Détári – Az utolsó magyar világsztár címmel könyvet ír Détári Lajos, aki a Nemzeti Sportnak adott interjúban beszélt a könyvről és felelevenített régi történeteket is.
– Nem fél, hogy hamarosan nyitott könyv lesz az élete? – Dehogy félek, vállalok mindent, jót, rosszat, vidámat, szomorút – felelte Détári Lajos, aki az Ulpius-ház kiadó felkérésére önéletrajzi könyv megírásába kezdett, és miután az utolsó, világsztárnak számító magyar labdarúgóról, a szókimondásával a futballközéletet megosztó híresség regényéről van szó, a történet máris több mint érdekes.
– A csámcsognivaló, pikáns sztorik világát éljük, és hát legyünk őszinték, a futballisták mindennapjai sem a kolostorok falai közé valók, úgyhogy érdekelne, milyen lesz a könyve: szakmázós vagy laza? –Mint az életem, amelyben voltak nagy meccsek, nagy sikerek, és voltak huncutságok, görbe esték, kimaradások. A sztorim lényege azonban az, hogy én még a világhírű futballisták egyenrangú társa voltam a pályán és azon kívül is. Ilyen volt – többek között – Diego Maradona, Gianluca Vialli, Roberto Baggio vagy Roberto Mancini, aki ugyebár csütörtökön itt járt a Honvéd kupameccsén, akivel dumálhattunk volna egy jót a sampdoriás időszakról, de hát Kispesten valahogy most is elfelejtettek szólni nekem...
– Ha már ezt mondja... Az ember azt hiszi, hogy a külföldi világsztárok elérhetetlen istenek, de milyen palik a valóságban? – A legjobb haverok. Diego Maradona a futballcipőjét is odaadta nekem, amikor a világválogatottban együtt játszottunk. Amúgy a könyvben ezt a történetet is felelevenítem: Terry Venables Magyarországon futballozó játékosként figyelt fel rám és szerepeltetett – ilyesmi Albert Flóriánék idejében fordult elő utoljára –, de Londonba már frankfurti légiósként utaztam el. A csomagom elkavarodott a reptéren, nekem pedig rohannom kellett, ezért aztán ott ültem az öltözőben cipő nélkül. Gondoltam, csak lesz egy a szertárban. Maradona ült mellettem, jó fej volt, látta, hogy mi a helyzet, odaadta az övét, amelyet tartalékba hozott – prímán passzolt a lábamra, mert egyforma méretünk volt. – Nem fél, hogy hamarosan nyitott könyv lesz az élete? – Dehogy félek, vállalok mindent, jót, rosszat, vidámat, szomorút – felelte Détári Lajos, aki az Ulpius-ház kiadó felkérésére önéletrajzi könyv megírásába kezdett, és miután az utolsó, világsztárnak számító magyar labdarúgóról, a szókimondásával a futballközéletet megosztó híresség regényéről van szó, a történet máris több mint érdekes.
– A csámcsognivaló, pikáns sztorik világát éljük, és hát legyünk őszinték, a futballisták mindennapjai sem a kolostorok falai közé valók, úgyhogy érdekelne, milyen lesz a könyve: szakmázós vagy laza? –Mint az életem, amelyben voltak nagy meccsek, nagy sikerek, és voltak huncutságok, görbe esték, kimaradások. A sztorim lényege azonban az, hogy én még a világhírű futballisták egyenrangú társa voltam a pályán és azon kívül is. Ilyen volt – többek között – Diego Maradona, Gianluca Vialli, Roberto Baggio vagy Roberto Mancini, aki ugyebár csütörtökön itt járt a Honvéd kupameccsén, akivel dumálhattunk volna egy jót a sampdoriás időszakról, de hát Kispesten valahogy most is elfelejtettek szólni nekem...
– Ha már ezt mondja... Az ember azt hiszi, hogy a külföldi világsztárok elérhetetlen istenek, de milyen palik a valóságban? – A legjobb haverok. Diego Maradona a futballcipőjét is odaadta nekem, amikor a világválogatottban együtt játszottunk. Amúgy a könyvben ezt a történetet is felelevenítem: Terry Venables Magyarországon futballozó játékosként figyelt fel rám és szerepeltetett – ilyesmi Albert Flóriánék idejében fordult elő utoljára –, de Londonba már frankfurti légiósként utaztam el. A csomagom elkavarodott a reptéren, nekem pedig rohannom kellett, ezért aztán ott ültem az öltözőben cipő nélkül. Gondoltam, csak lesz egy a szertárban. Maradona ült mellettem, jó fej volt, látta, hogy mi a helyzet, odaadta az övét, amelyet tartalékba hozott – prímán passzolt a lábamra, mert egyforma méretünk volt.