„Lóóóri! Meddig villog még a center?”

Barcs Sándor, az Aranycsapat idején az MLSZ elnöke Somos István és Peterdi Pál Lóri című, Lóránt Gyula életéről szóló könyv előszavában így jellemzi a védőt: „...mintha nem is ehhez a társasághoz tartozott volna. Érdekes módon az ember nem állíthatja róla, hogy bárkit is lekezelt vagy lenézett volna, mégis úgy viselkedett, mintha valamilyen kaszthoz tartozott volna. (…) Meglehet, a magyarázat abban állhatott, hogy pesti értelmiségi társaságba járt – az akkor evangélikus püspök, a későbbi rádiókommentátor, Dezséry László szoros baráti köréhez tartozott (…) ez is szerepet játszhatott elkülönülésében. Puskás nem szerette őt. Volt idő, hogy »gonosznak« nevezte, ha szóba került a neve (...)”

A Lipovics néven anyakönyvezett Lóránt Gyula, akinek édesapja rendőraltiszt volt, katolikus iskolában kezdte, majd a kőszegi bencés gimnáziumban folytatta tanulmányait, s mindig is templomba járó ember volt. Így némileg már érthető az elkülönülés, s az is, hogy a korszak vonalas sportvezetője, Kutas István sem szerette, kiváltképp azért sem, mert még nálánál is határozottabb ember volt. S hogy miért nevezte Puskás a középhátvédet nemes egyszerűséggel gonosznak?

Ma már legenda, de ha az ellenfél középcsatára jól játszott, máris süvöltött Puskás Ferenc hangja: „Lóóóri! Meddig villog még a center?”

Grosics Gyula Így láttam a kapuból című önéletrajzi regényében említi, hogy 1953-ban az olasz válogatott középcsatára, Galli a római Olimpiai Stadion avatóján a 3:0-ra megnyert mérkőzésen egy ilyen Puskás-beszólás után nem villogott többet. S nem azért, mert Lóri lerúgta. Elsősorban keménységével, határozottságával vívott ki magának tekintélyt, az alattomosság távol állt tőle.

Ne legyünk naivak, ha a maiakat nézzük, a kiváló portugál védő, Pepe a Real Madridban tarol, ha a csapatérdek azt kívánja, David Luiz sem megy a szomszédba, ha a brazil válogatottban vagy a Chelsea-ben keménykedni kell az ellenféllel. Az angol világbajnok beállósról, Nobby Stilesról azt tartották, csak azért nem harapott az ellenfélbe, mert a meccsek előtt kivette a műfogsorát… De Albert Flórián is tudna arról mesélni, milyen volt az újpesti Noskó Ernő ellen futballozni…

Buzánszky Jenő, az Aranycsapat jobbhátvédje mondta Lórántról: „Küzdő típus volt, csak a győzelmet tudta elfogadni. Tiszteletet parancsolt, gyakran előfordult, hogy a kivonuláskor addig sertepertélt az ellenfél kilences számú játékosa körül, míg rálépett a lábára, hogy az lássa, ki az úr. Vagy a pályán az első percekben éreztette ezt. De egyáltalán nem volt durva.”

A középhátvéd tehát fegyelmezett, ha kellett, de például a svájci világbajnokságon a magyar–brazilt követő „harmadik” félidőben nem vett részt. A verekedéssel tarkított folyosói csetepatét a magyar öltözőben elbújva, pofonok nélküli övezetben vészelte át.

A már említett olaszok elleni meccs után az akkor már olimpiai bajnok Lóránt így nyilatkozott Szepesi György mikrofonja előtt: „Nagyon örülök, hogy sikerült annyi év után az olaszokat idehaza (Rómában – a szerk.) megverni. Nagyon köszönöm a népi demokráciának, hogy lehetővé tette az előkészületet, és hogy így fel tudtunk készülni az olaszok ellen.” (Forrás: Kő András Szemétből mentett dicsőségünk). S jóllehet rádiónyilatkozatában Puskás is üdvözölte „az elvtársakat”, Lórinak volt mit köszönnie: nem sokon múlott ugyanis, hogy nemhogy az olasz fővárost, hanem a családját sem láthatja…

De ne ugorjunk ekkorát az időben, s a pályán se, mert Lórántra nem középhátvédként figyeltek fel. Szombathelyről igazolt a legendás Nagyváradi AC együtteséhez, amelyben 1943-ban mutatkozott be bajnoki mérkőzésen a Szolnok ellen, a jobbösszekötő poszton. Élete első NB I-es gólját a Gamma ellen szerezte, 1944. május 21-én Nagyváradon NAC–FTC 5:1, Lóránt az ötödik gólt lőtte. Sőt, az utolsó fordulóban a BSZKRT elleni 9:2-es győzelemből a jobbszélső Lóránt öt góllal vette ki a részét.

Ezzel első vidéki csapatként lett bajnok a NAC. A nagyváradi együttes a háború befejezése előtt az utolsó bajnoki mérkőzését 1944. szeptember 17-én játszotta, s a dátum azért nevezetes, mert Lóri a Debrecen elleni zárt kapus meccsen bizonyította, hogy a középhátvéd az igazi posztja, no meg azért is, mert a 2:0-s győzelem után a NAC feloszlott.

Az ún. Hadi Bajnokságban Lóri jó néhány volt nagyváradi csapattársával a Vasasban folytatta, s noha ebben az esetben klubváltása indokolt volt, tény, hogy Lóránt Gyulában nyughatatlan lélek lakozott: 15 évig tartó (1942–1957) játékos-pályafutása alatt 10 csapatban fordult meg (volt, amikor újra felhúzta korábbi csapata mezét), edzőként 13-szor váltott.

