EGY CSATÁR, KÉT CSATÁR, HÁNY CSATÁR?

Kezdjük egy kis taktikával. A magyar válogatott legutóbbi négy kapitányából mind a négy (Lothar Matthäus, Bozsik Péter, Várhidi Péter, Erwin Koeman) az egycsatáros felállást favorizálta, bár a német szakember váltogatta az egy- és kétékes rendszert. Mindenesetre a nemzeti csapat legutóbbi 72 mérkőzéséből 51 alkalommal egy valódi csatárral állt fel, az ék mögött egy (Gera Zoltán, „árnyékékként”) vagy három támadó középpályással. Ez egyrészt megfelel a nemzetközi trendeknek, a 4–2–3–1 térhódításának, másrészt rávilágít arra is, hogy nem bővelkedünk csatárokban…

Szögezzük le: az elterjedt „csatárfétis” ellenére önmagában az egycsatáros felállás nem ördögtől való, nem is defenzív – végtére is négy játékos van döntően támadó feladattal megbízva a 4–2–3–1-es hadrendben, ez támadóbb, mint egy standard 4–4–2. A magyar választékra ránézve egyértelmű, hogy támadó középpályás poszton állunk a legjobban (Dzsudzsák Balázs, Gera Zoltán, Hajnal Tamás, Huszti Szabolcs, Buzsáky Ákos, Koman Vladimir), ehhez képest a csatárkínálat szegényes – nem véletlenül hajlottak a szövetségi kapitányok arra, hogy a támadó középpályások közül minél többet a csapatba tegyenek. Nem mellesleg a statisztikák is ezt támasztják alá, a válogatott utóbbi 35 góljából (2007 óta) 16-ot szerzett támadó középpályás és 13-at csatár, ék legutóbb Albánia ellen, még 2009 márciusában talált kapuba (Torghelle Sándor).

Lehet a pályán akármennyi csatár, ha nincs kidolgozott támadójáték és nincs kiszolgálás, meddő erőlködés lesz a csapat játéka – ezt láthattuk a Koeman-éra sorsdöntő kora őszi selejtezőitől kezdve végig. Idézzük fel, hány kijátszott helyzete volt a magyar csapatnak (a szám minimális), a támadójáték pedig a nullához közelített Koeman utolsó meccsein. Ez nem az egy pályára küldött csatáron múlott, a probléma sokkal inkább csapatszintű.

KIPRICH ÉS UTÓDAI…

A magyar válogatottban az utóbbi 25 évben két játékos lőtt legalább tíz gólt tétmeccsen: Kiprich József és Gera Zoltán, utóbbi támadó középpályásként. Kiprich óta magyar csatár legfeljebb öt gólig jutott selejtezőn felnőttmérkőzésen (Szabics Imre), ez azért befolyással lehetett a kvalifikációs sorozatok sikeres megvívásának esélyére is…

Nézzük a negyedszázad meghatározó magyar csatárainak válogatottbeli teljesítményét tétmérkőzésen, hiszen ez az, ami igazán számít. Kiprich ékpárja, Kovács Kálmán mindössze négyszer zörgette meg a hálót tétmeccsen (19 válogatott találata van), a kilencvenes évek közepén
Klausz László kétszer (6 válogatott gól).

Azóta sem sokkal jobb a helyzet: a tragikusan fiatalon elhunyt Fehér Miklós négy, selejtezőn elért gólt könyvelhetett el (összes góljainak száma 7), Horváth Ferenc szintén négyet (12), Priskin Tamás egyet (7). Az utóbbi évek válogatott csatárai közül Szabics Imre (5 tétmeccsen elért gól, 9 találat) és Torghelle Sándor (7 tétmeccsen elért gól, 11 találat) szerzett több gólt selejtezőn, mint felkészülési mérkőzésen.

Itt tegyük hozzá: sok, a válogatottban rendszeresen „besülő” játékossal szemben a most visszahívott Gera Zoltán 13-szor talált be tétmérkőzésen (összesen 18 gólos), tehát ő fontos meccseken is húzni tudja a csapatot – viszont nem sorolható a csatárok közé, ugyanis általában támadó középpályás poszton játszik.

A JELENLEGI KÍNÁLAT

Nézzük meg, kik azok, akik szerepelnek a csatárok közül a jelenlegi keretben, illetve kik szerepeltek a 2010-es keretekben – no meg kik lehetnek még az opciók között. A csatárok meccs/gól átlagait (továbbiakban gólátlag) a legutóbbi három szezon (2007–2008, 2008–2009, 2009–2010) felnőtt bajnoki, kupa- és válogatott mérkőzései alapján vizsgáljuk.

