A MAGYAR TAXIS BÖDÉT BÍRJA – NINCS ZSELÉ ÉS FÖLÖSLEGES DUMA
Mondhat bárki bármit, mi még mindig futballnemzet vagyunk, még ha az elmúlt harminc évben egy kissé látens formát is öltött nálunk a labdarúgás iránti rajongás, még ha a magyar válogatott meccsei sokszor nem is annyira a nemzeti öntudat megéléséről, sokkal inkább nemzeti dührohamról szólnak.
Mindazonáltal ha beülök egy taxiba, még mindig előbb el tudok beszélgetni a sofőrrel Böde Dánielről, mint mondjuk Szilágyi Áronról vagy Vajda Attiláról (hogy két sikersportágunk olimpiai bajnokait említsem). Így volt ez az athéni gépre menet is.
„Hogy láttam-e a Feröer elleni meccset? Ne is kérdezd, hát ezt a szenvedést, azt hittem, hogy odacsinálnak a pályára a nagy erőlködésben. Lehet, hogy azért nem tudom felfogni, mert nem értek annyira a focihoz, de hogy van az, hogy ez a Nikolics gyerek a lengyel klubjában házi gólkirály, itt meg azt sem tudja, merre van a kapu? Meg ez a hirtelen felkapott Nagy Ádám: még passzolni sem mer előre, nemhogy támadni. A Bödét viszont bírom. Nincs zselé, nincs fölösleges duma, beállt és beverte, kétszer is, ennyi, ez a futball!” Mondta a sofőröm, aki azt is hozzátette, az NB I-es meccseket már régóta nem követi, az angol bajnokikat szereti és a Real Madridot, ettől függetlenül a válogatottat mindig megnézi, reménykedik, hátha egyszer történik valami…FOGADÁS NIKOLICSRÓL
A repülőtérre érve persze már jóval optimistább véleményekkel is találkoztunk a meccsre utazó mintegy félszáz drukker – nagyjából ennyi szurkoló indultak útnak Ferihegyről péntek este – között.
„Hogy nyerünk-e? Ne viccelj öregem, 3–1-re! – mondta egy nemzeti színekbe öltözött fővárosi drukker a gépen, aki a jókedvét már a tranzitzónában megalapozta, alighanem néhány feles elfogyasztásával. – Engem nem érdekel, mi volt Feröer ellen. Figyeld meg, Nikolics kettőt vág, egyet meg a Németh Krisztián. Böde? Ő lesz az előkészítő! Köpni-nyelni nem tudnak majd mellette a védők!"
Persze a határozott vélemény rögtön vitát is generált.
„Mit mondasz, hogy a Nikolics kétszer csenget? Maximum otthon az asszonynak, amikor hazaér – vetette oda egy másik szurkoló, majd rögtön egy fogadás is köttetett a felek között. – Ide figyelj! Annyi Metaxával jövök majd neked Görögben, ahány gólt szerez a Nikolics, de ha megint nem talál be, akkor te fizetsz!"
A társ nevetve intett, hogy elfogadja a „kihívást”: „Akkor ott is berúgunk, mert kettőt lő apukám, kettőt” – mondta és mutatta is, majd derékon ragadta az egyik dekoratív görög légiutas-kísérő hölgyet egy gyors szelfi erejéig.
A korábbi 29-szeres válogatott Esterházy Márton, aki a Panathinaikoszban és az AEK Athénban is futballozott, próbálta szakmaibb oldalról megközelíteni a meccset.
„A taktikánál mindig azt kell figyelembe venni, hogy a keret, a játékosok képességei mire adnak lehetőséget. Tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi magyar csapattal nagyjából azt a stabil védekezésre alapozó futballt lehet játszani, amit az elmúlt mérkőzéseken is láttunk. Görögországban is az ikszre látom a legnagyobb esélyt, de mivel a görög csapat most nagyon mélyen van, nyerhetünk. Az biztos, hogy az összes közül egyértelműen a miénk a leggyengébb csoport. Többek közt emiatt én továbbra is bízom abban, hogy egyenes ágon kijutunk az Eb-re.”
Bár mint említettem, a szurkolók – akik között diósgyőriek, sárváriak és szigetszentmiklósiak is voltak – többsége bizakodó volt, azért nem mindenki volt felhőtlenül optimista.
„Igazából fogalmam sincs, hogy minek is utazok én Athénba, mert úgysem fogunk győzni. A döntetlennel pedig jöhet a pótselejtező, ott pedig majd megint megnézhetjük magunkat… Mindegy, meccs van, menni kell” – vonta le az ok-okozati összefüggésekből egyenesen nem következő konklúziót a pesszimistább fanatikus.
