AZ ALAPOK – ÉS DÖNTŐ HOLLAND FÖLÉNY

Indítsunk egy olyan mutatóval, mely nagyban meghatározza (meghatározhatja?) egy ország labdarúgását: a játékosok számával. Mint ahogy azt minden edzőtől és vezetőtől meg lehet tudni, Magyarországon ez rendkívül alacsony – igazolt játékosnak mindössze a népesség 1.3 százaléka tekinthető.

Lehet, hogy meglepő, de a hasonló népességű országok közül nem a miénk a legalacsonyabb (Fehéroroszországban sokkal, Portugáliában kevéssel alacsonyabb az igazolt játékosoknak az aránya a magyarénál), és a világranglista-vezető Spanyolország lakosságának is mindössze 1.4 százaléka labdarúgó. Az más kérdés, hogy ez mennyivel több játékost jelent...

Hollandia viszont – bár népessége nem magas, 16 millió – 6.8 százaléknyi igazolt labdarúgót ad, és az ország lakosságának több mint tíz százaléka (!) futballozik, a FIFA több mint egymillió igazolt és összesen 1.75 millió labdarúgót tart számon. Igazolt játékosok tekintetében majdnem tízszeres, az összes futballisták számát nézve több mint háromszoros a németalföldi fölény.

Ez nyilván meghatározza a kiválasztási lehetőségeket, a holland labdarúgó-iskolák és létesítmények színvonaláról, illetve a holland (utánpótlás)edzők kitűnő színvonaláról már nem is beszélve – nagyobb „alapanyag", jobb kiválasztás, jobb körülmények –, a végeredményt pedig látjuk.

VÁLOGATOTT ELSŐK

Magyarország több mint két évvel megelőzte a hollandokat az első válogatott mérkőzés tekintetében: a mieink először 1902. októberében játszottak nemzeti csapatok közti mérkőzést (Bécs, Ausztria–Magyarország 5:0), a hollandok 1905. áprilisában (Antwerpen, Belgium–Hollandia 1:4, hosszabbítás után). Az oranje tagjai – akik ekkor még fehérben, nemzetiszín keresztszalaggal játszottak! – vígan, a mieink búsan daloltak első válogatott meccsük után, egy dolog viszont közös: a szomszéddal játszott találkozók Európa legnagyobb hagyományú válogatott meccseivé váltak. Magyarország 136 alkalommal mérkőzött meg Ausztriával, Hollandia 124-szer Belgiummal – ez az európai ranglista első és második helyezését jelenti, a harmadik legnagyobb hagyományú válogatott találkozó az angol–skót (110).

Az első válogatott gólt a mieink meggypiros mezében Borbás Gáspár szerezte meg, a hollandok első válogatott gólját a szép nevű Eduard Karel Alexander de Neve (röviden Eddy), aki mellesleg egyből négyet is szerzett.

A magyar válogatott örökmérlege 856 mérkőzésen 409 győzelem, 182 döntetlen és 265 vereség (47.8 százalékos győzelmi mutató), a hollandoké 705-ön 352–156–197 (49.9 százalék). A két válogatott legnagyobb veresége egyaránt az angolokhoz kötődik (0:7 magyar, 2:12 holland részről), a legnagyobb különbségű győzelem itt 12, ott 9 gólos.

LEGTÖBBSZÖR A PÁLYÁN ÉS A KISPADON

A 856, illetve 705 mérkőzésből a válogatottsági rekorder 101, illetve 130 mérkőzést töltött a pályán – Bozsik Józsefről és Edwin van der Sarról van szó. A magyar gólrekorder Puskás Ferenc (84) több mint kétszer annyi gólt termelt nemzeti mezben, mint a holland, Patrick Kluivert (40).

A legtöbb mérkőzésen szövetségi kapitányként Baróti Lajos (117), illetve Bob Glendenning (87) irányíthatta a nemzeti csapatot – csak azért nem lehet írni, hogy hazája nemzeti csapatát, mert Glendenning az angliai Washingtonban született. A holland futball angol legendája – csakúgy, mint Baróti – kétszer kapott lehetőséget a nemzeti csapat vezetésére. A magyar futballtörténet egyik legnagyobb edzője négy világbajnokságon irányította a válogatottat, Glendenning kettőn az oranjét – 1938 után legközelebb a Cruyff-féle válogatott harcolta ki a vb-re kijutást.