Egervári Sándor „két és fél” csatárt hívott be az angolok ellen, közülük valódi ék Priskin Tamás és Rudolf Gergely, bár utóbbi szintén inkább előkészítő csatár. Priskin a legutóbbi három szezont az angol másodosztályban töltötte, a Watford, az Ipswich Town, illetve (kölcsönben) a Preston és a QPR színeiben. Tétmeccsen (válogatott és klub egyaránt) 114 mérkőzésen 22-szer talált be, a nemzeti csapatban mindössze kétszer, igaz, Erwin Koeman szisztémája (amely erőszakos, center típusú csatárra épült) nem feküdt neki. Legutóbbi válogatott gólját még 2008-ban, Montenegró ellen lőtte, ám úgy tűnik, Egervári Sándor számol vele. Ipswichben az előző szezonban nem voltak elégedettek vele (kölcsön is adták), Roy Keane azonban bizalmat adott neki a felkészülési mérkőzéseken, és góllal is nyitott a Championshipben – bizonyítania kell, hogy a Townnál hosszú távon számoljanak vele.

Rudolf Gergely Franciaországban „járta ki az iskolát", 2007-ben tért haza, a DVSC-hez. Debrecenben (illetve a válogatottban) három szezon alatt 79 meccsen 35-ször szerzett gólt, 2010 telén megegyezett a Genoával, így a 2010–2011-es szezonban már a Serie A-ban folytatja. Kérdés, mennyi játéklehetőséghez jut Luca Toni, a nyolcszoros argentin válogatott Rodrigo Palacio, Giuseppe Sculli, a Milantól kölcsönvett Gianmarco Zigoni és Raffaelle Palladino és a ghánai felnőtt válogatottban bemutatkozott Richmond Boakye mellett. Alighanem cserecsatárként kezdi az idényt, viszont ha beverekszi magát a Genoába, „kollégáihoz” képest erősebb csapatok ellen léphet pályára hétről hétre.

Egervári Sándor kinevezése után elmondta, számít Szalai Ádámra, aki sérülése után nemrég állt edzésbe. Szalait végleg megvásárolta a német első ligás Mainz, így utólag elmondhatjuk: jól jött neki a féléves kölcsönjáték, hisz a Real Madrid Castilla (bár kétségtelenül jó képzést adott) zsákutcának tűnt. Szalai az elmúlt három szezonban 96 mérkőzésen 24 gólt ért el, ellenben ebből 79 meccs és 23 gól a spanyol harmadosztályban került be a statisztikába. A német élvonalban tavasszal rendszeres játéklehetőséget kapott (15 mérkőzés), de csak egy gólt lőtt, és ezen feltétlenül javítania kell – a Bundesliga nem egy türelmes és megbocsátó közeg az eredménytelen csatárok számára.

Németh Krisztián kétségtelenül hatalmas tehetsége a magyar futballnak, más kérdés, hogy fejlődésének nem tehetett jól az, hogy a legutóbbi három szezonban összesen 22 felnőtt-, első csapatbeli mérkőzést játszott, és 3 gólt szerzett. Az athéni, sérülésekkel nehezített kölcsönjáték során végre lehetőséget kapott egy erős (de nem elit) európai bajnokságban, ám a Liverpool tartalékcsapata már nem értelmes opció számára. Vagy kölcsönben, vagy végleg olyan csapatot kell keresnie, amelyben játszhat és rutint szerezhet, mert megrekedhet fejlődése impresszív U-válogatott mutatói ellenére.

Nem sok jel mutat rá, hogy ebben a szezonban bekerülhet a Pool első csapatába, miközben riválisai közül David Ngog már 38 felnőttbajnokinál jár, és Daniel Pacheco is bemutatkozott már a Premier League-ben. Németh számára ez az idény sorsdöntő lehet – tehetségét illene már megvillantania a felnőttek között is.

2010-ben mutatkozott be a nemzeti csapatban Lázok János, de nem kapott meghívót az első Egervári-csapatba. A Vasas csatára 85 mérkőzésen 34-szer talált be 2007 nyara óta, de külföldön még nem mérette meg magát – a valódi fokmérő alighanem ez lesz neki.

