovább ahhoz képest, mint amikor elment. Átvitt értelemben barométerként észlelte ezt a romlást.

– Már Fradi-edző korából a Simon-ügyet és a Telek-ügyet hová tegyük? A két játékos szurkolók tízezreinek a kedvence volt. Zoli konfliktusba került velük is.
– Semmiféle érzéke nem volt a hatalmi viszonyok kezeléséhez. Sohasem mérte fel a hierarchiát. Hiányzott belőle a társadalmi intelligencia, ami Puskásban szinte fölös mértékben megvolt. Másképp nem tudott volna talpon maradni, s megduplázni a karrierjét Madridban.

– Milyen volt Zoli énképe?
– Azt gondolta magáról, hogy kiemelkedő tehetsége által ő a világot jobbá tenni hivatott, küldetéses személyiség, aki az emberekben erősítheti a nemzeti önbecsülést, és örömöt adhat nekik.

– Ez igaz, ám emellett állandóan haragban állt a világgal is.
– Igen, az önképhez hozzáilleszthetjük, hitt abban, hogy mindig neki van igaza – pláne, ha fociról van szó.

– Hazatérését követően felismerte, hogy a társadalmi állapotok romlottak, de mintha illúziói lettek volna.
– Igen, és talán csak utolsó két évében fogta föl, hogy ebben a közegben ő már teljesen esélytelen.

– Ebben a környezetben neki csak felőrlődni, meghalni lehetett?
– Az ő habitusával igen. Viszont megadatott neki, hogy „harc közben", igazi férfiként haljon meg: mint egy tábornok a csataterén, ő a futballpályán. És így mégis eljutott az üdvösséghez.