A csillagösvénytől a béka combjáig – Ballai Attila publicisztikája

Én sem igen értem, de fél nap alatt túlléptem az andorrai vészen. Péntek este még körülbelül negyvenszer – minden kósza beívelésünk után – elmondtam, hogy „Ezt nem hiszem el”, szombat hajnalban összegyűrt fejjel indultam futni, ráadásul a zebrán majdnem elütött egy idióta, és még neki állt feljebb, de éppen ez térített észhez; élek, egyben vagyok, itt a nyár, otthon hamarosan ébredezik a család, főzhetem a kakaót, dehogy fogok egy meccsbe belehalni. Pedig korábban hányszor belegebedtem…

De mostanra a lelkemben, az agyamban helyére tettem a magyar labdarúgást.

Na, nem az elmúlt hétvégén, mintegy harminc esztendőm ment rá. Amikor az 1986-os magyar–szovjet másnapján szóbeli vizsgám lett volna az egyetemen, és azt mondtam, nem vagyok abban az állapotban, hogy belekezdjek, a tanár megkérdezte, tanultam-e, majd igenlő válaszom után azzal folytatta, a 0–6-e a gond, és amikor bólintottam, csak annyit szólt: rendben, megértem, nem írom be.

Ma beírnák, ma nem értenék meg, a mai srácok nem is halasztanának emiatt vizsgát. Mert futballunkat, mint fentebb állítottam, nemcsak én tettem magamban a helyére, hanem a kortársaim, a negyvenesek, az ötvenesek zöme is, a fiatalabbaknak pedig nem is volt már miből, honnan engedniük.

Általánosságban igaz, hogy egy sportág és szereplőinek megítélése attól függ, hogy a szurkolók, a befogadó közeg várakozásai, vágyai miként viszonyulnak az aktuális élvonalbeli generáció valós képességeihez, erejéhez, eredményeihez. A magyar labdarúgásban hajdan mindkét tekintetben a csillagos ég volt a határ, ezért amikor a tudás egy, majd több fokozattal lejjebb ereszkedett, ránk köszöntött az elégedetlenség, a kiátkozások kora. Aztán szép lassan újra minden egy szintre került, csakhogy már nem a csillagösvényen, hanem valahol a béka combja – kritikusabbak más testrészt is választhatnak – alatt. Ezért amikor a tavalyi, franciaországi Eb-n újra feljebb kapaszkodott a válogatott, olyan eufória söpört végig az országon, mint sportból eredeztethető okból még soha.

Pedig a régi, daliás időkben kilenc világbajnokságot járt meg nemzeti együttesünk, és hiába vívott kétszer vb-döntőt és még háromszor negyeddöntőt, nyolcszor a kertek alatt kellett hazaólálkodnia. Az igényekhez, ábrándokhoz mért csalódás rendre bűnbakot követelt, a csapatot felforgató szövetségi kapitányt, a csaló bírót, a vak partjelzőt, a lepkéző kapust, az ordas ziccert hibázó csatárt, a tésztakúrát, az évezredes magyar átkot.

Aminek 2016 nyarán, azaz már a norvégok elleni pótselejtezőn mintha vége szakadt volna. Addigra ráadásul a csillagösvényről is letértünk, és ezt fel is ismertük, el is fogadtuk. Csendesen, egymás között bevallhatjuk: Király az oslói kvalifikációs meccs elején bődületes löketet ütött ki a léc alól, ha az bemegy, talán összeroppanunk, és sok-kevés az eredmény oda; az ismeretlenségből előhúzott Kleinheisler rúgott egy olyan gólt, amilyet azóta sem; a bordeaux-i Eb-nyitányon az osztrákok Alaba kapufájával kezdtek, de végre egyszer kifelé perdült a laszti; Szalai azért tudott vezetést szerezni, mert szokásához híven sután vette át a labdát, így kinyúlva, ütemtelenül kellett belepiszkálnia, ezzel lepte meg a kapust; Izland öngólt szerzett ellenünk; a portugálok ellen Dzsudzsák két lövése is a védőkön gellert kapva hatolt a hálóig.

Ezen, ezeken múlott a magyar futball feltámadása. De nincs semmi baj, sőt, óva intenék attól, hogy az andorrai kudarc miatt átértékeljük az Eb-menetet. Egyrészt, mert normális közegben, helyzetben a múlt nem változik. (Ha egy magasugró 2015-ig rendre a 210 centit vitte, aztán 2016-ban 240-ig jutott, majd 2017-ben visszaállt 210-re, és olykor a 190-et is leverte, attól még senki sem állítaná, hogy a tavalyi 240 szemfényvesztés volt.) Másrészt, mert a labdarúgás minden más sportágtól különböző, egyedi műfaj.