A kilencvenes évek végén robbant be a magyar futball élvonalába Szabics Imre, aki hamar légiósnak állt, és úgy tűnt, évekig meghatározó játékosa lehet a válogatottnak. A máltai bukás után lett kegyvesztett, azóta nem tudott visszakerülni a keretbe, bár sérülések is nehezítették a dolgát – ezt mutatja, hogy mindössze 60 tétmeccset vívott 2007 óta, és csak kilenc gólt szerzett. A nyáron meglépte, amit (alighanem) meg kellett, visszament az ismerős közegbe (Sturm Graz), és eddig jó teljesítményt is nyújt – ha ezt állandósítani tudja, megnyílhat előtte a válogatott kapuja. Már ha a kapitány is így látja…

Szintén Ausztriában, a Mattersburgnál légióskodik Waltner Róbert, aki – igaz, hogy nem a legmagasabb szinten – rendesen termeli a gólokat, 99 tétmeccsen 58-szor talált be, és nemcsak itthon, hanem az Egyesült Arab Emírségekben és az osztrák Bundesligában is jó góllövő formát mutatott. Válogatott meghívó nem járt ezért, 2004 decembere óta nem ölthetett nemzeti mezt.

A légiósok táborát gyarapítja ismét Feczesin Róbert, akit a Brescia kölcsönadott a 2009–2010-es szezonban a Debrecennek. 77 mérkőzésen 15-ször zörgette meg a hálót, góljaiból kilencet szerzett itthon. Mivel a Brescia kerete nincs tele csatárokkal, Feczesin akár meg is ragadhat a „fecskéknél”, bár kezdőcsapatbeli tagságra Andrea Caracciolo, Davide Possanzini és Riccardo Taddei mögött kevés az esélye.

Az elmúlt évek messze legeredményesebb – de 2005 óta egyszer sem meghívott – magyar csatára Kovács Péter, aki a norvég élvonalbeli Odd Grenlandban játszik. Kovács a nemzeti csapatban nem sokat alkotott (10 meccs, 1 gól, mind Lothar Matthäus alatt), viszont Észak-Európában megbecsült csatár, a norvég liga egyik legeredményesebbje. 2008-ban gólkirály volt a másodosztályban, 2009-ben az élvonalban végzett a góllövőlista második helyén. Legutóbbi három szezonjában 96/58 a meccs/gól mutatója, ez magasabb bármelyik riválisánál – más kérdés, hogy 32 évesen már ő maga sem igazán számít meghívóra. Kovács eredményességében nagy szerepet játszik, hogy egyértelműen a félelmetes fizikai erejű (198 cm, 95 kg) centerre építi a csapat a támadójátékát. Valószínűleg a válogatottban is akkor lehetne eredményes a játéka, ha egyértelműen „rá szabnák" a taktikát, Egervári Sándor viszont nem valószínű, hogy ebben gondolkozik…

Egy idényt légiósként húzott le Tisza Tibor, a góllövőlista 6. helyén végzett a belga másodosztályban az Antwerp játékosaként. A legutóbbi három szezonban 91 alkalommal lépett pályára, 44-szer találta meg a hálóig vezető utat, válogatott meghívót legutóbb a 2007–2008-as szezonban postázott neki a szövetségi kapitány. Antwerpenből visszajött az Újpestbe, bár könnyen elképzelhető, hogy megint külföldre vezet az útja.

Kabát Péter a magyar NB I megbízhatóan gólerős játékosai közé tartozik, de 16 válogatott mérkőzésén pontosan nulla alkalommal sikerült betalálnia, és külföldi „kalandozása" során sem sikerült megközelítenie hazai teljesítményét. Mivel jelenleg a DVSC-ben sem kezdő, és lassan 33 éves lesz, kérdés, hogy lesz-e alkalma még egyszer válogatott szereplésre – mostani formája nem predesztinálja erre.

A hazai csatárok között a legeredményesebbek közé tartozik Ferenczi István is, más kérdés, hogy igazán az NB II-ben szórt – ezt még a magyar élvonallal is botorság lenne összehasonlítani, nem hogy egy jobb külhoni ligával. A Vasasba igazolt, szintén nem fiatal középcsatár 101 mérkőzésen 56 gólt szerzett a legutóbbi három szezonban, válogatott legutóbb (és könnyen lehet, hogy utoljára) 2005-ben volt.

A táblázatban nem szerepel a 22-szeres válogatott Tököli Attila, viszont Egervári Sándor jelezte: tetszik neki a teljesítménye, és ő is tiszta lappal indul – a KTE-Ereco csatára 2004 óta nem játszott a válogatottban, és a meghívó közelébe sem került. A kilencvenes-kétezres évek egyik legnagyobb magyar "gólgépe" a nemzeti tizenegyben mindössze háromszor talált be. A kétszeres gólkirály (egyben nullaszoros válogatott) Bajzát Péter úgy tűnik, a másodosztályban, Nyíregyházán folytatja...

