Bukaresti győzelemre ítéltük magunkat a ziccer kihagyásával – írtuk tavasszal, a románok (2–2) és a törökök (1–1) elleni mérkőzések után. „Szeptember elején Egervári Sándor csapata megmutathatja, érett a továbbjutásra. Addig azért van mit javítani…” – tettük hozzá.

Szeptember eleje van, és Egervári Sándor csapata nem mutatta meg, hogy érett a továbbjutásra. Megmutatta – nem először, hasonló letargia után kellett életet verni a csapatba a hollandok elleni 0–4-et követően –, hogy a teljes padlózás után pár nap alatt képes összeszedni magát, küzdeni (és ezúttal nyerni is, ráadásul fölényesen). Nem mutatta meg ellenben, hogy képes idegenben kulcsmérkőzést nyerni, képes idegenben kapott gól nélkül hozni egy erős csapat elleni meccset, képes úgy odaállni egy, a csoport szempontjából életbevágóan fontos mérkőzéshez, hogy a szurkolótábor (amely egyébként is fel volt pörögve a legnagyobb rivális elleni összecsapásra) akár a minimális kíméletet is tudja mutatni a vereség után.

MINDEN SZINTEN ROMBOLÓ KUDARC

Kezdjük ezzel. Nyilvánvaló, hogy a romániai vereség annál is nagyobb csapás, mint amit az szakmailag (továbbjutásilag) jelent. Az erőviszonyok alapján ki lehet kapni Bukarestben, akkor is, ha ez az elmúlt (legalább) két évtized legkevésbé erős román csapata. Akár még több góllal is ki lehet kapni, de úgy nem lehet, hogy a csapat az elején kapott találat után látványosan összeomoljon. Ezt nem lehet megmagyarázni a csaknem háromezer, Bukarestbe kiutazó szurkolónak. És nagyon nehéz megmagyarázni azoknak is, akik itthonról nézték.

Az ehhez hasonló, romboló erejű vereségek szokták megelőzni a kapitányváltásokat – ez jelenleg nincs terítéken, értékelés későbbre várható. Csank Jánosnak a jugoszlávok elleni 1–12 jelentette a kapitányi véget. Bicskei Bertalan második kapitányi korszakának a grúziai borzalom (1–3, játék alapján sokkal rosszabb is lehetett volna) vetett véget. Gellei Imre két, meglehetősen jó pozícióból elbukott (Lettország 1–3 – ez volt az igazán romboló bomba, Lengyelország 1–2) selejtező után, a minden idők legalacsonyabb hazai nézőszámával jellemezhető, észtek elleni kudarcot követően dobta be a törölközőt. Lothar Matthäus talán az egyetlen kivétel ilyen tekintetben – ne feledjük, a német szövetségi kapitánynak nem voltak fényes eredményei, esély sem nagyon a továbbjutásra –, Bozsik Péternek Málta (1–2) húzta le a rolót, Várhidi Péter projektjének pedig leginkább a moldovai (0–3) és a Szlovénia elleni, borzalmas játékkal elért zakó (0–1) tett be. Erwin Koeman kapitányi érájának utolsó két meccse (Németország 0–3, Hollandia 1–6) a bizalomvesztéssel járó vb-selejtezős vereségek (Svédország 1–2, Portugália 0–1, napokon belül, otthon) betetőzése volt.

Egervári Sándor eddig nagyjából sikerrel kerülte ki a hasonló csapdákat. A hollandok elleni 0–4-et egy váratlan talpra állás és egy 3–5 követte (ugyanúgy nulla pontot adtak érte, de az emészthető volt). A mostani, hollandok elleni 1–4 sem volt épp szívderítő (ekkor röppent fel először Paulo Sousa neve leendő magyar szakvezetőként – majd most megint), de az azt követő kettős győzelem visszabillentette a mérleget, a Románia és Törökország elleni ikszek után pedig lehetett azt kommunikálni: az esély megvan, a mi kezünkben, élnünk kell vele.

Erre jött a 0–3, egyetlen kapuralövéssel, kulcsjátékosok becsődölésével. Maga Dzsudzsák Balázs – aki az ezt követő napok hatására igen érdekesen nyilatkozott az észtek elleni sikert követően – közölte: nincs mit szépíteni, csődöt mondott a csapat.