A két tréner a mai napig rekordtartó válogatott győzelmek számában, a Glendenning iránt megnyilvánuló holland tiszteletet jól mutatja, hogy boltoni sírját a KNVB gondozza a mai napig. Baróti kétszer, Glendenning háromszor ült a kispadon a holland, illetve a magyar válogatott ellen, utóbbi pályafutása egyik utolsó mérkőzését vezényelte a mieink ellen.

NEMZETI ÁLOM- ÉS RÉMÁLOMMECCS

A rémálom – egyben a legnagyobb futballtrauma – okozója mindkét ország esetében közös, az más kérdés, hogy a hollandok legalább vissza tudtak vágni egyszer rendkívül fontos mérkőzésen érte. A „sokkoló" az NSZK válogatottja, az alkalom mind a két esetben világbajnoki döntő, az „áldozat" pedig mind a két ízben a korszak legjobbnak tartott, leglátványosabban játszó és taktikailag is hatalmas hatást kiváltó válogatottja – az Aranycsapat, illetve a totális futballt világszerte terjesztő oranje.

Az időkülönbség húsz év: a magyar labdarúgásnak Bern (1954, NSZK–Magyarország 3:2), a hollandnak München (1974, NSZK–Hollandia 2–1) okozott nagyon mély sebeket világbajnoki döntőben. A mieinkre gyakorolt hatásról mindent elmond, hogy még most, több mint fél évszázaddal később is pontosan tisztában vannak a döntő eseményeivel a hazai futballdrukkerek, és a hollandok ugyanígy nemzeti traumaként élték meg a Cruyff-féle csapat vereségét – sokkal inkább, mint a négy évvel később Argentínában elvesztett döntőt.

„1974 nagyon fájdalmasan érintett minket. Nem akartuk bevallani magunknak, hogy valami ennyire fontos lehet mindenkinek az országban. Még mindig van egy nagyon mély, fel nem oldott trauma ennek következtében. A fájdalom még mindig él, mint egy meg nem oldott bűneset" – írta a hatásokról Anna Enquist holland pszichoanalitikus. A traumatikus hatást csak növelte, hogy a második világháború és a német megszállás élénken élt a holland játékosok és drukkerek emlékezetében.

„A családom nyolcvan százalékát elvesztettem a háborúban... Minden alkalom, amikor a németek ellen játszom, dühvel és gyűlölettel tölt el" – magyarázta az ezüstérmes oranjéból Wim van Hanegem.

És az álommeccs? Nekünk alighanem még sokáig (vagy mindig?) az angolok elleni, Wembley-beli 6:3 – no meg pesti pármeccse, a 7:1 – marad a legnagyobb. Az Aranycsapat szinte hibátlan játékkal gázolta le a Wembleyben a brit szigeteken kívüli országok elleni veretlenségre igen büszke angolokat, majd a pesti „visszavágón” gálaelőadást rendezett a megsemmisült vendégek ellen.

„Láttuk a játékstílusukat, egy olyan stílust és rendszert, amelyet még sosem láttuk korábban. A játékosaik neve semmit nem mondott. Puskást sem ismertük. Olyan volt, mintha ezek a fantasztikus játékosok a Marsról érkeztek volna (...) Elképesztő volt a játékuk, a briliáns technikájuk és a végrehajtás, a WM-rendszerünket fecnikre szaggatták kilencven perc alatt. Mindenkire óriási hatással voltak, megváltoztatta a gondolkodásunkat. Azt hittük, megsemmisítjük őket, hisz mi vagyunk a tanítómesterek, ők a tanulók. Pont az ellenkezője történt" – emlékezett vissza Sir Bobby Robson, aki húszévesen, a Fulham tehetséges játékosaként nézte végig a Wembley-beli összecsapást.