A válogatottban először jobbhátvédet játszott a Vasas futballistájaként 1948. október 24-én, a mieink 5:1-re győztek Románia ellen. Csupán kitérő, de attól még igaz: Lóri az IT Arad együttesével 1947-ben román bajnokságot is nyert, így jól ismerte az ellenfelet – különösen úgy, hogy a román válogatott majdnem fele magyar futballistákból állt.

Még egy válogatottság a jobbhátvéd poszton, aztán minden rendben, gondolhatnánk, de nem. Disszidálási kísérlet miatt letartóztatták. Olyan remek futballisták akartak többek között távozni az országból, mint Czibor Zoltán, Mészáros József, Kéri Károly, Egresi Béla, Henni Géza, Grosics Gyula, Lóránt Gyula, de lefülelték őket. A büntetés kizárás volt a klubból és a válogatottból egyaránt, Lórántot internálták, a kistarcsai tábort is megjárta. Ez 1949 márciusában történt, s a középhátvéd nemcsak a Vasas-családban volt idegen – ahogyan a Népsport fogalmazott –, hanem két hónapig a saját családját sem láthatta. Aztán május 17-én szabadultak, de alá kellett írniuk egy nyilatkozatot, hogy „internálásukat jogosnak tekintik, mert megbízhatatlan emberek, s így nem méltók a szabadságra” – ahogyan a Lóri című könyvben olvasható. De közben történt valami. A válogatottat Gallowich Tibor után addig Kléber Gáborral, Mandik Bélával összeállító Sebes Gusztávot kinevezték szövetségi kapitánynak, a csapat pedig első meccsén Prágában 5:2-re kikapott a csehszlovákoktól. Puff neki! Úgyhogy előbb Henni, Czibor és Egresi is „visszaszivárgott” a válogatottba, majd Lóri is. Szerencséjére napirenden volt a középhátvéd-kérdés.

Szepesi György: „Sebesnek már megvolt az elképzelése, mit hogyan szeretne. Még ott voltak a csapatban a régiek, de már jöttek az újak. Börzsey technikásan, okosan játszott, de Lóri robusztusabb termete jobban illett a modern felfogású középhátvédjátékhoz. Sebes úgy látta, a válogatott védelmébe ő kell.” S amit akkoriban egy jó pártember megálmodott, meg is tudta valósítani. „(...) Végül elmentem a belügyminiszterhez, Kádár Jánoshoz. Elmondtam, hogyan és miért jutott Lóránt Gyula …nevelőotthonba tiltott határátlépés kísérlete miatt. Hangsúlyoztam, hogy a hatósági intézkedést indokoltnak tartom, és az a meggyőződésem, hogy ha megvalósíthatnám elképzeléseimet, annak nagyobb nevelő hatása lenne játékosainkra, mint amit a táborban elérhetnek. (...) Ezek után bevallottam, miért olyan fontos nekem Lóránt ügyének elintézése. A belügyminiszter csodálkozott, s ezt kérdezte: – Nem fél, hogy Bécsben még a mérkőzés előtt otthagyja magát? Határozottan válaszoltam, hogy ettől nem tartok. A belügyminiszter teljesítette kérésemet, Lóránt Gyula tagja lett a válogatottnak.” (Sebes Gusztáv: Örömök és csalódások, 1981)

A történethez hozzátartozik, Lóránt a meccs előtt megköszönte a kapitány közbenjárását. A negyvenes évek végén Sebes kilincselt a belügyminiszternél, az ötvenes évek elején pedig Puskás Öcsi a honvédelmi miniszternél, Farkas Mihálynál járt közbe, hogy Lóránt kerüljön a „felturbózott” Honvéd védelmének tengelyébe. S noha Lóri az 1949-es osztrák–magyaron jól játszott Bécsben, csak a Honvéd játékosaként, 1952-ben lett standard tagja a válogatottnak. Buzánszky Jenő így emlékezik: „Ezerkilencszázötvenkettő májusában két meccset játszottunk Moszkvában, s a kemény oroszok játékát látva Sebes végleg Lóránt mellett döntött. Annál is inkább, mert Lóri a Honvédban egyre inkább formába lendült.”

A lendület el is vitte az olimpiára, amelyen a döntőben játszott a legjobban. De a Helsinkiig vezető úton vigyázó szemek kísérték. Kő András Szemétből mentett dicsőségünk című könyvéből kiderül, 343 személyből 323 sportoló, illetve sportvezető kiutazása ellen államvédelmi szempontból nem vetődött fel kifogás, 4 fő kiutazását aggályosnak ítélte az ÁVH, 16 személy „diszkrét megfigyelését” javasolta. Lóránt többek között Gyarmati Dezsővel, Elek Ilonával, Henni Gézával ebbe a körbe tartozott. Azt hozták fel ellene, hogy internálását követően „gyakran beszél bizalmas körben a disszidálás lehetőségeiről.” Aztán az ötkarikás játékokon remekül játszott, a magyar–jugoszláv döntő szünetében állítólag nemcsak a 11-est kihagyó Puskás, hanem ő is beszélt Rákosi Mátyással telefonon. Azzal ígérte meg a pártfőtitkárnak a győzelmet, hogy cserébe sportkocsit hozhat haza. Ma már történelem: mindenki jól járt…

Vége az 1. résznek (Fotók: Képes Sport, Kő András: Szemétből mentett dicsőségünk, Somos István, Peterdi Pál: Lóri)