A SZENNYVÍZTISZTÍTÓ MELÓS, AKI BEUTAZZA EURÓPÁT A CSAPATTAL
Athénban a reptérről rögös vagy legalábbis meglehetősen hosszú út vezetett Pireuszba, az egyórás buszozás után még egy taxizással megspékelve. De legalább megismerkedhettünk Détári Lajos korábbi nagy szurkolójával, a taxisofőr Jorgosszal. „Maguk magyarok? A meccsre jöttek? – kérdezett vissza, majd rögtön számot is adott „magyartudásából”. – Mai játékost nem tudnék mondani egyet sem önöktől, de Détári volt a legnagyobb! (Azon ezúttal nem lepődünk meg, hogy az Olympiakosz-drukker nem Puskás Ferencet, a Panathinaikosz egykori sikeredzőjét említi, aki 1971-ben BEK-döntőbe vezette a nagy riválist – a szerk.) Emlékszem, a Frankfurtból igazoltuk, aznap, amikor megérkezett, másfél millióan vártuk őt az utcákon (talán erre mondják, hogy az idő mindig megszépíti a dolgokat és jócskán felfelé kerekíti a számokat, de a rajongás ténye vitathatatlan – a szerk.). Ragyogó játékos volt. Az Olympiakosznak ma is nagy szurkolója vagyok, de a válogatott meccseire nem járok. Most, hogy Zagorakisz, Kacuranisz, Karagunisz – hogy csak néhány nevet említsek – kiöregedett, érdektelenné vált számunkra ez a selejtezősorozat. A fiatalabb játékosaink nemzetközi szinten még nem elég jók.” Jorgosztól afelől is érdeklődtünk, a görög pénzügyi válság mennyire hat ki a futballra. „A válságot mi, kisemberek érezzük meg igazán – válaszolta. – Korlátozzák a banki pénzfelvételeket, a fizetések csökkenek és még sorolhatnám a gondokat. A klubokat dúsgazdag tulajdonosok működtetik, akiknek külföldön is jelentős érdekeltségeik vannak, így a válság ellenére is nagy összegeket tudnak a futballra költeni.” |
A leginkább karakteres – és hadd legyek ennyire szubjektív, hozzám legközelebb álló – véleményt, gondolatsort István, a középkorú melós fogalmazta meg.
„Feröer? Majdnem kivágtam a tévét, katasztrófa volt. Ha Böde nem jön, akkor végünk, nem is értem, miért nem kezdett. Mindegy, megmondom neked őszintén, lesza.om, mi az eredmény, már bocsánat. Amikor csak tehetem, utazok minden meccsre. Ott voltam Bukarestben akkor is, amikor hármat kaptunk és akkor is, amikor pontot szereztünk. Láttam Amszterdamban az 5–3-as vereségünket, remek meccs volt, és ott voltam a 8–1-en is, ahogy a két legutóbbi finnországi sikerünk alkalmával is a lelátón ugráltam. Vannak persze keserű emlékek is, de felejthetetlen élményekben is volt részem – mint például Dzsudzsák gólját látva Bukarestben. Fiatalon busszal jártam be Európát, most már inkább repülővel utazok, a buszos túrákhoz már öregnek érzem magamat. Szennyvíztisztítóként melózom egy telepen, keresek havi száznegyvenet, amit összespórolok belőle, az elmegy a válogatottra. Családom nincs, én a meccsen érzem otthon magamat. Magyarok vagyunk, menni kell, szurkolni kell, győzni kell! És ezen semmit sem változtat az, hogy Feröer ellen majdnem agyérgörcsöt kaptam. Minden találkozó új esély, hajrá, fiúk, az Eb-re is megyek veletek!”
Van az a pillanat, amikor elfogynak az érvek, amikor már nem lehet tovább okoskodni, hogy „minek is nézni ezt a csapatot, az olykor bosszantóan gyenge játékát”. A fenti „meccs van, menni kell” és a „magyarok vagyunk, szurkolni kell, győzni kell” érvekkel nem érdemes és utóbbiakkal nem is lehet vitába szállni.
Fiúk! (Király, Juhász, Dzsudzsák, Böde és a többiek.) Az Athénba utazó drukkereknek még mindig ti vagytok A CSAPAT. Küzdjetek értük (is), például Istvánért („írd meg, hogy a haveroknak csak Öcsi vagyok, így tudni fogják, kiről van szó”), aki azért is tisztítja napi 12 órában a szennyvizet, hogy titeket láthasson! „Vigyétek fel az Akropoliszra", jussunk ki az Eb-re már Athénban (ezúton is csókoltatom a feröeri barátainkat, akik a reptéren megígérték nekem, hogy „odacsapnak” a románoknak), hogy Öcsi úgy érezhesse – ez minden szennyes melót megér!