Köszönjük, Risitas, de már eleget röhögtünk a magyar futballon!

Először talán még az 1970-es években Hofi Géza viccelődött nagy nyilvánosság előtt a magyar futballal. („Odaadnám én a Váci utca mindkét felét Bozsiknak, a közepét meg ezeknek. Söpörni!”) Pedig, akkor még egész jó focink volt, legalábbis ahhoz képest mindenképp, ami utána jött.

Az igazán 1986-tól kezdődő szenvedéstörténet egyik klasszikusa Végh Antal Gyógyít6atlan című könyve. A szovjetekkel szembeni 6–0-s irapuatói vb-kudarcot kitárgyaló írás az abszurdra jellemző akasztófahumorral operál. Nevetünk a szánalmas kifogásokon, a tésztán, a mexikói hőségen vagy éppen azon, hogy Mezey György annyira eldugta a taktikánkat a sajtó és a világ elől, hogy még a szovjeteknek sem akartuk megmutatni.

Kínunkban mosolygunk a magyar labdarúgáson – 1986 óta szünet nélkül. Ahogy szokták volt mondani: sírva vigad a magyar. Nevetünk, miközben valahol, ott legbelül, nagyon is fáj (legalábbis sokaknak). A jugók elleni 1–7-et például sosem felejtem el. Másnap a grundon eljátszottuk a haverokkal a bénázásainkat, jól elszórakoztunk azon, hogyan oktattak minket Mijatovicsék, miközben végig ott motoszkált bennemakérdés – miért mindig ránk osztják a bohóc szerepét? Akik az 1980-as években születtek, azoknak már nem jár jó magyar futball? Egy olyan csapat, amelyikre büszkék lehetünk, amelyiknek nagy világeseményen szurkolhatunk?

A 1986-os vagy az 1997-es bukás tulajdonképpen még i.e., vagyis időszámításunk, akarom mondani internet előtt volt ('97-ben már volt Magyarországon is net, de csak nagyon kevés helyen, háztartásokban szinte egyáltalán nem). A „sírva vigadások” még nem váltak igazán közösségi „élménnyé”. Nem úgy a 2013-as bukaresti 3–0-s égés, amely Risitas („magyaros nevén” Francesco Zombori) „kommentálásával”, földöntúli kacagásával egy életre belénk ivódott: „... Ricsi – majd később – Lipt... Lipták”. Másfél milliószor látták a YouTube-on, másfél milliószor röhögtek együtt Risitasszal.

Persze spanyol hősünk mit sem tud erről az egészről. Az eredeti videóban ő a saját, kalandos élettörténetét eleveníti fel. Juan Joya Borja (ez a valódi neve – a Risitas amolyan művésznév, a Kuncoginak feleltethető meg magyarul) tulajdonképpen szinte csak a nevetésének köszönhetően vált híressé, először a hazájában, majd több országban is. Televíziós műsorokban szerepelt, manapság pedig nyaranta fizetett viccmesélő egy tengerparti bárban. Még csak nem is egy nagy focirajongó, bár Betis-drukkernek vallja magát (Sevillában is él). Itthon az eredeti videóhoz készült, a bukaresti meccshez kapcsolódó feliratozás tette igazán népszerűvé (más feliratok is készültek, de azok már jóval kevesebb emberhez jutottak el).

Risitas a héten Magyarországon járt, kedd este a TrollFoci TV nyilvános felvételének volt a vendége, a fordításban pedig a KultúrTapas segédkezett. Végtelenül egyszerű figura, aki mindenféle poggyász nélkül érkezett Budapestre (hétfő óta ugyanabban a szerelésben nyomta) és amikor valamilyen váratlan helyzettel találkozott az ittléte során, akkor felugrott és ijedtében elszaladt (például amikor a Parlamentben a Szent Korona őrei egyszer csak megmozdultak). Ugyanakkor éppen az egyszerűsége rejti magában a szerethetőségét.

Nem voltak sztárallűrjei, minden kérdésre válaszolt, állta a „rajongók” rohamait, a szelfik tömegét. És bár láthatóan fáradt volt a nap végére – miután Budapesten még azt is megmutatták neki, amit aligha akart feltétlenül látni (ebbe a kategóriába tartozhat a zárt Bozsik-stadion) –, így is szívesen adott interjút az NSO Tv-nek, amelyben még Kleinheisler oslói gólját is leközvetítette.

A megújult Troll Foci Tv első adását szombaton a MindigTv és a Troll Foci alkalmazásban nézhetik meg.

Egyébként pedig hozta a „kötelezőt”. Kétpercenként elővette a legendás nevetését, elmondta, hogy ha az Eb-n összekerülünk a spanyolokkal, akkor biztos a döntetlenben, beszélt a szép magyar lányokról, áradozott Budapestről és nagyon hálás volt, hogy királynak kijáró fogadtatásban részesült. A nagy udvariaskodás közepette persze az is kiderült, hogy vajmi keveset tud a futballunkról: „A világbajnokságokat mindig nézem, a magyarok meccseit is.”

A budapesti kirándulása alkalmával róla készült képeken, illetve a műsora alatt is látszott rajta, hogy olykor ő maga sem tudja, mit keres itt, és nem érti, honnan ez a rajongás, miért kérnek tőle lépten-nyomon autogramokat, miért lett nálunk ekkora sztár. Arról pedig fogalma sem volt, hogy rajta keresztül tulajdonképpen magunkon, a saját futballunkon nevettünk.

A meglepődöttség még akkor is látszott rajta, amikor a „fellépése” végén a közönség soraiból zengett az Eb-kijutás alkalmával újrafelfedezett sláger (miközben ő lelkesen integetett): „Az éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet...Indul az utazás, csak erre vártál.”

Az „Eb-jegyet” pedig olyan, Risitashoz hasonlóan nyílt, közvetlen emberek, amolyan hétköznapi hősök (ha úgy tetszik, a nép fiai) munkájával sikerült megváltanunk, mint a nem b.zizó Böde, a külföldön is CBA-utalvánnyal fizetni szándékozó Kleinheisler vagy éppen Guzmics (a mi „Ricsink”), a levegő új ura (Torghelle után), aki az elmúlt években rengeteget tett azért, hogy lemossa magáról a bukaresti bélyeget.

De nemcsak ő, hanem az egész csapat sokat dolgozott ezért. Persze, az Eb-kijutással még nem lettünk nagy csapat, de ha a kontinenstornán is helytállunk, akkor talán végleg lezárhatjuk a saját válogatottunk kiparodizálásának harmincéves korszakát.

Muchas gracias, Risitas, de bízunk benne, hogy az Eb-n már nem lesz szükség az ön nevetésére ahhoz, hogy szórakozhassunk a magyar válogatott meccsein – megoldják majd a fiúk önerőből, jó játékkal.