A vereség módja és képe volt az igazán kimagyarázhatatlan, és okozta azt a törést, amely nyilvánvalóan megmutatkozott ezt követően. Az emberek sokszor a lábukkal szavaznak, és a szurkolók pontosan ezt tették. A válogatott ultrái előre jelezték: a bukaresti pofon után nem lesz szervezett szurkolás a Puskás Ferenc Stadionban. A hivatalos (eladott jegyek alapján) számított nézőszám jóval magasabb volt, mint a valódi: rengetegen már a jegy birtokában döntöttek úgy, hogy a 0–3 után felesleges kimenniük az észtek ellen. A nemzeti csapat az utóbbi öt évben elérte, hogy legtöbb tétmeccsét 20–40 000 közötti nézősereg előtt játssza – a mostani (a hivatalos helyett jobb a reálisan látott nézőszámmal számolni) 2007 tavasza óta a leggyengébb látogatottságú hazai tétmeccs volt. Az a máltai zakót követő első selejtező volt.

Talán nem meglepő a párhuzam. A szurkolótábor látványosan elveszítette a válogatottba vetett bizalmát, ugyanakkor például Dzsudzsák nyilatkozatán az is látszott: ő (a románok elleni csapatkapitányként) meg azokat a reakciókat és fenyegetettséget nem tudja megemészteni, amiket a 0–3 után érzett. Ezt nehéz lesz áthidalni, és nehéz lesz a drukkerek bizalmát is visszaszerezni. Nem, a közönség a legkevésbé sem gondolta, hogy a Romániában látottak bármilyen szinten is megkaphatják a „szerethető” címkét.

TÚL LYUKAS A TOVÁBBJUTÁSHOZ?

Ennyit az elmélkedésről, jöjjenek gyakorlatiasabb dolgok, no meg számok. Magyarország a D-csoport 2. helyéről várja a folytatást, sorsa a saját kezében van, már ha megnyer két meccset, amelyet a romániai események után (meg a legutóbbi évtizedek általános idegenbeli gyengélkedését látva) elég nehéz elképzelni. Márciusban a hasonló forgatókönyv után az utolsó két selejtezőn megszerzett hat pontot a sci-fi kategóriájába soroltuk, és most is inkább azt sugallja a realitásérzékünk: több sansz van arra, hogy a románok „fejre állnak” Észtország ellen, minthogy mi megverjük a hollandokat.

Már csak azért is, mert az Európa egyik legjobb támadógépezetével rendelkező hollandokat valakiknek meg kellene állítani. Itt pedig feljön egy sor kérdőjel. Magyarország 2003 óta nem tudta idegenben megőrizni kapuja érintetlenségét továbbjutásért még harcban álló, legalább középmezőnybeli játékerejű csapat ellen – az egy kivétel a teljesen tét nélküli, dánok elleni, Koppenhágában 1–0-ra megnyert selejtező volt. Nem nyert továbbjutás szempontjából kulcsfontosságú mérkőzést 1985 óta. Nem tudott legyőzni első kalapos ellenfelet 1995 óta. Idegenben első kalapos ellenfelet (visszamenően, amíg ismertek a kalapbeosztások) sosem vert meg.

Ha ez nem lenne elég, a magyar védelem – amellyel már sokszor foglalkoztunk korábban a visszatekintőkben – olyannyira törékeny, hogy az már önmagában „meglőheti" a továbbjutást. A védelmi problémát a legjobban az jelzi, hogy Egervári Sándor az észtek ellen már a kilencedik belső védőkettőst (Juhász–Lipták, Juhász–Vanczák, Korcsmár–Lipták, Juhász–Korcsmár, Mészáros–Korcsmár, Mészáros–Juhász, Guzmics–Korcsmár, Guzmics–Lipták, Guzmics–Kádár) próbálta ki. A magyar szövetségi kapitányok állandó problémája volt Juhász Roland felbukkanása óta, hogy ki legyen az első számú védelmi vezér partnere, mostanra (mellőzöttség, játékhiány, majd sérülés miatt) eljutottunk odáig, hogy a partner mellett a védelmi vezért is keressük.

Semmivel nem léptünk előrébb a szélsőhátvédek terén sem: mindkét poszton egy „átnevelt” középső védő (jobbra Vanczák Vilmos, balra Kádár Tamás) tűnik a legjobb megoldásnak. Továbbra sem oldódott meg a bőkezű ajándékozás kérdése: a hollandoktól és a románoktól mindkét meccsen kaptunk olyan gólt, amelyet a csapat rossz védekezésével (Képzési hiányosságok? Koncentrációs hibák? Ezt a szakembereknek kell megmondania) valósággal tálcán kínált az ellenfélnek.

Ennek egyenes következménye az eddig beszedett 12 gól, amelynél a jelenlegi csoportmásodikok közül csak Izland kapott többet.

