– Jók az esélyei. Az olvasók, a szurkolók között mindenképpen jók.
– Jó ezt hallani. Hívtak a barátaim is azzal a hírrel, hogy jól állok, van esélyem bekerülni a legendás sportolók közé. Bevallom, nem ez az első alkalom, hogy szóba kerül a nevem a Nemzet Sportolója-választáson, de korábban igyekeztem nem beleélni magam. Úgy voltam vele, ha a Jóisten is úgy akarja, akkor egyszer talán én is sorra kerülök.

– Mészöly Kálmán, a Nemzet Sportolója – aligha lehet bárkinek kifogása, ellenérzése ezzel a mondattal kapcsolatban.
– A lelkemnek tenne jót, ha valóban beválasztanának. S talán kicsit úgy érezném, hogy miattam, rajtam keresztül a magyar futball is megdicsőülne, reflektorfénybe kerülne. Talán nem veszik nagyképűségnek, ha azt mondom, a mi korosztályunk volt az eddigi utolsó „aranygeneráció".

– Sándor Károly, Tichy Lajos, Albert Flórián, Farkas János, Bene Ferenc, Varga Zoltán – valamennyien korszakos egyéniségek, közönségkedvencek, világszerte elismert, mindenhol megsüvegelt játékosok. Már egyikük sem él, Mészöly Kálmán az utolsó mohikán, a legendás hatvanas évekből.
– Micsoda játékosokat sorolt fel! Valóban mi voltunk az Aranycsapat utáni időszak meghatározó alakjai, ennyi év távlatából is azt mondom, két világbajnoki aranyat is nyerhettünk volna.

– Kettőt?
– A hatvankettes chilei és a hatvanhatos angliai világbajnokságon is olyan magyar válogatott szerepelt, amely a játékosok tudása alapján az aranyérmet is megszerezhette volna. Nem azért mondom, mert az idő megszépít mindent. Tudom, mire voltunk képesek Chilében, majd négy évvel később Angliában. A mai napig fájó pont az életemben, és talán az idősebb szurkolók lelkében is, hogy mindkét viadalon elképesztő balszerencsével estünk ki. A Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársor csaknem olyan erős volt, mint az Aranycsapat támadósora. Ha nincs a szovjet bíró égbekiáltó csalása, ha Latisev elvtárs nem akar minket valami megmagyarázhatatlan okból kiejteni, ha megadja Tichy szabályos gólját, mi játsszuk a döntőt a brazilokkal, és állítom, legyőzzük őket. Egyébként Latisev elvtárssal néhány évvel később, Lev Jasin búcsúmeccsén találkoztam Moszkvában. Valaki bemutatott neki, és láttam rajta, hogy még mindig riadtan beszélget velem, nem felejtette el, hogy ott, Rancaguában meg akartam verni, úgy fogtak le, s rángattak vissza, hogy ne üssem meg. Sohasem felejtem el, a csapattársaim, akik megállítottak, azt üvöltötték a fülembe: „Kálmán, börtönbe akarsz menni egy ruszki megveréséért...?!" De Lev Jasin búcsúmeccsén Latisev már megtört embernek tűnt, többször is bocsánatot kért tőlem és a magyaroktól, azt mondta, elismerem, hibáztam, nagyot hibáztam.

– Sokra megyünk vele...
– Ez igaz. Az idő kerekét nem tudjuk visszaforgatni, nem nyertünk Chilében, és nem nyertünk később Angliában sem, mert ott a kapusaink lepkét fogtak labda helyett, sem Szentmihályi Antal, sem Gelei József nem védett csúcsformában. Állítom, ha Grosics Gyula akkor még véd, és ő áll a kapunkban, eljutunk Londonig, a Wembleyig, a fináléig.

– Nosztalgiázunk, fájdalmas emlékekről beszélünk, pedig azzal illett volna kezdenem a beszélgetést, hogy megkérdezem: miként van?
– Jól, egyre jobban. Ilyen-olyan gyógyszert kell szednem, de nincsenek panaszaim, majdnem mindennap megyek valahová, legtöbbször a Magyar Labdarúgó-szövetségbe. Volt idő, amikor még az autóvezetéstől is eltiltottak, mondván, megszédülök, karambolozhatok, összetörhetem magam.