Egyik ismerősöm szerint ez a legizgalmasabb, leglátványosabb, legszélesebb nyilvánosság előtt űzött szerencsejáték. Én inkább úgy vélem, a legesetlegesebb csapatsport. Amelyben, ellentétben a kézi-, a kosár- vagy a vízilabdával, az ember az ügyetlenebb testrészével terelgeti a labdát, azt megfogni, szilárdan birtokolni nem tudja, ezért lelkesedéssel, önfeláldozással bármikor elvehető tőle. A medencében vagy a sportcsarnokban százból legalább kilencvenszer az egyértelműen jobb, esélyesebb csapat nyer. A zöld gyepen ez legfeljebb hetvenszer következik be. Leginkább itt igaz, hogy a szerencse azt segíti, aki megszolgálja.

A „lakatlan szigetek” válogatottja ettől persze még sohasem lesz világbajnok, mert ahhoz egy hónapon át tartósan kell erőn felül teljesítenie, de egy meccsen bárki bárkit megverhet. Ennek a fele ránk is igaz; bárkit sajnos nem győzhetünk le, de bárkitől kikaphatunk.

Az egyszeri magyar futballbarát a fentieket valószínűleg nem latolgatta így, pontról pontra végig, de a gondolatvilágában ugyanez az átrendeződés lezajlott. A jelek egyértelműen erre utalnak. Hogy mást ne mondjunk, 1985 májusában együttesünk biztos vb-résztvevőként, megingathatatlan csoportelsőként merészelt a Népstadionban 1–0-ra kikapni a hollandoktól, ezért nyolcvanezren fújolták, fütyülték, egy hete bezzeg a Groupama Arénában az oroszoktól beszedett sima hármas után a publikum Dzsudzsákékkal együtt énekelte el a Himnuszt.

Még csak nem is egészen érthetetlenül. A magyar drukker egyik ismérve tudniillik, hogy nem feltétlenül a győztest ünnepli, bálványozza, hanem azt, akit – akár vesztesként is – érdemesnek tart erre. Ennek legékesebb példája a jégkorong- válogatottunk köré szőtt legendárium. A fiúk elkönyveltettek hősöknek, és ebbe a kategóriába a 2009-es, svájci vb-n a Kanadától elszenvedett 9–0-s verés is belefért; még fél órával a duda után is zúgott a biztatás.

A kötődés, a varázs fenntartásának titka valószínűleg csupán annyi, hogy egy bizonyos szint alá tilos süllyedni. Lélekben, tartásban, teljesítményben is. A hokisok ezt érzik, erre képesek, erre ügyelnek, a futballistáknak is ezt kellett volna tenniük múlt pénteken. Főképpen azért, mert most már a béka combja a szint. Az oroszok elleni 0–3 ebbe még belefért, az andorrai 0–1 már nem.

Ahogyan kollégám írta, e mérkőzés egyetlen biztató momentuma az volt, hogy Dzsudzsák Balázs a könnyeit nyelte a kamerák előtt. Hiszen tavaly ő is megismerte hajdani bajnokaink legtermészetesebb és leghatásosabb ösztönzőjét; nincs jobb, szebb, felemelőbb, mint örömet szerezni több tízezer, százezer hívünknek, honfi társunknak, és érezni, hogy ők ezért hálásak, ezért szeretnek minket. Egyszer Nyilasi Tibortól hallottam: amikor legutóbb, még 1981-ben, a Népstadionban sikerült legyűrni a románokat, óriási erőt adott a mieinknek, hogy a toronyépület erkélye alatt arra kérlelték őket az Erdélyből érkező drukkerek, most mindent adjanak bele, mert otthon a székelyek már elindultak felfelé, a madarasi Hargitára, hiszen csak ott fogható be a Kossuth rádió közvetítése.

Rég volt, egyre kevesebben tudjuk, hogy igaz volt. A csillagösvényig már fel sem emeljük tekintetünket, azt sem nagyon hisszük, hogy valaha azon vezetett futballunk útja – könnyebb is így. De legalább a békából, abból ne engedjünk.

Most elsősorban a szövetségi kapitány ne. Ez már más téma, de befejezésként érdemes ezt a fejezetet is felütni: Bernd Storcknak illett volna, illene felajánlania a lemondását. Ezzel beárazná a kudarc mélységét, önértékelését, egyúttal jelezné, számára nem puszta pénzkérdés magyar „meló”. Így emelt fővel mehetne, akár emelt fővel maradhatna.

Az csak a mai végszó. Amihez az érintetteknek sürgősen mondani még valami érdemit, különben
jöhet a szó nélküli vég.