Ezzel „csupán” egy baj van: már 12 kapott góllal is nagyon ritkán lehet továbbjutni selejtezőcsoportból, 12-nél többel pedig gyakorlatilag képtelenség. Egészen pontosan az európai vb-selejtezők történetében még sosem fordult elő, hogy 12-nél több gólt kapó csapat kijusson a világbajnokságra. 12 kapott góllal kijutott Skócia (1990), Románia (1994), és Csehország (2006), 13 kapott góllal pótselejtezőt játszhatott (de ott elbukott) Bosznia-Hercegovina. Nyilván a statisztika köpenyének redőit lehet tetszés szerint rendezgetni, de a csoportjukból továbbjutó csapatok döntő többségének a kapott gólok rubrikában egy számjegyű szám van. Amely két számjegyű, az is 13-nál kevesebb…A közelmúlt Eb-selejtezői is ugyanezt mutatják: 2000-ben Szlovénia egyedi esetként kijutott 14 kapott góllal (és negatív gólkülönbséggel!), Észtország pedig 14-gyel továbbjutott, de a pótselejtezőn nem volt esélye. 12-vel ritkán, de ki lehetett jutni.

Lehet csűrni-csavarni a dolgokat, de a kép azt mutatja, hogy 12 kapott gólnál többel az európai vb-selejtezők és Eb-selejtezők történetében csak egy csapat vívta ki a kijutást, és három játszott pótselejtezőt. A továbbjutás megalapozása a védelemnél kezdődik, és a magyar csapatvédekezés annyira problematikus, hogy már most összejött a kritikus számú kapott gól – még egy Hollandiában, és arra a területre kerül a válogatott, ahonnan nem szokás továbbjutni.

ELŐRELÉPÉS?

A magyar válogatott még (ha az Andorra elleni „fix egyessel”számolunk) szerezhet a selejtezősorozatban 20, 18 és 17 pontot. A 20 pont az utóbbi több mint 25 év legmagasabb pontszáma lenne (és pótselejtezőt érne), a 18 és a 17 viszont kevesebb, mint amennyit az Eb-selejtezőkön szerzett a csapat. Ez utóbbi eredményeket nehéz lenne előrelépésként értelmezni. A csoport kicsijeinek „letarolása” már a Koeman-érában is megvolt (korábban már itt rendszeresen buktunk meccseket), már a holland kapitány is fel tudott mutatni egy továbbjutásért harcoló csapat ellen négy pontot, igaz, akkor összesen tizenhatig jutottak a mieink. 16, 19 és 20/18/17: a számok azt a stabilizációt jelzik, hogy a magyar válogatott valóban tagja az európai középmezőnynek.

De hogy érett lenne a továbbjutásra és pláne a kijutásra? Nagyon szeretnénk, ha bizonyítanák, de jó szívvel nem tudunk igent mondani erre a kérdésre. Ez egy olyan csapat, mely a 4. helynél nem valószínű, hogy hátrébb tud csúszni (bármilyen csoportban), képes megszerezni a 3. helyet, de nem látszik benne az a plusz, amely a 2. eléréséhez kell. „A pontok legalább hatvan százalékát (de inkább kétharmadát) megszerezni + legyen kiemelkedő válogatott a csoportban + legyen keresztbeverés az éllovas mögött” – adtunk meg egy kijutási képletet még 2011-es évértékelőnkben. A keresztbeverés megvolt, a kiemelkedő válogatott megvan, a hatvan százalék további négy, a pontok kétharmadának megszerzése további hat ponttal elérhető csak. Ez már az a kategória, amihez nem elég a kötelező győzelmek hozása és „másfél”bravúr – ehhez vagy nem szabad hibázni rivális ellen, vagy egyszer el kell kapni egy valódi sztárcsapatot.

A magyar válogatott egyelőre nem mutatta meg, hogy erre képes lenne. És amíg erre nem képes, addig nem érett a továbbjutásra. Adott esetben Brazíliára.

Hollandiában bizonyíthatja, hogy nem így van, de a két ország futballkultúrája közötti szakadék és a közelmúlt eredményei azt sugallják: a végső válasz nemleges lesz. A nemleges válasz pedig könnyen azt hozhatja, hogy Egervári Sándor nem kezdheti meg egymás utáni harmadik selejtezősorozatát a magyar válogatott élén.

A magyar futballrealitást jól mutatja, hogy már két selejtezősorozat végigbírásával is ő lenne az első a hatvanas évek (és az edzőlegenda Baróti Lajos) óta, akinek ez sikerül.