– Ezek szerint túl van a nehezén?
– Úgy tűnik. Az elmúlt ősz nem a legvidámabb időszaka volt az életemnek. Fájdalmas vizsgálatok, műtéti beavatkozások, hosszabb-rövidebb kórházi kezelések, senkinek sem kívánom.

– Ezért nem volt ott a Vasas-pálya búcsúztatásán, a zöld gyepen, amelyen annak idején felejthetetlen meccseket játszott? Ott állt megannyi korábbi csapattársa, kortársa, a szurkolók felállva tapsoltak, az idősebb angyalföldi drukkerek a könnyeiket törölgették, csak éppen az egyik főszereplő, a klub legendája, Mészöly Kálmán hiányzott...
– Sajnos az egészségi állapotom nem tette lehetővé, hogy elmenjek, pedig Markovits László klubelnök külön is meghívott, és ez rendkívül jólesett.

– Mészöly Kálmánt aligha kell külön meghívni a Vasas-pályára…
– Engem ott nem mindenki lát szívesen.

– Miért mondja?
– Mert így van. Sohasem ártottam a Vasasnak, életem nagy részét ebben a klubban töltöttem, ezt szolgáltam, ezt szerettem rajongásig. Ennek a klubnak köszönhetem a sikereimet. De úgy látszik, ez sem volt elég ahhoz, hogy megbecsüljenek engem, és Géza fiamat. De ezt hagyjuk már! A Vasas itt van bennem, de távol tartom magam a klubtól.

– Térjünk vissza a Nemzet Sportolója-választásra, attól talán vidámabban alakul a beszélgetés! Balszerencséje, hogy nem lehetett tagja sem a tokiói, sem a mexikói olimpián résztvevő és aranyérmet nyerő együttesnek. Most ilyen pályafutással, bajnoki címekkel, világ- és Európa-válogatott szerepléssel, olimpiai bajnoki arannyal aligha lenne kérdéses a beválasztása.
– Azért nem vehettem részt olimpián, mert az akkori szabály szerint, aki világbajnokságon szerepelt, már nem hívhatták meg az ötkarikás csapatba. Egyébként az 1960-as római olimpián majdnem ott voltam, a bő keret tagja lehettem, ám a szakvezetőség úgy döntött, inkább a rutinos újpesti Várhidi Pál legyen a centerhalf, nem pedig az akkor még csak tizenkilenc éves Mészöly Kálmán. Amúgy a Rómában szerzett bronzérem révén nekem is adtak diplomát, a mai napig büszkén őrzöm.

(A szavazásunk élén végző Jónyer Istvánnal készített interjút ide kattintva olvashatja el!)

– Mondja, hogy rendszeresen bejár az MLSZ-be. Kikérik a véleményét?
– Erre most mit mondjak? Nem akarok én már panaszkodni, örülök, hogy egészségesnek érzem magam, örülök, hogy van egy íróasztalom a szövetségben, hogy még mindig odatartozom. De az bánt, hogy már nem kíváncsiak a véleményemre. Ott van Bernd Storck, akinek nagyon szurkolok, akinek elismerem a munkáját, s akinek a közelmúltban Berzi Sándor mutatott be. Olykor összefutok vele Telkiben vagy a szövetségben, de az a helyzet, hogy nem különösebben kíváncsi rám, vagy arra, amit a futballról, a szakmáról gondolok. Aztán ott volt az U17-es válogatott, amely éppen a törökökkel játszott sorsdöntő meccset Horvátországban, de az ifjú szakvezető, Szélesi Zoltán sem jött oda hozzám, hogy hé, öreg, mondd már el, mit gondolsz, mit tudsz a törökökről. Az én időmben ez másként volt – amikor fiatal kapitányként dolgoztam, nem volt olyan nap, hogy ne beszéltem volna Baróti Lajossal, Illovszky Rudolffal. Ne kértem volna ki a tanácsukat, ne lett volna számomra fontos a támogatásuk, a segítségük. Tudomásul kell vennem, hogy a világ megváltozott.

– Géza fia azért bizonyára kíváncsi a véleményére...
– Géza jó gyerek, és tehetséges edző, ezt már többször bizonyította. Úgy látom, Szombathelyen megbecsülik, a Haladásnál hagyják dolgozni. Kívánom neki, hogy vigye többre edzőként, mint az apja.