Maradnak még a fiatalok: az U21-es válogatottban Németh mellett Futács Márkó és Balázs Zsolt szerepelhet. Előbbinek egy felnőtt tétmérkőzése van a Werder Bremenben, de fejlődése szempontjából jó hír, hogy a brémaiak kölcsönadták az Ingolstadnak, utóbbinak még a hazai élvonalban is bizonyítania kellene. Simon András (Némethhez hasonlóan) a Liverpool profija, de az angolok kölcsönadták Córdobába a 2009–2010-es idényben. Mindössze tíz felnőtt tétmeccset játszott karrierje során, gólt még nem szerzett, és az U-válogatottakban sem igazán erős a gólmutatója (31/11).

Hát nagyjából ennyi a választék – ismerjük be, nincs könnyű dolga Egervári Sándornak, ha ütőképes csatárjátékot akar viszontlátni a nemzeti tizenegytől…

EGY NEM HÍZELGŐ ÖSSZEHASONLÍTÁS

Szlovénia és Szlovákia is meglepetésre jutott ki a 2010-es világbajnokságra, és a két csapattal kapcsolatban gyakran elhangzik itthon is, hogy „ilyen keretünk nekünk is van”. Nézzük, hol játszanak a két szomszédos ország 2010-ben számításba vett csatárai, és milyenek összehasonlításban a mieinkhez képest – a részletes összehasonlító táblázatot itt tekinthetik meg!

A szlovénoknál az általunk vizsgált 2007–2010-es időszakban Nejc Pecnik, Zlatan Ljubijankic, Milivoje Novakovic, Zlatko Dedic, Tim Matavz, Klemen Lavric és Dejan Rusic révén összesen 697 tétmeccset és 193 gólt mutathat fel (0.276 meccs/gól). A szlovákoknál ugyanez a mutató Stanislav Sesták, Róbert Vittek, Filip Holosko, Martin Jakubko, Erik Jendrisek és Ján Novák „munkássága" nyomán 587/192 (0.327). A 2010-es keretek magyar csatárai (Priskin, Rudolf, Szalai, Torghelle, Németh, Lázok) 493 találkozón 147-szer találtak be (0.298).

Ha csak a számokat nézzük, ez nem is rossz, de ha a kerettagok csapatait is figyelembe vesszük… A szlovén keretben a portugál, a belga, a német, a holland, az osztrák és az orosz, míg a szlovákban a török, a német, az orosz élvonalban edződnek a csatárok, csak az utóbbi válogatottban van otthonról beválogatott játékos.

Méghozzá – ezt a meccsszámok, és alighanem az eredmények is mutatják – nem mindegy, hogy egy támadó első vagy másodosztályban játszik, és játszik-e rendszeresen: a mieinknél ez utóbbival is gondok voltak. Ráadásul a szlovén és szlovák csatárok mind rutinosabbak, mind eredményesebbek válogatottjukban, mint Priskinék.

Nézzük meg a fenti csatároknak csak a 2009–2010-es bajnoki statisztikáját súlyozva, az Aranycipő-verseny szorzóinak beszámításával! Ennek alapján az öt legjobb európai bajnokság szorzója 2, a 6–21. legerősebbé 1.5, a többié 1 – az egyszerűség kedvéért ezúttal az angol és a német másodosztályt is számoljuk ennyivel, a spanyol harmadik ligát pedig 0.75-tel.

A felszorzás utáni kép elég lesújtó: a magyar játékosok súlyozott pontszáma 37.75, és ez sehol sincs a szlovák (64.5) és a szlovén (60) pontszámhoz képest.

A magyar csatároknak tehát rendszeresen játszani kellene, a jelenleginél erősebb bajnokságokban és csapatokban, hogy ne legyünk a válogatott meccseken teljesen súlytalanok az előrejátékban. Tegyük hozzá: adott esetben jobbat tenne egy kisebbet lépni előre, mint egy nagyot, amely után a magyar légiós a kispadot (lelátót) koptatja – példákat nyilván mindenki fel tud idézni magában...

Különben csak abban bízhatunk, hogy megtáltosodik valaki, mint a letteknél a 2002-es selejtezőkön Maris Verpakovskis, vagy abban, hogy Egervári Sándor tökéletesen „illeszkedő" (és működő) csatárjátékot talál ki. Vagy marad az, amit a 2008-as svéd–magyar után még Erwin Koeman mondott: „amíg az ellenfélnek volt egy Zlatan Ibrahimovica, a mi támadónk a Bundesliga 2.-ben játszik hétről hétre...”