A hollandok legfényesebb pillanata egyetlen nagy címük, az 1988-as Európa-bajnoki cím megszerzése is lehetne (benne Marco van Basten egészen elképesztő góljával), de saját bevallásuk szerint az elődöntő fontosabb volt és nagyobb lélektani hatású. Hogy miért? Egyszerű. Az ellenfél az ősi és legnagyobb rivális (nyugat)német csapat, a helyszín Hamburg, 14 évvel az 1974-es trauma után. A németek még a 74. percben is vezettek, de ekkor Ronald Koeman büntetőből egalizált, Marco van Basten pedig a 88. percben végre megszabadult a rajta egész meccsen kullancsként lógó Jürgen Kohlertől, és kocogós, lapos lövést küldött Eike Immel hálójába. A régi seb begyógyult.

HATÁS A MÁSIK ORSZÁG FUTBALLJÁRA

A hollandiai magyar hatás egyértelműen erősebb, köszönhetően elsősorban az Ajaxnál legendás státusba emelkedett Kovács István edzői munkájának. A temesvári szakember a holland totális futball alapjait lerakó Rinus Michels utódja lett az Ajax kispadján 1971-ben, továbbfejlesztve a taktikai elemeket. Rövid amszterdami edzősködése során „csak" két BEK-et, két holland bajnokságot, egy európai Szuperkupát, egy Interkontinentális Kupát és egy Holland Kupát nyert az Ajaxszal – minden címet begyűjtött, amire lehetősége volt.

Magára a totális futballra is nagy hatással volt az Aranycsapat kifejezetten rugalmas taktikája – e tekintetben érdemes megnézni Sebes Gusztáv eredeti taktikai rajzait az „Örömök és csalódások" című könyvében –, hogy egy angol sporttörténeti cikket idézzünk: „az Aranycsapat stílusbeli hatása tovább élt az Ajax és a holland válogatott totális futballjában, elsősorban a kiváló, folyamatos passzjáték és a formációs rugalmasság tekintetében."

„A stílusunk a csapatjáték végletekig csiszolásán alakult, miközben ügyeltünk arra, hogy ne korlátozzuk a nagyszerű egyéni képzettségű játékosok kibontakozását" – vallotta a totális futball atyja, Rinus Michels.

A holland stílus a két ország labdarúgásbeli státusának alapos megváltozása után kezdett „visszahatni" a magyarra – az itthoni akadémiák felépítése (főleg az MTK-nál) németalföldi hatást mutat, a közelmúltban pedig több edző – először az MTK-nél Henk ten Cate, majd a válogatottnál Erwin Koeman és az utánpótlás-válogatottnál megbukó Wilco van Buuren – is dolgozott hazánkban. Magyar légiósok megjárták mindhárom holland nagycsapatot – Dzsudzsák Balázs és Fehér Csaba a PSV, Ladinszky Attila, Kiprich József, Róth Antal, Petry Zsolt, Babos Gábor és most Simon Krisztián a Feyenoord, Fischer Pál pedig az Ajax mezét húzhatta magára, és az Eredivisie a magyar légiósok egyik legnagyobb felvevőterepének számít.

Magyarországon jóval rövidebb a holland légióslista, bár az újkori magyar futballtörténelem második külföldi játékosa pont Hollandiából érkezett, Jos Smeets (Haladás) személyében. Rajta kívül még Benito Belliot (szintén Haladás), az Arsenalban is megfordult, négyszeres holland válogatott Glenn Helder (MTK), és a jelenleg Zalaegerszegen játszó Prince Rajcomar képviselte az országot az NB I-ben.

HÁROM LEGENDÁS GÓL

Végezetül három-három nagyon fontos találat a két ország labdarúgómúltjából – nem kizárólag a szépség számít. Magyar részről Puskás Ferenc Anglia elleni találata (a harmadik gól a 3:6-on), Farkas János Brazíliának lőtt gólja (1966, 0:59-től a videón) és Détári Lajos 1985-ös Ausztria elleni, 3–0-s sikert bebiztosító találata szerepel. Holland részről Arie Haan iszonyatos erejű, Olaszország elleni bombája, Marco van Bastennek az 1988-as Eb-döntőben a Szovjetuniónak lőtt parádés gólja és Dennis Bergkamp 1998-as, Argentína elleni csodás megmozdulása került be – a válogatás természetesen szubjektív.